Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-07-09 / 28. szám
8. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, July 9, 1970 ■ a tanítónő férje Irta: VÁRKONYI ANDOR Ezen a délutánon a szokottnál is fáradtabban ért haza. Idegeiben még fel-felparázslottak a délelőtti izgalom szikrái. Nem először volt baja a Robinson-fiuval, de amit ma csinált, az mindennek a teteje. Valami láthatatlan ragasztóanyaggal bekente székét, és mikor fel akart állni, a szék vele együtt emelkedett fel; alig lehetett leszedni a szoknyájáról. A ragasztót Robinsonnál találta meg, s a nyolcéves kölyök nem is tagadta tettét. Ezekután nem marad más hátra, el kell távolítani az iskolából, legalábbis ebből az iskolából! Talán másutt, egy másik tanítónő, vagy egy férfi-tanitó megregulázza ezt a csikóbőrbe bujt gyereket, ezt az enfant terrible-t. Házuk kapuja előtt a kis “odúból” kiszedte a reggeli újságot és az apró el okérten áthaladva, belépett a living roomba. Kalapját, kézitáskáját, meg az újságot ledobta valahová és kimerültén leroskadt a díványra. Milyen szerencse, hogy tegnap két napra főzött, s ma csak fel kell majd melegítenie az ételt, ha férje hazajön. Rendszerint hatra ér haza, de előfordulhat, hogy túlóráznia kell a bankban ilyenkor, zárlat idején. Most pont félnégy van, tehát van még jó két órája, addig le is pihenhet, szunyókálhat egy kicsit. Az újság után nyúlt. A címlapon a cambodiai háború legújabb fejleményeit ecsetelte egy nagy képes cikk; alatta riport a legújabb arab-izraeli összecsapásról, egy másik az egyetemi zavargásokról szólt. Vér, verekedés —, ez most nem érdekelte Mrs. Hopkinst, mára elég volt az izgalmakból. A következő oldalakon egy repülőgéprablásról, majd pedig Nyugat-Németország brazilja nagykövetének, Ehrenfried von Hollebennek vakmerő elrablásáról adott részletes tudósítást a lap. Az első felett elsiklott a tekintete, a másodikba is csak épp hogy belepillantott. Eszébe jutott a másik, hasonló história; a guatemalai német nagykövet szörnyű halála. Akkor nagyon megrázta őt az eset; hát az emberekben valóban kihalt minden, ami megkülönbözteti őket az állatoktól? Hová vezet ez az ut? Lám, itt ez a kis Robinson-gyerek is. Mi lesz ebből a kis kölyökből, ha sem a szülei, sem a tanítói nem tudják megzabolázni ? Eltűnődött e kérdésen egy darabig, majd tekintete szórakozottan az ajtóra esett. S akkor valami szokatlan ragadta meg a figyelmét. Az ajtó alatti résen egy fehér papirdarabka tolakodott be, egyre nagyobb lett, majd egy szökeléssel teljesen becsúszott a szobába. A tanítónő fáradtan felállt — a szoknyája még mindig ragadt egy kicsit — az ajtóhoz ment és felemelte a papirost. A cédulán — nagy nyomtatott betűkkel két sor állt. Mrs. Hopkins szívverése is megállt, amig átfutotta a két sort: “Férjétt elrolttuk, s meggöljük őtt, ha Lawrence Robinsont Kitsapják az iskolából. Későb még jelentkezünk. Az Osztáj megbizásábul: Tigrisfogu Jack. Ha a rendőrségeit értesityi, mindenekk Vége!” Mindennek vége! — visszhangzott benne az utolsó két szó. Ezt a levelet csak Mike Whitman írhatta, az a másik kis csirkefogó, — Larry legjobb barátja. Ráismert az elkövetett helyesírási hibákból. De nem értesíti, nem értesítheti a rendőrséget, mert azzal esetleg férje életét veszélyezteti. Nem marad más hátra, mint teljesíteni a követelést: elintézni az igazgatónál, hogy Robinsont ne csapják ki az iskolából. Milyen bizonyitéket kér ezzel kapcsolatban Tigrisfogu? Ezt most még nem tudja. Később biztosan ezt is közli vele valamilyen módon a rabló . . . Leült a díványra — szoknyája még mindig ragadt — és a telefonra meredt, mintha szuggerálni akarná, szólaljon meg! S a kis fehér jószág, nyilván Mrs. Hopkins hipnotikus tekintetének hatása alatt, berregni kezdett. Az asszony villámgyorsan kapta fel a kagylót: — Halló! — hangzott a drót túlsó végéről — én beszélek, Charlie; megkaptad a levelet? — Igen — lihegte az asszony —, néhány perccel ezelőtt. Hogy vagy drágám? Remélem, nincs semmi bajod? »* — Egyelőre nincs. De ha nem intézed el huszonnégy órán belül azt a Robinson-ügyet, akkor nem látsz többé az életben. Ezek a kisfiúk. Ezek nem látsz többé az életben. Ezek a kisfiúk nem ismernek kíméletet, könyörületet . . . auuu!! — Mi történt, az Isten szerelmére? — Semmi