Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 69 “Te vagy a legény Tyukodi pajtás!” Nem olyan mint más — mint Kuczug Balázs. Teremjen hát országunkban jó bor áldomás . . . Nem egy fillér — de két tallér kell ide pajtás! Szegény legénynek olcsó a vére, Két-három fillér egy napra bére; Azt sem tudja elkölteni, mégis végtére, Két pogány közt egy hazáért ömlik ki vére! Jelenleg is az a helyzet, hogy “idegen nemzetre szállott a szép ország” s akinek a szülőhazában emberséges szándékkal, magyar érzéssel szól a nyelve, életével vagy szabadságvesztéssel adja meg az árát. Nyilvánvaló, hogy a Rákóczi Ferenctől megindított szabadságharc ma sem szűnt meg; a nemzet féltve őrzött értékes hagyományait tapossák azok, akik a tisztességes világban rég elvesztették becsületüket. Az elmúlt 250 esztendőben Rákóczi Ferencről sok szó esett a nép legendás történeteiben s dallamaiban ép úgy, mint a történelemtudósok munkáiban s a költők, regény és drámaírók müveiben. S ha akadt is kritikai vélemény, mint például Szekfü Gyuláé A száműzött Rákóczi c. munkájában, a magyar történészek, a többi között Karácsonyi János, Márki Sándor, Fraknói Vilmos, a latifundumos főurban meglátták a valódi nagyságot. Meglátták benne szimbólumát annak az örökséghagyó fénynek, amely az idők setétségében virradattal biztatja a nemzetet; megérttették a boldoguló és szenvedő magyarsággal, hogy a jellem természete határozza meg egyéni és nemzeti utján a cselekedet tartalmát. S jóllehet Rákóczi Ferenc egyéniségét nem lehet kikapcsolni kora politikai és társadalmi jellegéből, kötelességtudatra támaszkodó tulajdonságai és tettei olyanok voltak, hogy a huszadik században is időszerű leckére tanítanak bennünket. Rákóczi Ferencet roppant vagyona nem akadályozta meg abban, hogy ne értse meg azokat, akiknek egy darab kenyér sem jutott; előkelő neveltetése nem szűkítette meg szociális lelkiismeretének keretét; vallásossága értelmet adott céljainak s küzdelmeinek. Mindenekfelett arra kell gondolnunk, hogy a nemzet sorsa volt legmélyebb gondja s hazájáért olyan áldozatokat hozott, amelyek megalázzák azokat a “nagyurakat” a múltban, akik csak társadalmi helyzetük előnyeit élvezték, esetleg egyéni kalandokba verték magukat, de a nemzetet szolgáló feladatokat nem ismerték. Rákóczi túltette magát a rendi korlátokon. Nemcsak osztályát, hanem az egész országot érezte hazájának. S amikor 1711 február 22-ikén, miután visszautasította I. Lipót uralkodói kegyelmét, a vereckei szoroson elhagyta az országot, ahova soha többé nem tért vissza, lelki tisztasága, erkölcsi gerince ép úgy tanúskodott fejedelmi méltóságáról, mint emberi jelleméről. II. Minden életrajz tükre a valóságnak és álomnak. De van élet — s Rákóczié kétségtelenül ilyen volt — amelyben mintha a végzet tervszerűségét figyelhetnők meg. Az efajta életrajzban az adatok a magasabbrendü