Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-10-15 / 42. szám
10. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, Oct. 15, 1970 ti FEKETE SZEM ÉJSZAKÁJA u • • • Irta: IVÁN1 ZOLTÁN Egy alkalommal írtam már a mi utcánkban járó Jóéról. Aki mindig iszik, mindig mámoros, borotválatlan, elhagyott külsejű és zagyva, fel nem deríthető nyelven beszédeket intéz a járókelőkhöz. Vagy éppen keresztbefekszik a hazatérni szándékozók küszöbén. Úgy kell kikerülni, lábaink alatt, mintha valami betegségtől fertőzött volna. Sokszor eltűnődtem: miért nem megy az ilyen alak a Bowery-negyedbe. Ott aztán fekhetne naphosszat a járdán. De még szállodájuk is van, rövid pár órára az ily es féléknek, amúgy hasonló sorsú kollégák között. — Azért is kellene igy tegyen — gondoltam magamban — hogy valaki, ha már más sorsot választott a többi emberektől elütően, legalább ott megértésre talál. De itt? Ugyan kinek jutna eszébe a járókelők közül, hogy miért él igy Joe — s miért nem másképp? a lakásukba szorult emberek hogy kezdenének emlegetni engem . . . — Joe, menj, -hozz egy kanna vizet. — Joe, menj, hozz egy csomag cigarettát, hátha nyitva van a trafik. — Joe, menj, vidd el ezt a citromot a járványkórházba a leánykámnak . . . Mert ők félnének kimenni. Elvégre a világ mindig megy a maga rendjén. S csak akkor jön a baj, ha a hatalomra vágyók, kimértek, mindig jól fésültek — de őszintét cselekedni soha nem tudók — igen, a hatalomra török közé, ha bekeveredik valaki, akinek álmai is vannak, a világ szerénységéről, ■ megbékéléséről, és szó szerint vett emberszeretetéröl. Mondhatnék úgy is, a világ esztétikájáról, mely azt tanítaná, hogy másra is légy figyelemmel. Ne csak a magad szörnyű, könyöklő akarnakságára. Amely miatt so• ha nem ér nyugvópontra az emberiség ügye. Node, hess el filozófia és egyéb ostobaság. Mondom, csodáltam Joet, miért ragaszkodik a mi kis negyedünkhöz, itt, a Second Avenue táján. Egyszer, régebben, el is beszélgettem vele. Természetesen angolul. Hát hogyan másképp. Hiszen Joe is igy gagyog. Akikor azt mondta, az ő r'különbé járatú én-jót igazol ón, hogy “eljön még a napja a félbolondoknak ’ ’. — Hogy érti? — kérdeztem. — Úgy hogy engem, a hozzám hasonlókat mindenki megvet. Derül rajtunk legfeljebb. De ha valami baj akadna,, járvány, tűz, árvíz, valamiféle rendkívüli “háborús” állapot, .majd meglátná, is többször csendre intettek — a szülök részéről. Nos, elmerengve a látottakon, azon, hogy Rigó Jancsi vagy szerelmese hogyan igyekeznek fittyet hányni a világnak, mert a szerelem mindennél több, én hirtelen Joe alkoholnyelő ‘szerelmére’ váltottam át mindent. De azon túl, arra, hogy egyáltalán — hogy kerül ő ide? Ide, magyar szenzációra, vasárnap délutáni moziba. A dolog semmiképpen nem ment ki a fejemből. Partnernőmet is megkértem, ne haragudjon, ha kissé, a szünetekben szórakozottnak látVIDÁM SAROK: van-e Elet a marson? Iráni Zoltán És mindeme küldetések egy furcsa igazságba torkollva, állapodtak meg egyben: hogy Jóéért nem kár, már úgy is túl van mindenen. Mi tűrés-tagadás, döbbenetesen hatottak rám akkori szavai. S csak annyit jegyeztem meg magamban, hogy Joe semmiképpen sem lehet amerikai. Mert lám, filozofál. Valahonnan Európából, talán Írországból keveredett erre felé. Könnyelműségében, a rendes polgári élettől való kiszakadásában pedig emlékeztetett, pontosan, hajszálnyira a bolond “Bandi Rózsira” kisvárosunkban. Aki táncolt, gyermekek, járókelők kedvtelésére, s a nagy háborúk idején hőssé magasztosult. Éppen a készségéért, ami miatt el kellett hullania. A nagyon is furcsán értelmezhető társadalmi igazság szövevényében. szom. Ez az állapot pedig tartott az előadás után, a vacsora, a hazakisérés alatt. — Egyszerűen nem tudtam, hova tegyem Joet, a mi “bam”-unkat. A rejtély később oldódott meg. Éjszaka kerültem haza. Amint az utcámba betértem, azonnal megismertem alakját. Igen, Jóét. Tántorgott, mint rendesen. De a hang — mert énekelt — s a szó, — úristen ez lehetséges? — magyar volt. — “Fekete szem éjszakája — hány csillag ragyog le rája — Hány csillagból van a szemed Juliskám . . .” . . . .ordította ez alkalommal Joe — a Rigó Jancsi film slágerét, ahogy a száján csak kifért. Úgy osontam mellette el, akárcsak saját ölemben vinném. Megszokott asztaltársaságommal ültem a “Vidám Marhafelsálhoz” címzett vendéglőben. Jóféle olaszrizlinget iszogattunk beszélgetés közben. Egyszer csak az egyik barátunk nagyon érdekes problémát vetett fel, és ennek nyomán majdnem tettlegességig fajuló vitát folytattunk arról a nagy horderejű kérdésről : van-e élet a Marson ? szülöttje egy cigarettát