Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
92 BETHLEN NAPTÁR MÁRTON APÓ ZÁLOGOL . . . Irta: Móra ferenc Márton apó már akkor tudta, hogy még ma valami különös öröm éri, mikor a hajnali harangszó elhessegette a szeméről az álmot. Kár volt bizony érte, mert nagyon szép álom volt. A kis unokáját látta, a Gyurka gyereket, ahogy a bárányfelhőket őrizte az égi mezőkön. Persze alig ismert a lelkemre, mert angyalkának volt öltözve. Bezzeg ráismert őrá a fióka, még a szárnyát is összecsattantotta örömében; — Kend az lelkem, öreg apó, vagy csak a lelke? — Én ám, angyalka, csókolom a szárnyad hegyét, de nem igen tudom még idefönt a járást. — No, majd útbaigazítom én kelmedet, csak azt mondja meg, mi járatban van — nevetett a szeme az angyalkának. — Én bizony a kis unokámat keresem, akit az ősszel vett magához az Isten — emelte meg a kalapját Márton apó könnybeborult szemmel. Abban a percben kondult meg a hajnali harang és Márton apónak kipattant a szeme. Jajj, de kár, hogy csak álom volt — vetette föl a szemét az égre, hát uramfia, lát a feje fölött egy fehérbodru felhőbárányt, de még az angyalka is ott mosolygott a hátán. — Nini, hiszen ez a Gyurka gyerek, csak most ismerem meg, dörzsölte meg a szemét az öreg ember, de mire egészen kijózanodott az álomból, már akkor nyoma se volt az égen se gyereknek, se báránynak. — Mindegy az, azért mégis csak valami különös öröm ér engem még ma, — gondolkozott el s már akkor ott is állt előtte a nagybajuszu Vendel hajdú. . — Az ispán ur sürgősen hivatja kendet— mondotta mogorván. — Az ispán ur? — ragyogott fel a szeme Márton apónak. — No, mondtam én, ebből lesz az a nagy öröm. — Az lett biz abból, hogy az ispán ur nagyon haragosan lehordta szegény Márton apót: — Kend a csősz a galambosi határban? — szögezte rá a szúrós szemét. — Nem egészen, tekintetes uram, nem egészen, — mondta szerénykedve az öreg csősz. — Ketten őrizzük a galambosi határt. — Hogy-hogy? — Én, meg a Vigyázz kutya. — No, hát ketten is nagyon rosszul őrzik kendtek — toporzékolt a tekintetes ur. — Tegnap is libákat láttam a repcében. A búza is mind össze van nyomozva. — Az lehet, bólintott Márton apó. — Mindig mondtam én, hogy van a jószágnak magához való esze. Oda mén, ahol jobbat talál. — De kendet azért tartja az uraság, hogy oda ne menjen! — vörösödön az indulat is az ispán ur képében. — Zálogot kell venni azi idegen jószágból, ha a tilosban éri kend. Érti-e kend? — Értem uram, értem, — ingatta fehér fejét megfélemledve az öreg. — No, azért mondom, — fújt nagyot az ispán ur — ha még egyszer panaszt hallok kendre a lágyszívűsége miatt, akkor föl is ut, le is ut. Szegény Márton apó már kint járt a galambosi határban, de még ak
