Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTÁR

37

— Legalább ennyi hasznom legyen, — mondta. — Úgyis most már egy evővel több van a háznál.

— Megfizetem a kosztpénzt pontosan minden hónapban, — lobogott Sanyi anyjában a nagy, belső zokogás.

De Anna néni úgy tett, mintha nem hallotta volna. Bekötötte a nagy kendőbe Sanyi apjának a téli bekecsét is, a nagy csizmáját is, meg a sötétkék ruháját is.

Sanyit az egész család kikisérte az állomásra. Anyja sirva borult a nyakába. Sanyi még nem ült soha vonaton s most fütötte az utazás izgalma. Alig várta, hogy a vonat bezakatoljon.

A vonaton az orrát az ablaküveghez nyomta. Minden uj és izgalmas volt: a rohanó sürgönypóznák, a sárguló rét, a messzeségben az erdő, amely majdnem hogy lángot vetett.

— Hát oszt dógozni tudsz-e? — zavarta meg a gyerek áhitatos némaságát Anna néni. — Mert én léhütőt nem táplálok. Ha nem tudsz dógozni, majd megtanulsz.

Nem beszélt hangosan. De szavai élesek, biztosan-suhanók voltak, mint amikor az operációs kés dolgozik.

A gyerek összeszoritotta a száját. Hallgatott. A vén asszony apró szeméből szúró tűz lángolt felé.

— Úgy látom, makacs vagy. Gonosz, mint az apád. De kiölöm belőled a rossz vért.

Később megéhezett. Szeretett volna egy almát, meg kalácsot kérni Anna nénitől. Rátekintett a nagynéniére. Az visszanézett rá, komoran, szigorú mozdulatlan szemekkel, szinte haragosan. Sanyinak ettől a tekintettől torkába forrt a szó. Szivébe vak fájdalom hasitott. Homloka a vonatablakra hajolt.

Most megértette, hogy az anyjától messze van s hogy a vonat kerekei mindig messzebbre is viszik tőle. És megértette azt is, hogy az apja meghalt. Nem utazott el sehova, hanem meghalt, megváltozhatatlanul és végérvényesen. Most értette meg, hogy árva.

És kezefejével két botorkáló könnycseppet mázolt szét az arcán.