Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Szépirodalom
84 BETHLEN NAPTÁR — Jól van, Mózes! Ezzel elmegy a kuttól, hazaballag. A játéknak vége, mindenki elhagyja a boldogság forrását és viszi a hirt a faluba a történtekről. Pedig még nem tud mindenki mindent, hiszen az ember nem macska, hogy a sötétben is lásson. Este pedig, amikor a sötétség legörög a Cofronkáról a völgybe, a patak mellett, álmos, vén tüzfa dereka mögött egy legény gubbaszt, lépések zaját figyeli. Mikor koppan a patakhid, megszoritja a bicska nyelét és kezét leszorítja a lábaszárához. Amaz is úgy jő készen, hogy meglepetés ne érje. Az, aki a fűz mögött áll, Dénes Ambrus, köhint egyet, mikor a lábkopogás csöndre halkul. Kilép a fától és vár. Amaz, Mózes Áron, feléje közeledik, az orrával szinte belefur a sötét alakba, mintha megszagolná. — Te vagy, Ambrus testvér? — Én, testvér. — Eljöttél? — El. — Elmertél? — El. — Nem gondoltad, hogy nem mégy többet haza? — Majd meglátjuk, Áron. Hátraléptek, mint két sunyi bölény az összecsapás előtt. A hold előbujik mintha pajkos kergét játszana a csintalan felhőkkel és egyszer látszik, hogy a magasba két villanó kés röppen és mozdul a két legény. De ugyanekkor felcseng a patak vize mellől egy megrémült sikoly, mintha a kés egy leányszivet talált volna. S már ott állt Zsuzsika köztük, arccal Mózes Áron felé, amazt kitárt karokkal védi.-—■ Nem szégyelli magát, Mózes Áron? Miért akar gyilkolni, ha úgysem szeretem? A lófő székely nyaka makacsul megcsuklik, a tüdeje hördül egy mélyet, kezeit besüllyeszti a nadrágzsebbe és lassan, szó nélkül visszaindul a patak vize mentén. Az esetről másnap az egész falu tud és mikor a templomból kijönnek, a legénybiróra vár, hogy az ügyet véglegesen elintézze. A népek nagy körben állanak és a biró a kör közepére inti a peres feleket. Odalép Mózes Áron elé.
