Bethlehemi Hiradó, 1970. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-04 / 23. szám
Thursday, June 4. 1970 BETHLEHEM HÍRADÓ 9. oldal A KLEPTOMÁNIÁS Irta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Miért van az — máig is töröm rajta a fejemet — hogy az igazságügyi szervek miként birálják el a bűneseteket, ha gazdag ember kerül a horogra?! Benne és a köztudatban és nagy lenézéssel beszélnek a hatóságokról, amelyek hivatalból foglalkoznak a bűnözőkkel, hogy többnyire csak ritkán kerül a börtönbe az előkelő, gazdag bitang, s ha meg is kóstolják ideig óráig a cella sötétjét, hamarosan üt a szabadulás órája . . . Az igazságügyi eljárás labirintusában ezek az állomások! A bűnöst nyakoncsipi a rendőri közeg, akit odahaza, a régi jó békeidőben Andrisnak vagy biztosurnák titulálnak, tőle a detektívekhez kerül a delikvens, majd a fogalmazó ur veszi kezelésbe, aki jogot végzett ember, s már minősíteni tudja a bűnesetet. A rendőrség után a törvényszék következik, vizsgálóbíró, ügyész, aki elkészíti a vádiratot, majd sorra jön a tárgyalás, ügyvédek, tanuk (főleg hamisak!!), fellebbviteli fórumok, orvosszakértők, stb. Egy régi közmondás jut ezzel kapcsolatban az eszembe, s valószínűleg ebben van az igazság, hogy a sok bába között elveszik a gyerek. Ennyi helyre tologatják ide s oda az aktákat, s ez elég alkalom, hogy egy ilyen hátsó kapun valaki kisurranjon. A szegényekkel nem sokat teketóriáznak, hanem gyorsan, szinte futószalagon húzzák rájuk a vizeslepedőt. Az ilyeneknek csak kirendelt védő jut. Hogy lássa el egy ilyen ügyvéd a védelmet, mikor a tárgyalás előtt hívják be, mondjuk a folyosóról. Fellebbezni csak a makacs vádlottak szoktak, s mivel ez felesleges munkatöbbletet jelent, rendszrint még egy kicsivel meg is toldják a büntetésüket, hogy az ilyesmitől elvegyék a kedvüket. Tarsolyomból, amelyben a törvényszéki huncutságokat őrzöm, kihúzom ezt a jó kövér bűnügyet, amelyben sohasem ítélkeztek. Olyan akta ez, amiről nem tudott a nyilvánosság. Ha szegény emberrel történik, örökre megbélyegzik, kiközösítik a tisztességesnek mondott társadalomból. (Ha ugyan lehet erről egyáltalában beszélni.) Ha lehet is, csak egy kis réteg érdemesül erre a megbecsülésre, akik kívül esnek a bünszövetkezeti érdekeltségen, akiknek nincsenek keresztül-kasul behálózva a bűnözök érdekközösségébe. Nevet nem irok, mert nem is a név, hanem a formák és a tények az érdekesek. 30 év amugyis nagy idő, a múltat temetgeti az emlékezés, de akárhogy is csinálja, föld helyett csak homokot szór rájuk, s ezt bizony sok esetben le is fújja róluk a viharthozó szél. Hát ez történt... igy történt. A hatalmas nagy ur, akinek nemcsak rangos állása, de nagyon hoszbzu kezei is voltak, úgy, hogy azokkal a kezekkel alkalom adtán ki tudta nyitni még a Vár kapuját is. A Nagyur semmirekelő fiából tisztet akart faragni. Egyetlen kopogtatására kinyílt előtte a Lut'ovika kapuja, s a fiúcska — miután már több helyről és többször is eltanácsolták —^felvehette magára a hadapródok egyenruháját. Magyarországon az volt a bevált rend, hogy akinek a papája tábornok, annak a fia is felviszi legalább ezredesig. A Nagyur fia is ilyen jövő előtt állott, de a véletlen elibe csúsztatta azt a bizonyos banánhéjat. A fiatal Cőger minden éjjel ott hasalt a Ludovikát övező magas kőkerítés tetején, várta a papát, aki