Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)

Szépirodalom

100

BETHLEN NAPTÁR

A faluból sülő kalács Illata lengett felénk. Gémberedett ujjaimmal már bontogatni kezdtem nyakamon a sujtásos gombolást. Féltett kincseimet is kikotorásztam a lábzsák zsebéből. Mire kutyánk hangos csaholással a széttárt kapuban megjelent s mire a szán megállt, már ki is ugrottam meleg fészkemből. Odaborultam anyám tárt karjába s beszivtam a hajából áradó ibolyaillatot.

Keblére ölelt. Tapogató mozdulattal simogatott végig, mint kicsi koromban, ha nagy veszedelmektől szabadultam. Hallottam szive riadt dobbanását. S ettől, — egész nap most először, — megijedtem. Rémülten fordultam Apám felé.

Szétterpesztett lábbal, zihálva fújtattak a lovak. Minden ideg remegett izzadt bőrük alatt. Apa Gábort segítette le a bakról. Szorongatta kérges kezét s melegen nézett elgyötört arcába. Aztán Anyám felé fodult. Könnyes szemük egymást kereste. Kezük összekulcsolódott.

Abban a pillanatban zendült fel az esti harangszó. Szüleim szeme elfátyolozódott. összeölelkeztek, de úgy, hogy engem is karjukban tartottak.

S én egyszerre megéreztem: szüleim imádkoznak! Imádkoztak már elindulásunk pillanatától kezdve. Imádságuk végére most mondta ölelkezésük a hálaadó Áment.

De, csak évek múlva tudtam meg, hogy ez a karácsony előtti imádság milyen utat tett meg a zord, téli éjszakán. Felszakadt szüleim szivéből s előttünk futott, mint a lehelet. Összetalálkozott gyanútlan fejem felett. Ez tette lehetővé, hogy a lovak gyorsabban vágtassanak, mint a dombhátról lefelé törtető vadállatok. Az ebédlőnk ablakából kisugárzó szeretetfény pedig visszariasztotta őket a falu végén.

S ma már azt is tudom: szüleim imádságát hallgatta meg Isten: ez tette lehetővé, hogy idegzetemben sem maradt nyoma a borzalmas útnak. Hősködő gyerekességem képzelt lehetőségekkel kábitott el. Végigszunnyadtam az igazi veszedelem perceit.

S másnap felgyultak a karácsonyfa lángjai. Fenyőillatos, békességes ünnep köszöntött ránk.

★

Az élet fája . . .

Irta: Hajdú Márton méhesgazda Fairfield, Conn.

Az élet fájáról hullnak a levelek,

Az ölembe hullnak, boldog vagyok velek.

De nem egyedül csak a levél hull róla,

Hanem drága gyümölcs: uj élet adója.

Aki életén át azzal táplálkozik,

Holta után bizton vele találkozik,

Ahol mindörökké él az élet fája,

Boldogok leszünk mind, kik hallgatunk rája.

Rövid ez az élet, igen gyorsan halad,

Minden ami földi végtére itt marad;

De bennünk a lélek, Isten ajándéka,

Azt a mennybe várja örökös hajléka.

Ha innét távozunk, oda megérkezünk,

Istennek fiával együtt zengedezünk;

Minden igazakkal mind ott leszünk vélek,

Akkor tudjuk majd meg: mi az örök élet!