Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 89 akarom, hogy a feleségem ilyen hamar észrevegye. Elég korán rájön úgyis. Az élet, tudja ... a mai világban . . . Az öreg bólogatott a beszédemhez, de nem válaszolt, csak elgondolkozott. Később hirtelen megremegett és a belső zsebéből előhúzta a kaszaberetvát. — Ezt magának hoztam! — A bűvös beretva! Egészen meg voltam hatva, mert a legnagyobb kincsét hozta el, amitől semmi áron sem akart megválni. — Az urfinak adom . . . örökre! — remegett a hangja. — Becsülje meg, mert sok áldás van rajta s igenigennagy ereje van ... Az a fő, hogy a tekéntetes asszony örökké tisztán lássa az orcáját s akkor nincs semmi baj! . . . Nincs! . . . Tapasztalásból tudom . . . — De hogy tud megválni tőle? — csodálkoztam. — Nekem már többet az életben nem kell! — sóhajtott. — Nem kell? — Nem! — ejtette le a fejét szomorúan, — szegény Bori a múlt ősszel meghót . . . Meghót! . . . — Isten nyugtassa! — mondom. — Isten nyugtassa! — feleli. Csendesen hallgattunk. Az asszony kedveskedeve behozza a harapnivalót. Ketten is kinálgatjuk az öreget. — Csak köszönöm — szabadkozik. Éppen csak a tisztesség kedvéért falt valamit, aztán szedelőzködni kezdett. — Ejiszé elmegyek haza! — Maradjon még Ádám bácsi! — Késő már az idő! — emelkedik fel nehezen. Gyengén mozgott már szegény öreg. A sir felé szédelgett már ő is. Nem sok van hátra neki se. A keze is erősen reszketett, mikor ide nyújtotta. — Nyugodalmas jóccakát kívánok! Elcammogott az ajtóig s onnan aggodalmasan mégegyszer visszafordult. — Osztán jól becsülje meg azt a beretvát. . . .
