Bethlehemi Hiradó, 1970. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-04 / 23. szám
10. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ. Thursday June 4, 1970 EGY PESTI ÜGYVÉD EMLÉKEI: A tiiiidériiiese vége FLÓRIÁN TIBOR: Apám bíró volt Apám bíró volt és Ítélt, minden nap elitéit, s a szigorú bírót láttam benne én. S ha néha most kezembe jut egy-egy Ítélete, őt látom ott, — hideg sorok között — a lelkiismeretest, ki megmért mindent az igazság mérlegén, s egy csöppnyi kételyért föláldozta éjjelét, minden bűnösért egy éjjelét. Apám biró volt és ítélt, engem is, kis lázadót, ó, hányszor elitéit. Minden nap lázadtam a nagy Rend nevében és minden nap újra elitéit, mert ö biró volt s nem a Törvény, csak törvény szerint Ítélt. Biró volt és ítélt, s mig hirdette ítéletét a törvény nevében, önmagát: az életét Ítélte el. LELKI KLINIKA (Folytatás a 9. oldalról) mai 65 éves férfi többnyire még tetterős és lelkileg egyáltalában nincs beállítva a “nyugalmas életalkonyra”. A férjének az a baja, ami annyi más nyugdíjasnak. Több évtizedes munka után hiányzik neki az aktivitás, kicsúszott a lába alól a talaj, fölöslegesnek érzi magát. E'z idegesíti, nyugtalanítja. Vigyázni kell rá, mert az ilyen érzés depresszióra, sőt betegségekre vezet. Találjon ki számára valami elfoglaltságot. Kérjen tőle gyakran segítséget, a ház körül mindig akad valami tennivaló. Még jobb lenne, ha rávenné valami hobbyra: bélyeggyüjtésre, horgászatra vagy hasonlóra, ami leköti a figyelmét és gondolatait. Ez visszaadja a nyugalmát. * * * V. B. BRONX — Jeligével küldött levelére már válaszoltam a Lelki Klinikában. Most Írja még a nevét és a lakáscímét. Fontos közölnivalóm van. * * * H. D. F., MONTREAL — A levelében említett hölgy jeligével kért tőlem tanácsot, nevet és címet nem irt. A fenti üzenetben felkértem, hogy adja meg a nevét és a címét. Ha megkapom, értesítem Önt. r ! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy . . . Valahogy ilyen meseszerűen kellett volna kezdenem “A kofíeres feleség”-ről megjelent cikkemet, amelyben elmondtam Miklós és Annácska gyerekkori romantikus szerelmét és házasságát, végül beszámoltam a szomorú válóperről is. Mindent megirtam, csak azt felejtettem el, hogy a zárdanövendék Annácskának olyan arany szőke volt a haja, mint a ragyogó selyemszálak, melyeket a motolla frissen gombolyított le a guzsalyozóról. Cikkem végére odabigygyesztettem, hogy a folytatásban majd elmondom, mi történt később Annácskával és Miklóssal. Emlékeznek kedves olvasóim, hogy a következő cikkem, “A fehér holló” már nem csilingelő mese, szivet melengető történet, hanem olyan sivár és zord, mint az érdes, szúrós tarló, melyről most kaszálták le az érett kalászt. . . . Selyemguzsaly...Motolla . . . Tarló . . . Kurta, furcsa szavak Honnan származnak? Mi a gyökerük? De mit törődöm én ezzel, nem készítek nyelvészeti tanulmányt! Guzsaly. . . Motolla. .. Tarló . . . Össze-vissza fecsegek. Miért? Mint a macska a forró kását, úgy kerülgetem a lényeget. Mi hát a mondanivalóm, hiszen utolsó cikkemben már nem is jeleztem, hogy ‘ ‘folytatása következik”. Az olvasók joggal hihették, hogy Annácska és Miklós históriáját befejeztem. A' témát kimerítettem. Igen! Igen! Mi történt hát ? A forró kása is kihűlt már... Elég a mellébeszélésből. Mi történt? Elmesélem. . . . Nem tagadom: nehezemre esik a szó. Szivem már régesrégen csordultig megtelt a visszafojtott, befelé sirt könnyekkel. És most megint újabb gyászjelentés keserűségét kell elviselnem. íme! A gyász fekete keretei között dr. Encsy Pálné sz. Körtvéiyessy Margit tudatja, hogy dr. E'ncsy Pál orvos-vezérőrnagy 80 éves korában elhunyt. Ki ő? Ki dr. Encsy Pál? Ki? Nem más, mint cikkeim főszereplője: “Reviczky Miklós orvos-tábornok”!!! És ez itt a mi tündérmesénk vége . . . DR. ENCSY PÁL Cikkeimben a valódi helyett rendszerint költött nevet használok, nehogy az élő Irta: DR. FÁBIÁN SÁNDOR | szereplők érzékenységét megbántsam. Ma már mindegy, í Elárulhatom, hogy Reviczky Miklós: költői fantázia. — Most “eloszlik, mint a buborék”. A helyét átveszi dr. Encsy Pál, a “kofferes feleség” ; egykori férje. Ha nem is állítanak neki megérdemelt szobrot, miként azt Boross Elemér (most már ezt a nevet is felfedem) a ki-Dr. FÁBIÁN SÁNDOR tűnő iró és újságíró lelkesen és indokoltan indítványozta, legalább méltó helyen aluszsza álmát. Hol? A gyászjelentésben olvasom: “kívánságára a tállyai róm. kát. temetőben helyezzük örök nyugalomra”. Senki se érti meg jobban ezt az óhajodat, mint én. Szülőfalunkban, a tállyai temetőben békességet találsz. Nem mehettem el a temetésre. A mesebeli Óperenciás tenger mérhetetlen méreteiben közénk ékelődött. Nem búcsúzhattam el tőled az általad 65 évvel ezelőtt alapított Tállyai Atlétikai Club hajdani tagjai nevében. Játszótársaink: Vad Laci, Rosszcsont Ferke és a többiek már régen leléptek a pályáról. Az egykori kapitány, te Palikám, akkori neveden Vasgyuró Gyuri . . . igen, igen az irigyelt hálószerű trikóban már te se rúgsz többet a labdába. Utolsó mohikánként, árván, egyedül maradtam a hires csapatból. Nem búcsúztathattalak. Nekrológgal sem pótolhatom az elmaradt személyes megemlékezést. Mit írhatnék? Kivételes érdemeidhez illően idézzem a klasszikus költőt ‘ARMA VIRUMQUE CANO’ (‘Fegyvert és férfiút énekelek’) Nem teszem. Tudom, hogy te szerénységedben elhárítanád a tündöklőén fényes dicsőítést. Talán csak annyit: Ember maradtál az embertelenek között. Igaz ember. Egész ember. Fehér holló. Nem folytatom tovább. Nem ezt a magas hangot használtuk mi egymás között. De nem is bírom tovább. Nem birom. Agyamban kergetőznek a régi emlékek. A “VÉGZETES LÉPÉS” Vissza emlékezem, hogy mint egyetemi hallgató, milyen kétségbeesetten panaszoltad el nekem a drámai eseményt, ami — mint mondtad — végzetesen kettétörte a karrieredet. Mi volt a “drámai esemény?” Bernáth Béla, a tállyai kerület Apponyi-párti képviselője meghívott téged pesti rezidenciájába. Amikor megérkeztél a Szentkirályi utcai palotába, a vendégek: Apponyi Albert, Rakovszky István, Zborai Miklós és más előkelőségek a szalonban társalogtak. És aztán? Virágcsokorral a kezedben ráléptél a sikos parkettre és teljes nagyságodban elvágódtál a diszes vend égkosz or u hahotája közben. — Sose felejtem el, sose bocsátom meg magamnak — keseregtél. Én vigasztaltalak: — Száz év múlva minden mindegy . . . Még nem is vonult el kerek száz esztendő és ime, bebizonyult, hogy helyesen jósoltam. Másik emlék tolakodik elő: Istenem! Istenem! Milyen huncutok és gonoszak voltunk bohó boldogságunkban. Mennyit ugrattuk, csúfoltuk albérleti lakótársadat, Hézser Aurélt, a tállyai református tiszteletes fiát, mert tanárjelölt létére megőrizte férfiúi szüzeségét . . . . . . Ennek a világnak végkép befellegzett. Régen volt... LAVOTTA JÁNOS Egykori szobatársad, Aurél barátunk emlékét is elhalványítja az idő iramlása. Uj szomszédot kaptál. Lavotta Jánossal, korának hires Orpheusával, a cigány Bihari János cimborájával, Csokonai Vitéz Mihály szesztestvérével és dalai megzenésitőjével kerültél egy fedél alá. Ismeretes, hogy Lavotta világbolyongásában végállomásként Tállyára vándorolt, mert ő is, mint most te, a tállyai csendes temetőben akart megnyugodni. Egykoron büszikén hangoztatta : Ego, Lavotta, qui regibus ludo. (Én, Lavotta, ki királyoknak játszom). Igaz, Lavotta vonója valamikor a királyoknak játszott, most éjszakánként, a szomszédos parcellából egyesegyedül neked szól a Stradivári. Senki más nem hallhatja. — Persze: hiszen most már nem csendül olyan szilaj fortiszszimóban, mint hajdanában, amikor láng csapott fel az ujjai alól. Elhalkult a muzsika. Csendesen szól. Csendesen, csak csendesen: szenderitőn; andalítón; örök álomba ringatón ; pianisszimó, pianisszimo. . . . Szemeim elhomályosodnak. Kuszáltak a gondolataim. Csak egy régi népdal néhány sorát mormolom: írnék, jaj de nehéz A könnyű penna is. Feketének látszik A hüttyu tolla is. Elbágyadt kezemből A penna kiesik. Két szememből a könny, Mint a patak folyik. . . . Búcsúzom. Aludj békében, Palikám. A viszontlátásra.
