Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 95 A nagymama és a sors Nagymamáról tudni kell, hogy nyolcvanegy esztendős, de még mindig teli van vásott vidámsággal és lényéből árad a bölcs kedély. Hetenként egyszer maga köré gyűjti a családját és ilyenkor régi történeteket mesél. Az unokája egy Ízben kérlelni kezdte: Mesélje el Nagyanyó, hogy lett a nagyapa felesége? Nagyi valamikor szép és okos kislány volt, egy nagy varróüzemben dolgozott és négyen is kérték a kezét. Az egyik önnálló nyomdász volt, a másik fűszeres, a harmadik hivatalnok (nyugdíjas állás), és a negyedik, Lajos, akiből később Nagymama férje lett. De a dolog nem ment olyan simán. — Az első három jómódú ember volt, — meséli Nagyi, — az én Lajosom pedig szabász volt a műhelyben, ahol magam is dolgoztam. Remek munkás volt, de kemény, hajlithatatlan ember, büszke fiú és egy kicsit duhaj legény, akivel nem lehetett csak úgy, akárhogy bánni. Szerettük egymást, de Lajos szegény volt és tudta, hogy szüleim inkább adnának jómódú kérőim egyikéhez. Éppen ezért sohasem nyilatkozott. — Hát egyszer, vasárnap ott voltak nálunk mind a négyen és én elhatároztam, hogy egycsapásra elintézek mindent. Szembeszállók szüleim akaratával anélkül, hogy megbántanám őket, végkép elintézem a három jómódú polgárt és kiugratom a nyulat is a bokorból, mert nagyon szerettem volna a Lajos felesége lenni. Abban a régi világban azt mondták, hogy meg van irva a sors könyvében. Elhatároztam, hogy a sorsra bízom magam. Ezért, mikor a három kérőm ismét sürgetett, hogy válasszak közülük, azt feleltem, hogy egyformán kedvesek nekem, én nem tudok dönteni, döntsön a sors! Felirom mindegyiknek a nevét egy cédulára és sorshúzással fogjuk eldönteni, hogy ki legyen a férjem? Közben úgy mellékesen, odaszóltam az én Lajosomnak: — Maga nem akar résztvenni a sorsolásban? — Lehet, — felelte Lajosom és láttam, hogy elsápadt az izgalomtól. Itt egy kis szünetet tartott Nagyika, hogy újra átélje a régi emlék édes izgalmait, majd igy folytatta: — Felírtam hát négy egyforma cédulára a neveket, betettem egy kalapba és a kishugomra bíztam, hogy húzzon ki egyet. Sokáig nem mertem felbontani a cédulát. Mindenki feszült várakozással meredt a papírdarabra. Végülis, lassan szétnyitottam és azt hiszem, elcsuklott a hangom, kicsit a sírástól, kicsit az örömtől, amikor felolvastam a nevet: — Lajos! — Hát igy történt, — fejezte be Nagyika.
