Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 99 Lassan kihúztam kezem a lábzsákból. Kiraktam s elegyengettem zsebében ajándékaimat. Aztán karomat muffostól együtt végigfektettem Apám mögött. Ha kirohan a nádasból az első farkas, bizonyosan felugrik hátul a karácsonyfánkra és kitátja a száját. Én meg muffostól beledugom a torkába az öklöm. Addig döfölöm, mig elszédül. Aztán torkonragadom a másikat, harmadikat is és kiszorítom belőlük az életet! Csak Apám észre ne vegye, hogy őrködöm! Közelebb bújtam hozzá s arcomat dérütött bundájához simítottam. Nehezen mozdult és összébbvonta nyakamon a felhajtott prémgallért.. — Jobb is, ha elfordulsz. Szembe vág a szél. De a kis kezedet is el kell dugnod, lelkem. — Majd ide dugom, kisapám mögé. — Úgy is jó lesz. Megsimogatta jéghideg arcomat. Még egyszer sem mondta útközben, hogy kis eszkimó vagyok. De hangja soha nem volt gyöngédebb, mint most. Diadalmas riadó zúgott bennem. Bizonyos, hogy már nem is gondol veszedelemre! Ő, a nagy, majd nyugodtan szendereg hazáig s én, a kicsi, nyugodtan vigyázhatok reá és ajándékaimra, hiszen nem bánja, hogy hátrafordultam. A hideg igy is csipte, szurkálta arcomat. De testem tűzben égett. Lobogott bennem a tettvágy. Vad kívánságok gyultak szivemben s a mereven álló nádasokat benépesítette fantáziám. Már azt meséltem magamnak, hogy a karácsonyfát is el akarják hurcolni a farkasok. Saját gyermekeiknek akarják felállítani, feldíszíteni. De én azt sem adom oda nekik! Néha egy-egy fa megszakította az egyhangú tájat. De ezeken kívül nem látszott más, mint a kanyargós ut, a csillámló fehérség. Nem hallatszott más hang, csak a szántalp nyomán harsanó fagyos hó súrlódása és gyermekszívem vad üteme. Hiába kutattam, nem lobbant a nádasok között zöldes szemek fénye . . . Rövidlátó szemem már belefájult a nézésbe. Kezem védett fészkében is didergett már. Furcsa bágyadtság lett úrrá rajtam. Mégis figyeltem, — hátra. így nem láthattam, hogy a lovak végigkonyitják fejükön a fülüket. Fel sem tűnt horkanó fujtatásuk. Annyit éreztem csak, hogy megrántják a szánt s mikor kicsit előre fordultam, láttam, hogy Gábor már állva hajt és ostorával vagdossa a lovakat. De Apám végigsimitott arcomon és közelebb húzta magához a fejemet. A hóba hasított szánkónyom sistergett. A csengők bomlottan csilingeltek a vad vágtatásban. S a dombhát mögül hosszan elnyújtott üvöltés hangzott fel. Úgy gondoltam: bizonyosan kóbor kutya ugatja a feltörekvő, sápadt holdat. Apám most csendesen ült. Azt hittem: elaludt. Ezen csodálkoztam kissé, de annál bátrabb lettem. Csak hadd aludjon! Elég, ha én virrasztók! Megint elkábultam. Álom és öntudat összemosódott bennem. A vad vágtatás egyre fokozódott s néha úgy éreztem, mintha repülnénk. Aztán, — egyszerre csak soha nem hallott, félig siró, félig nevető hangon azt mondta Apám: — Nézd csak kicsi lelkem, hogy csillog felénk az ebédlőnk ablaka! A máskor áhítattal lesett pillanat váratlanul ért. Hátrafigyelő feszültségemben nem vettem észre, hogy már oldalt maradt mögöttünk a dombhát. Előtűnt a völgyből falunk tornya. S mellőle világitó sugár vetődött elébünk. Felzokogtam az örömtől: anyám már felhúzta az ablakon a függönyt. Várakozva áll kis húgaimmal. Lesik a hallgatag éjszakában a szánkónk híradását!