komolyabb, csak az egyik srác parittyával megcélozta a térdemet , , . Azt mondja, ne fecsegjek olyan sokat, a tanítónéni nem szereti, ha valaki feleslegesen locsog. Szóval intézd el, drágám a leggyorsabban a dolgot, s akkor minden rendben lesz. Csókollak . . . Krccs. A kagylót letette. Szegény, szegény Charlie! Mi mindent csinálhatnak vele azok a gyerekek! Az iskolában nem tanulnak valami jól, de az emberrablási szakmát úgy látszik jól megtanulták az újságokból. Mindegy. Most cselekedni kell; az idő sürget; minden perc veszteség, végzetes lehet Charlie számára. Kocsijába ült és az igazgató lakására hajtott. Szerencséje volt, otthon találta a derék férfiút, aki agglegény volt, s kissé zavartan engedte be rendetlen szobájába Mrs. Hopkinst. Ott egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta a tanítónő bizonyítékkal alátámasztott előadását, amelyet időnként egy-egy közbevetett kérdéssel vagy rosszaié krá'kogássál szakított meg. — Természetesen, értesíteni kell a rendőrséget — monta végül a testes igazgató. Csak nem ijedünk meg egy csomó gyerektől?! És persze szó sem lehet arról, hogy azt a Robinsont továbbra is az intézetben tartsuk. Rontsa másutt a levegőt. Nekünk elég volt belőle . . . — De drága igazgató ur, ebben az esetben megölik a férjemet, akárcsak azok a guetamalai emberrablók a német követet. Teljesíteni kell a megszabott feltételt, különben özveggyé tesznek azok a . . . zok a . . . —Özveggyé! Na és? Minden ujjára tiz uj férjet kaphat. Nem akarok szerénytelen lenni, de itt volnék mindjárt én . . . hiszen tudja, hogy menynyire . . . — Hallgasson, igazgató ur! Már nem egyszer megmondtam, hogy én szeretem a férjemet és . . . szóval — élve akarom visszakapni őt. Kérem, könyörgöm, tegye meg azt, amire kérik, amire kérem önt . . . Kérem . . . követelem . . . KÖVETELEM . . . — Mit követelsz, drágám? Csak nem — fizetés javítást ?! A tanítónő kinyitotta szemét és elmosolyodott. Férje vidám arca hajolt föléje. “Hát mégis elengedtek?” — mormolta Mrs. Hopkins álomittasan. — El -— felelte a férj — csak holnap kezdünk neki a zárlatnak. De te, te valami rosszat álmodhattál ... Mi volt az? — Nem fontos —, mondta jókedvűen Mrs. Hopkins — a fontos az, hogy itthon vagy! Helyezd magad kényelembe, drágám. Negyedóra múlva tálalom a vacsorát . . . A kertben álltam óriás fekete fellegek alatt, de vad nyári zápor helyett csak zizzenő eső szakadt alá az égből. Halkan hullt és még csak be se kergetett, j: az ég kiderült s álltam ott a bokrok közt s a cseppeket |p nézegettem, hogy tündökölt az a szitáló permeteg, pici csengők zenéje szólt s a szivem visszacsengetett. S csillogtak, mint a drágagyöngy a siirü eső csöppjei és föllélegzett a világ, hulltak megenyhült könnyei és bennem is egy perc alatt a bánat megkönnyebbedett, a csüggedés felhője most szétoszlott, az ég tiszta lett, s úgy éreztem, könnyű vagyok és szállni tudnék mint a fény —, fény vagyok könnyű és szabad s én ragyogok a nap helyén. ANEKDOTÁK 1 Sebestyén Géza, a hírneves miskolci, majd a Budai Színkör igazgatója közismert volt jókedélyéről. Szerette az éjszakát, a társaságot és vig baráti körben igen sokszor kimaradt hajnalig, olykor reggelig. Egy görbe éjszaka utáni napon, amikor este ismételten találkozott a megszokott társaságával, rezignáltan megszólalt: — Tudjátok-e, mi történt velem, amint reggel hazabotorkáltam? — Képzeljétek a nevelőnő helyett tévedésből a feleségemet csókoltam meg. * * * J I. György, angol király nagyon megnézte a garast, sokan kifejezetten fösvénynek mondották. Egy dániai utazása alkalmával egy falusi kocsmában reggelizett. Három főtt tojást evett egy szelet kenyérrel és utána kérte a számlát. A kocsmáros mély meghajlással járult magas vendége elé és átnyújtotta a reggeli számláját — kerek kétszáz forintról. — Hallja kend — förmedt I. György mérgesen a kocsmárosra —, úgy látszik, itt kendteknek igen nagy ritkaság lehet a tojás! — A tojás nem, felség — felelte a kocsmáros — hanem a király! * * * '314 Albert Einstein egyszer összetalálkozott az utcán egyik kollégájával és megszólította: — Legyen szerencsém holnap ebédre. Ott lesz nálunk például Smith professzor is. — De hiszen az én vagyok . . — Nem baj, azért jöjjön csak el maga is, egészen nyugodtan. I
