Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
88 BETHLEN NAPTÁR hegyen vele! Addig le sem eresztettem a szivemről, mig ki nem nyugodta a nagy ijedtséget. Az apja csak nézte, de nem szólt. — Kárrá vallám a drága kaszámat! — mondom neki, hogy épen szóljak valamit. — No, de nem baj. Jó beretva lesz belőle. Erre a Bori apja is megszólalt: — Hát akkor, ha megborotválkoztál vele, jere el hozzánk s mutasd meg, milyen beretva is lett belőle! Addig is itt van az én kaszám, használgassad! — Máig sem tudom, mitől kaphatta a bűvös erőt az a kaszadarab, — töprengett a vén Vitos, — a medve véritől-e, mitől-e, de mikor vasárnap vele megborotválkoztam s béállitottam Boriékhoz, a leány abbahelybe nyakamba szökött s megcsókolta a szép sima orcámat, az apja pedig hejösölte. — Azóta úgy őrzöm ezt a kést, mint a drága kincset. Nincs az a vagyon, amiért odaadnám . . . Mit mondjak? Meg is tartotta mellettem Borit igaz hűségben negyven esztendeig. Akármi baj volt, csak megbe«tválkoztam s úgy nézett rám Bori, mint a templomi képre. Elég együgyű történet volt, de minek rontsam a kedvit az öregnek. Inkább elhittem. Az is lehet, hogy hozzáhazudta az egész medvetörténetet, de nem mosolyogtam rajta, hogy ne bántsam az öreget. Hogy azonban el se érzékenykedjünk túlságosan, búcsúzóul tréfára fordítottam a beszédet. — Hej, Ádám bácsi! Most fogna jól nekem az a beretva! Az öreg mérgesen felcsattant: — No lássa, éppen azért nem adom! — Hogy-hogy? — Mert az a leány nem magához való! Tetszik, nem tetszik, meg is mondta ápertén, hogy miért nem való hozzám az a leány. A beretvakésről később teljesen meg is feledkeztem. Eléggé megberetvált az élet. Hazulról is elkerültem és csak esztendők múlva néztünk haza a feleségemmel. Akkor is csak azért, hogy az öreg házat eladjuk. Egymás után jöttek a szomszédok, ismerősök. Örvendettünk egymásnak. Egyik este az öreg Vitos is beállított. — Hát maga még él? — szöktem a nyakába. — Még igen! — válaszolt elfogódva. — Semmit sem változott! — hazudtam, mert bizony az öreg csuful összement. Kedvesen eldiskurálgattunk a régi kedves időkről. Az asszony kiment a konyhába, hogy valamivel megkínálja az öreget. Ádám bácsi akkor bizalmasan hozzám hajolt s odasuttintotta: — Igaz-e, hogy mindent el akar adni? — Igaz! — sütöm le a szemeimet. — Nagy bajaim vannak. Nem
