Bethlen Naptár, 1947 (Ligonier)
Dallos Sándor: Látogatás Nagy Ferenc miniszterelnök szülőfalujában
BETHLEN NAPTÁR 93 elnök édesapja. Hetvenhárom éves, de az előbb még lucernát kaszált. Keményfogásu keze van, szemében szinte gyermeki fény. Nagyon hasonlit a fiához. Ugyanaz a homlok, orr, száj, arcforma, csak a szeme más: fürge tréfára kész, okos parasztszem. Végigvezet a házon, mutatja a szobát, amelyben a fia született s ahogy teszi, nincs benne semmi póz, semmi dölyf, még csak egy kis rátartiság sem. Egyszerű. Természetesnek tartja, hogy a fia országot vezet. — Rászületett, — mondja — meg az anyja nevelte rá. Abban élt a nagy erő, ami ehhez kellett s mindig vele volt a Feri. Nagyon szerette az anyja, az ő lelke él ebben a gyerekben. A Feri tudja is. Mikor ujjáépitési miniszter lett, azt irta az anyjának: tudom, hogy Isten után mindent magának köszönhetek, édesanyám. Elnéz. — Most már nem irhát neki semmit... Nem. mert az édesanya halott. Tavaly nyáron véletlen szerencsétlenség áldozata lett a pécsi országúton. De az emléke, a melege itt lebeg a falak között s az öreg gazda naponta, Isten tudja hányszor, megsiratja. — Ő volt ennek a háznak a lelke, édes fiam. Mindenünk. Ezt mondja és sokáig küzködik a könnyeivel, de végül is kihullnak. A miniszterelnök apja sir. Az öreg gazda, aki egyedül maradt negyvenhárom év után. De gyönyörű családi élet lehetett itt, de csodálatos tiszta! Benne a feleség valami drága, fehér szent, akitől mindenki fényt és meleget kapott... * Aztán megtörli a szemét, de a hangja meleg és puha marad: a fiáról beszél. A kisfiúról, majd a legényről, aki Nagy Ferenc volt itt máj danán. S apró villanásokban végigkisérek egy elhivatott életet, mélyéig megismerem: — Csöndes, komoly természetű kisgyerek volt a Feri, — mondja emléKezően — s azért jókedélyü is, de nem hangoskodó. Eljátszadozott a pajtásaival, de nem volt szertelen. Nem kiabált, nem veszekedett s verekedni nem láttam soha. Mégis úgy volt, hogy a pajtásai leginkább őt követték a játékban, azt játszották, amit ő. Az anyja sokszor mondta: látod, hogy vezeti őket. S vezette is. Volt benne valami, aminek a többiek szivesen aláadták magukat. De azért olyan is volt benne, hogy jól érezte magát egyedül is. Talán még jobban, mint társaságban. De legjobban az anyjával érezte magát, az volt a legjobb pajtása. Mesélgetett neki, meg dudolgattak együtt... Ez az első kép. — Aztán, — folytatja az apa —, hogy megismerte a betűket, egyszerre nem kellett neki semmi más, csak a könyv. Azok lettek a mindene. Összehordott minden könyvet, ami csak a kezébe került s falta őket még lámpavilágnál is. Még dörmögtem is miatta, de az öregapja
