Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Kováts Margit: Olga…
58 BETHLEN NAPTÁR OLGA... --------------Irta: KOVATS MARGIT “Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram., megyen be a mennyeknek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. — Máté 7. 21. Semmit úgy nem nélkülözök, ha nem vagyok otthon, mint a tavaszt, mert sehol úgy n m tud simogatni a langyszellő, mint otthon. Csókolgatni is csak otthon tud igazán a napsugár! Sehol nem olyan szép a tavasz ébredése mint otthon, — Magyarországon! Mindig kitágult tüdővel és lélekkel ittam, élveztem. Úgy volt most is, mikor három tavasz után végre otthon lehettem! Egy Budapest melletti községben éltem egy jó fél évig akkor, ott volt tanító az öcsém. Nagyon szivemhez nőtt ez a község, második “szülőhelyemnek” neveztem és ma is sokszor van honvágyam utánna. Szinmagyar község, a lányok olyan szépek benne, hogy messze földön nem láttam olyan szépeket. Magyar viseletűk úgy illik fekete szemükhöz. A legények mind olyanok, mintha parketten járnának, olyan úri modoruk van, pedig szűk, sötétkék paraszt nadrágot hordanak! Mennyi bennük az ősi büszkeség! A kisgyermekek is olyan bizalommal futottak felém, mikor megláttak! Különösen mikor erre a falura ráborult a tavasz, az a felejthetetlen számomra! A barackfavirágon millió méhecske zümmögött és lent a fűbe mint lila szőnyeg nyillott, illatozott az ibolya halványkék szirma! Méztől ittasan csapongtak a méhek a virágok szirmaira! Sehol olyan zsongást, a tavasznak ezt az emberi füllel is felfogható ébredését, az élet ritmusát nem lehet megtalálni, ott a fűnek is olyan illata van, hogy sehol a világon azt az illatot nem találja meg senki! Az orgona bimbója halványlilán kandikál ki feslő levelei közül, kerítések tövében a fagyai bokrok virítanak, jácint, nárcisz, tulipán, mind, mind bimbóba szökkent. A spirea bokrok mint fehérruhás menyasszonyok teljes díszben állanak, — hazatérő fecskék csivitelnek, hosszúlábú gólyák boldogan keringenek a régi fészek felett! Az ember lelke telve van boldogsággal, nagy ünnepet hordoz a lelkében, amit nem is tud szavakkal kifejezni, csak a szeme sugározza vissza, az arca tündöklése mondja el. Mert a tavasz a feltámadást ünnepli: az elmúlás felett való nagy diadalmat! Ilyen győzelmi mámoros hangulatban indultam el a helybeli lelkésznéhez, aki nagyon kedves barátnőm volt. A paróchia nyugodt, szép, öreg épület volt. Ablakai alá nagyon illettek az ősi tulyafák, mig alatta a földön alázatosan húzódott meg a borostyán és az örökzöld, kedves, apró, kék virágaival! A lépcső előtt hasalt a házőrző kutya, a “pufi”. Nem kellett tőle senkinek sem félni nappal, nem bántott senkit sem, csak éjjel nem szerette volna ha háborgatják. Jöttömre fel sem emelkedett, csak hűséges szemeivel hunyorgatott, mintha mondani akarta volna, hogy “ugye milyen szép a tavasz?!”
