Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Kováts Margit: Olga…
BETHLEN NAPTÁR 59 Barátnőmet a konyhában találtam, valami edényfélét rakosgatott, kész étel illata töltötte be a levegőt. — Kész van az ebédem mondotta, éppen készülök egy kis beteg asszonykát meglátogatni, ebédet viszek neki. Úgy sajnálom, mert nincsen senkije. Az ura tavaly halt meg tüdővészben, lehet hogy ő is elkapta tőle. Úgy félek, hogy már nem viszi sokáig, pedig úgy szerettem ezt a bájos kis asszonyt, olyan ragaszkodó teremtés. Mire idáig ért a beszédjével, csomagja is készen lett, én vittem az egyiket, ő meg a másikat és mendegéltünk. Utitársam azonban nagyon csendes volt most, pedig szívesen beszélgetett mindig. Hallgatva mentünk keresztül a szérűkön, tavalyi szénakazlak tövében. Mikor ezeket elhagytuk vidáman futó gyalogösvény következett, olyan volt, mint egy hosszú, ezüst szinü pántlika. Keresztül vezetett a temetőn. “Szeretném közben a kisleányom sírját megnézni,” mondta a lelkészné. Nem is feleltem, csak mentünk tovább, fel sem tűnt, hogy a temetőben jártunk, a lelkem a tavasz varázsával volt tele, élveztem a természet tobzódását, a fényt, a napsugárt! Élet, élet! — ezt dalolta énekelte körülöttem minden! Nem messze tőlünk vidám kaszasuhogás hallatszott s egy-egy suhintásra vastag rendekbe dőlt a zöld fü. Ki gondolt volna most elmúlásra, halálra?! Élet! Énekelte minden! A pacsirta dalolt felettünk és szinesszárnyu pillangók röpködtek a levegőben a tavaszi ragyogásban! Balra tértünk a kis ösvényről. A lelkészné egy kicsi, nyíló spireával beülteti kis sir mellett megállt. Hófehér márvány sírkő volt elől, rajta csak egyetlen szó, “kisleányunk.” Sokáig álltunk szótlanul, a nap sugarai mintha a mennyországból dobáltak volna felénk csókokat, lehet, hogy a kis elköltözött integetett az édesanyjának és üzente, hogy ami idelent halál, az örök életet jelent odafent. A lelkemben valami nagy békességet éreztem, arra emlékszem. A lelkészné hozzámfordult és csendesen igy szólt: Mikor a kisleányom ezelőtt tiz esztendővel itthagyott, vigasztalhatatlan voltam. Most örülök, hogy nincs itt, mer egy nőnek olyan nagyon sokat kell szenvedni.” Többet nem mondott és mentünk tovább. A spirea virágok integettek, a madárkák énekeltek és mi lassan közeledtünk a beteg asszonykához, — Olgához. Ott jártunk újra a faluvégen, de itt nem volt olyan puha a fü, a föld agyagos volt errefelé s csak a fehér mályva burjánzott benne s valami húsos indáju vad növény. De a tarka pillangók itt is röpködtek és a madárkák itt is énekeltek! A házak itt is olyan fehérek voltak, mint az ártatlanság, szegénységnek nyoma sem volt itt sem, mert az egész község nagyon jómódú volt. Benyitottunk az egyik házba. Egyszerű szobában, fehér párnákon feküdt Olga. Szép, halvány arcán lázrózsák égtek. Rövid, szőke haj vette körül a sáppadt arcot. Gyönyörű kék szemek néztek reánk, két riadt, szomorú szem! — Boldogan ragyogtak fel, mikor megismerte a lelkész-