kért, rágyújtott, s jólesően eregette a kék füstkarikákat. — Milyen az élet? Unaljmas. Egyik bolygó olyan, mint a másik. — De mégis. Milyenek a munkakörülmények ? — Kevés a segédmunkás. Túl sok az adminisztratív munkaerő. A gyárak nagyi— Nincs. A fejemet teszem rá, hogy nincs! — kiáltottam szenvedélyesen. — Ekkor, a szomszéd asztalnál ülő, egyszerűen öltözött, negyven év körüli, nyílt tekintetű, mosolygós arcú férfi felállt, mellém lépett, udvariasan meghajolt, majd igy szólt: — Nagyon könnyelmű kijelentést tett, uram. A Marson igenis, vannak élőlények. Nézzenek rám. És ha szivesen látnak egy Mars-lakót, az asztaluknál, engedelm ükkel helyet foglalok. I tóval keresik a fizikai dolgol zókat. — A kereskedelem? — Az eladók egy része udvariatlan, goromba. — A szerelem, a nők? — Mindenáron férjhez akarnak menni. Gyakran látni fiatal nőiket. 30 évvel idősebb férfiakkal. — Közlekedés? — Parancsoljon — válaszoltam idegesen. — Tehát ön azt állítja, hogy egyenesen a Marsról jött? — Sok a probléma. A buszok ritkán járnak. Az autósok és a gyalogosok között nagy az ellentét. — Furcsa, titokzatos, rejtelmes világ lehet — mondogattuk megborzongva. — Mi nem is tudnánk ott élni . . . — Nem egyenesen. Mert előbb meglátogattam a nővéremet a Rottenbiller utcában. Hála az égnek, jól van. A férje maszek és szépen keres. Maszek bádogos. — Ugye, nem sajnálnak még egy fél litert egy kispénzű Mars-laikótól? — kérdezte esdő tekintettel a különös vendég. Ez tehát azt jelenti, hogy a nővére szintén Mars-lakó? Ezek után elhihetik kedves olvasóim, hogy az elmúlt napokban, amikor egy magyar film megtekintésére mentem el, a nézőközönség soraiban megtekintve Joet — azon pillanatban merevgörcsöt kaptam. A meglepetéstől. Joe ott ült egyedül egy széken. Kisikálva, kitisztitva, megborotválkozva. S talán még a körmeit is láttam — hogy minden rendben van. Ült feszesen. Senkihez sem szólva. S körülötte a kedves magyarok, akik még a gyermekeiket is magukkal hozták. És akik nemcsak a nyelv, hanem az érzelmek megkapásának hiánya miatt De szótlanul és kullogón: Álmomban sem gondoltam volna róla: — Hát igen. ö is magyar... Csak valamiért titkolja. MEGHALT BOURVIL PÁRIS — André Bourvil, neves francia színművész, hosszas betegség után, 53 éves korában Párisban elhunyt. A kitűnő művészre katonakorában figyeltek fel, mint komikusra, s aztán évekig a rádió és az operett kedvelt sztárja volt. 1945 után kezdett filmezni. Szoknyás skótok - tőr nélkül GLASGOW, Skócia — Hagyományos szokás az, hogy amikor egy skót férfi a skót szoknyába öltözik, egyik zoknijába egy díszes, skót tőrt tűz. Újabban azonban a légiforgalmi társaságok nem engedik a nemzeti viseletbe öltözött skótokat ilyen zoknijukba tűzött tőrrel felszállni a repülőgépekre — a repülőgéprablások miatt. — Természetesen. Odafenn már gyűrűs menyasszony volt, de megtudta hogy a fiúnak viszonya van egy tiziánvörös manikürösnővel. A Mars-lakók üdvözletét hozom önöknek. Egészségükre! — mondta barátságosan és egy slukkra megitta a borát. — Egy biztos: ilyen jó olaszrizling nálunk nincs — csettintett a nyelvével elismerően. — Érdekes, a karikaturisták egészen másképp képzelik el a Mars-beli embert. Kockafejjel, négy lábbal, radar fülekkel ábárzolják magukat. — Ostobaság! Éppen olyanok vagyunk, mint önök. Van köztünk szeplős, sima bőrű, csúnya, szép, józan életű és italkedvelő. Én az utóbbiakhoz tartozom. Isten, Isten! — emelte fel újra poharát. Óvatosan megtapogattam sötétszürke öltönyét. -— A ruhája is pontosan olyan, mint a mi készruhánk. De ez mellékes. Könyörgök, meséljen, ha már ilyen szerencsésen összeakadtunk. — Hallani szeretném, milyen az élet a Marson? A távoli bolygó titokzatos Megtöltöttük a poharát. Koccintottunk. Asztaltársaságunk egyik tagja újabb témát dobott be: — Barátunk jóvoltából már tudjuk, hogy van élet a Marson de mindennél jobban fúrja az oldalamat: vajon van-e. élet a Saturnuson? Barátunk mohón felhajtotta a borát, aztán válaszolt: — Van-e élet a Saturnuszon? Erről aztán sokat tudnék mesélni. Gyermekkorom legszebb éveit ugyanis a Saturnuson töltöttem, ahol a nagybátyám gázóraleolvasó. Uraim, részletesen elmesélem önöknek, hogy milyen, az élet odafönn . . . De előbb hozassanak még egy fél litert . . . Galambos Szilveszter HUMOR JOBB VENDÉGLŐ < Két vendég ül a kopott vendéglőben. Az egyik megszólítja a főnököt. Rettenetes maguknál a kiszolgálás. A pincér nem azt hozza, amit az ember kér és ha ezt az ember kifogásolja, még szemtelenkedik is. A főnök dühösen a pincérhez fordul: — Nem szégyelli magát ? Két koszos vendéget nem tud, rendesen kiszolgálni ?U.:hv<: ,
