Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 83 éjszaka, de ragyog a két becsületes szeme, mint a fenyőláng és szomorú feje vészesen billen jobbra-balra, mikor Korondy Zsuzsika közeledik a korsójával. Ugyanekkor kimozdul a szikla mellől Dénes Ambrus is, a másik csiki legény s fuj egyet a forró tüdejéből. Közben rápislant Mózes Áronra és a szájaszélébe harap egy kicsit. Zsuzsika már közel van, egy másik leánykával jő, csacsognak, csicseregnek s érzik, hogy a szivük már egészen fent van a nyakukban. Ott a sok legény, sok lány, már játszanak, évűdnek.... szemük körülvillan, valakit keresnek .... itt van-e? — Jaj édes Istenkém — mondották halkan és elvegyülnek a többiek közt. Tarkák, virágosak, játékosak, mint a rét virágai május után. Mózes Áron, a sápadt lófő székely, lassú somfordálással odamegy a kúthoz, feláll a hegy katlan szélére, a kezét összefonja a mellén, hátát a sziklának támasztja. Nem néz semerre, nem szól senkihez, de látszik rajta, hogy nagy dologra készül. Érzi, hogy a közelségében más is van s amikor Dénes Ambrus felé pislant, fogait kissé megcsikorgatja. Mint az erdőben, mikor két fiatal szarvas a sörényét borzolja és csak a pillanatra vár, hogy amazt ledöfhesse. Valamennyire tájékozva van a Zsuzsika szív ütemei felől, de azt mégsem bírná el, hogy a kislány itt, az egész AÜlág szemeláttára kikosarazza. — Ez nem lehetséges eset — gondolja s mikor látja, hogy Dénes Ambrus Zsuzsika felé közeledik, még jobban elsápad. A Dénes gyerek odaér Zsuzsikához, kedves kis versikét mond amivel elkéri tőle a korsót és viszi a forrás felé. Egy szemvillanással odavág Mózes Áronra, aztán lehajol és megmeriti Zsuzsika korsóját. Mikor a kicsi virágos korsó fellibben a viz színére és a Dénes-fiu felegyenesedik, hogy átnyújtsa Zsuzsikának a lófő székely fejét felveti és belerúg a korsóba, hogy az ártatlan kis jószág cserépdarabjai ezer felé röppennek szét a kút körül. Korondy Zsuzsika felsikolt, egyszer-kétszer összecsapja a kezét, megfordul, siet hazafelé és szép nagy szemeiből szinte zuhognak a rémület könnyei. Dénes Ambrus nem szól semmit, csak ránéz amarra s mikor látja, hogy Mózes Áron újra összefonja mellén a karját s mintha semmi sem történt volna, újra a sziklának támaszkodik, ezt mondja kurtán:
