Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTÁR

35

— Nem vót jó ember az apád, — szipogta Márta néni. — Ivott. De az a jány verte meg az eszit. Kaszás Klári. Reggel összeverekedtek, ő, meg a Klári vőlegénye, a Boros-fiu. Oszt apád ott maradt hóttan.

Sanyi dermedten hallgatta. De a másik pillanatban szeme lázas csillogással lobbant fel. Pap Miskáék kertje fölött pillangót pillantott meg. Amint lustán imbolygóit az aranytüzü levegőben, rózsaszínű szárnyai úgy verdestek, mint a kezdő úszók karjai.

Márta néni megszivogatta az orrát. Szavai érdesen és fájdalmasan reccsentek meg.

— Mi lesz veletek, he. Veled, meg a kis Zsófikával. Anyátok még dógozni se igen tud menni tőletek.

Sanyi fülében, mint távoli légyzümmögés, zengett a hang. Szeme a pillangót leste. A lepke szárnyai fáradtan lebegtek, mintha a szél tarka virágszirmot sodort volna.

— Én tudom, mi az árvaság, mert én is árva-kenyéren nőttem fel, — évődött Márta néniben a közlékeny fájdalom. — A mások lábakapcája voltam. Többet rittam, mint ettem.

Az erdőőrék háza mellett mentek el. Itt, amikor az iskolából jöttek, mindig megverték a palánkot. Olyankor a kutya őrült ugatásba kezdett. Felágaskodott a palánkra, nagy, villogó fogai körül felhúzta a pofáját s a szeme vérben forgott. A gyerekhad olyankor sivalkodó és ingerkedő kacagással öltögetett nyelvet az eszeveszett állatra.

A kapu nyitva volt és Sanyi látta, hogy a fenevad elnyujtózkodva alszik a cirógató napban. S a gyerek égető és forró vágyat érzett, hogy apró ökleivel a palánkot jól megdöngesse. De Márta néni társaságában ezt mégsem tehette meg.

Otthon az anyja kisirt szemmel fogadta.

— Sanyikám, kis árvám. Csillagom.

Akkor újra el kellett magát bőgnie.

Apja ott feküdt a belső házban. Az udvar tele volt idegenekkel. De a szobába nem volt szabad bemenni senkinek se. Két orvos volt benn, meg hatósági emberek. Az emberek az udvaron bólogattak és a fejüket csóválták, mintha az apja valami nagynagy rosszat tett volna. Néha őt is végig mustrálták.

— Szegény árva, — suttogták.

Ilyenkor a mellét kis büszkeség dagasztotta.

Egy óvatlan pillanatban kiszökött a kapun. A pajtások már várták. Iskola után mindig óriási golyócsatát vivtak.

— Meghalt az apád? — kérdezte Rácz Karcsi.

— Meg, — lökte oda Sanyi foghegyről.

— Boros Anti ütötte kupán, — magyarázta Rácz Karcsinak Pap Misi.