Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTAR 60 <\ zsebébe és az a szekér, amelyik a Boldogasszony-utcája felől hajtott volna arra nagy haj hozással, egyszerre csak megállóit. Hangos beszéd eddig se hallatszott. Ez a nép nem nagybeszédü. De mostan olyan nagy lett a csöndesség, mintha óriási temető halottai pihennének ott alant a téren. Pedig nem mondta senki, hogy csöndesség legyen. A feketébe ötözött úriember lassú mozdulattal a nép fölé emelte karját, mintha kérné azt és megáldaná is egyszerre. Azután megszólalt: — Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa, mélyen megilletődve hajlok meg előtted. Kezét tartotta a nép felé, mintha parolát kínálna, mintha kezet fogna most egyszerre minden városi és tanyai magyarral. Meghajtotta közben szép szomorú fejét, meghajtotta büszke derekát. Egy öreg anyóka sírva fakadt odalenn. Az emberek csöndesitették. Ne rijjon kend, hé... csöndesség lögyék! Ebben a pillanatban Kossuth valóban meghajolt a nép előtt. Meghajtotta homlokát Szeged népe előtt. Az a mezítlábas barát, aki mögötte állott a polgármester erkélyajtajában, azt súgta ebben a percben Kárász Mihály uramnak, Szeged polgármesterének: — Tudja-e, polgármester ur, mit jelent az a latin szó: miniszter? — Tudom, persze, hogy tudom. Szolgát jelent. — Csak azért kérdeztem, polgármester ur, mert hogy ez a miniszter itt előttünk valóban a népnek szolgája. Igaz, tisztalelkű szolgája a népnek. A kék szem rajongva és bűvölve jár lassan végig a sokaság fölött, majd újra megszólal a bus, méla harangszó: — Midőn Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy mellemből kifogyott a hang. De midőn Szegednek népét látom, érzem, hogy nincs mit sajnálnom. Hangom erejére, szavam színére, gondolatom izére nincsen többé szükségem. Nincsen más tennivalóm, mint hogy e nép nagy lelke előtt meghajoljak! A csöndes, nehézvérü parasztok megzavarodtak. Előkotorták a pipát a tarisznyából, a foguk közé vették, aztán megint csak visszatették. Megzavarta őket az, amit az a nagy ur beszélt.
