Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 93 kor is hullott a könnye. Ó, hogy ilyen csúfság érte az ő öreg fejét. No, majd megmutatja ő, hogy hogy megtudja keményíteni a szivét. Meg ő. Még a tulajdon unokáját is megzálogolná ha a tilosban kapán. Megint megszeppent egy kicsit, ahogy az unokája az eszébe jutott. Szépen kitervelte már ő magában, hogy ha majd ő is felkerül az égi mezőkre, megkéri a jó Istent, hogy csősznek tegye meg odafönt is, mert ebben a mesterségben ő nagyon ki van tanulva. Az ám, de hátha megtudja a jó Isten, hogy ő milyen lágyszívű. No, hát nem lesz az többét, de nem ám. Majd megmutatja ő. — Ahol ni, mozog is már valami a búzában, — dobbant nagyot a szive. No el is kapta a fejét mindjárt, hogy semmit se lásson. De már a fülét, be nem dughatta a kolompszó elől. — Hiába, no, ami regula, regula — sóhajtotta el magát s befordult a búza közé. Nagyokat dobbantott, még a tenyerét is összecsapta, mintha madarat hessegetne. — Hátha erre megriad a jószág. — De bizony hiába reménykedett. Három bárányka nyugodtan ropogtatta a gyönge buzaszárat, kis pásztoruk pedig hanyattfekve aludt mellettük. Szelidképü, szőke fiúcska volt. Márton apónak megrebbent az öreg szeme, ahogy odahajolt föléje. — Ejnye, hejnye — csóválta a fejét. — Legalább a kalapját a szemére húzta volna a bolondka. — Az ám, de bolondkának nem volt kalapja. Márton apó a maga nagy tasla kalapját tette rá a kipirult kis orcára. — Hogy el ne süsse a nap a bolondkát — motyogta szánakozva. Aztán szép csendesen kiterelte a három báránykát a dülőutra, megmutatta nekik, hol legkövérebb a papsajt-füvecske, aztán lehevert melléjük. — A zálogot legeltetni kell — magyarázta magának. — A báránykák nyilván semmit sem tudtak róla, hogy ők most zálogok, mert nagyon vígan legelgettek s kigömbölyödtek, mint a duda. — A zálogot meg kell itatni — parancsolt magára a szigorú csősz s lehajtotta a három báránykát az érre. Éppen visszafelé terelgette őket, mikor a fiúcska kiballagott a búzából. Nevetett a kék szeme, de egy kis ijedtség is ott settenkedett a sarkában.— Adjon Isten, Márton apó emelte meg Márton apó kalapját. — Ohó — toppantott haragosan a csősz a botjával — hát igy vigyázol te a jószágodra? Hátha róka lakik a nádban. — Megfogtam volna én már azt régen — villant föl a gyerek szeme. — Úgy, hát olyan nagy legény vagy te? — nézett keményen Márton apó. — No, hát akkor ide hallgass! Most ezek a bárányok zálogban vannak, érted. Ki kell őket váltanod. Adok neked egy találós kérdést. Ha kitalálod, akkor visszakapod a bárányaidat. Érted-e? — Igenis — mondta sírásra pityedt szájjal a gyerek. — Hát mi az, aminek egy csepp füle sincs, de ha a felét elveszed, csak a füle marad. No azt mondd meg, ha te olyan nagy legény vagy?! — Hát a fülemile, Márton apó — nevette el magát a gyerek. No, ezt már szeretem — enyhült meg Márton apó szigorú képe s azzal ment tovább, idegen jószágot keresni a tilosba, hogy ne legyen oka a panaszra az ispán urnák. Kár, hogy fel nem nézett az égre. Fehérsodru bárányfelhőkön angyalkák tapsoltak feléje és szép fehér fejére csókokat dobáltak.
