Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)
Szépirodalom
62 BETHLEN NAPTÁR akik a régi poros faluban élték életük nagyobb részét, — a mostani forgalmas Szárszóról, a nyaralóhelyről, strandokról. Találomra indultam a falu széle felé. Tágas, poros, tipikusan falusi utcán, majdnem az utolsó háznál jártam, amikor egy öreg házaspárt láttam meg a kertben. — Jó napot kívánok. Ugy-e milyen hőség van? — álltam meg a léckerítés mellett. Tekintetükből semmi invitáló mosolyt nem tudtam kicsalni, éppen csak rámnéztek. De annál barátságosabbak voltak a piros mályvák a kapun belül. Szépen gondozott kert, a téglákból kirakott utacska két oldalán guggonülőhajnalkák gubbasztottak, várva a naplementére, hogy a hüsben kiterjeszthessék szirmaikat. A ház végében embermagasságnyi söprü-virág, valóságos kerítés a pajta felé. — Meg tetszenek engedni, hogy bejöjjek? Csak úgy sétálgatok. Szép hely ez a Szárszó. — Csak lépjék be — szólt végre a bácsi. — Nyujjék át a lécen, oszt tojj a el a kallantyut. — Aztán lassan felmelegedtek. Tepertőspogácsa, meg alma került elő az éléskamarából, mely hideg volt, mint egy jégverem. Az eresz alatt a téglák hézagaiban temérdek szinü veronika virított, művészet volt közöttük lépkedni. Mindenről volt szó. Termésről, bugyiban korzózgató pesti urikisasszonykákról, cséplésről, meg vallásról — azaz a mai vallástalanságról, — hét gyermekükről, külön-külön az unokákról. Ha az utcán valamelyikük szembe jött volna velem, bizonyosan ráismerek, olyan pontossággal lerajzolta őket a nagymamái szeretet. Volt szó a sáros utcákról, a vadvirágos rétekről, régi letelepedettekről és egy uj szomszédról.... Még mielőtt beállt volna az est, készen volt a cikkem, már másolták is az ebédlőbarakkban, de én tudtam, nem arról az öreg párról kellett volna Írnom, hanem arról az ujszomszédról.... Annyit tudtam csak róla, hogy Szabó néninek hívják és eszelős. A faluvégen egy öreg házban lakik, mely kivülről-belülről olyan szegényes, ahogyan Szabó néni régi elhalt szülei örökségül hagyták. Azok a szülők, akik földet túrva keresték tizennégy gyermeküknek a mindennapit s amig roskadt a ház a nincstelenségtől, hatot közüllök “urnák” neveltettek ki. Ezek közül volt egy Szabó néni, aki tanítónő lett. Három éve költözött be az örökül kapott házikóba. Özvegy asszony, egyetlen fia elesett. Este, ahogy a csillaghullást figyeltem, elhatároztam, hogy másnap felkeresem Szabó nénit. A nap sugarai viszaverődtek a kis roskadt házról, töpörödött asszony ült a konyhaajtóban és krumplit puccolt. Valami kézimunka pacsker volt a lábán, bütyöknél kiszakadva s ő fel se vette, hogv sétálnak rajta a legyek. Feje turbán-szerüen, egészen a szeméig be volt kötve s szemüvegét spárgával erősítette füléhez.