elvitte magával törzshelyeikre. Az Arizonába, vagy a Moulin Rouge-ba, mert ezek voltak a nagyurnak rangban megfelelő helyek. Ezekre a helyekre rándult ki éjszakánkint apa és fia és tombolva dáridóztak. Főleg Rozsnyai ur leánynevelő intézetében az Arizonában. A táncosnők versengve keresték a nagyúri vendégek kedvét, mert akivel meg voltak elégedve, annak tovább futott a szerződése a lokálban. Néha előfordult, hogy a fiúcska, a papa bokros elfoglaltsága folytán a baj társaival szórakozott, együtt kóstolgatta az ezeregy éjszakák pesti örömeit. Erre a mulatságra pénz kellett. Még hozzá nem is kevés. A papa pedig szűkmarkú volt, nem adott eleget. Akkoriban történt, hogy rendszeresen eltűnt valakinek a zsebórája a Ludovikán. Nem egy esetben a tanároknak éppen úgy, mint a növendékeknek, volt mit siratniuk. Megindult a nyomozás, ami eredménytelen maradt. A leggondosabb elövigyázat sem tudott véget vetni a lopásnak. Biztonsági okokból először lecserélték az őrszemélyzetet, majd a megbízhatóságukról közismert altiszteket is leváltották, sőt az étkezdébe is más személyzet került. De még ez az elővigyázatosság sem vezetett eredményre, nem sikerült a tettes, vagy a tetteseknek a nyomára bukanni. Az egyik százados előadó tanár civilben az Üllői utón sétált, közben megnézegette az útjába eső ékszerüzletek kirakatait. Egyikhez-másikhoz be is ment, hogy ellopott óráját egy másikkal pótolja. Éppen abba az üzletbe tévedt be, ami szemben volt a Ludovikával, ahol egy öreg, őszhaju tulajdonos mutogatta neki az órákat. E'gyik sem volt megfelelő, nem nyerte meg a tanár ur Ízlését. Már elbúcsúzott, s elindult az ajtó felé, amikor utána szólt a tulajdonos: — Látom, uraságodnak nagyon jó az Ízlése, ezért, ha megengedi, még mutatok egyet-kettőt azok közül, amelyeket bent tartok a lakásomban. Kis idő múlva kihozott a kezében pár órát, s letette a százados elé az üvegpultra. A tiszt majd hanyatt vágódott megdöbbenésében, mert az egyik órában felismerte a magáét. — Ki adta ezt el magának ? — kérdezte száraz, tompa hangon, s mikor a begyulladt ékszerész hápogni kezdett és mellébeszélt, hivatkozott a kereskedői diszkrécióra. A tiszt igazolta magát, s követelte, hogy nevezze meg a tettest, mert ez az óra az övé volt. Bizonyságul a hátlapon meg is mutatta nevének monogramját. Erre fel aztán vallott az ékszerész. — Ezt kérem egy Ludovikás adta el nekem. Hát gyanakodhatok én egy tisztjelöltre? — s most már megoldódott a nyelve. Többször jár be hozzám, órát és más egyéb apróságot hoz, s azt mondja, hogy ezek családi ékszerek. — Hát kérem, idehallgasson, nem lesz semmi bántódása, ezt megígérem, ha a kezemre játszsza. Legközelebb ha bejön, ügyesen tartsa szóval és telefonáljon azonnal értem. Elővette névjegyét, s átadta az ékszerésznek. Alig telt el pár nap, megszólalt a telefon, az ékszerész jelentette, hogy ott van nála a tisztjelölt. A százados rögtön ott termett, s óriási meglepetésére, a minden gyanún felül álló hatalmas ur fiára ismert a tolvajban, aki éppen egy értékes szivartárcát akart eladni. A szivartárca a Ludovika parancsnokáé volt. Ezt már nem lehetett eltussolni. A fiatalembert nagy titokban leszerelték, de feljelentés, eljárás nem indult ellene. Mert hát a Nagyur fiáról volt szó, akiről gyorsan megállapították, hogy kleptomániás . . . aki beteges kényszerből lop. Szegény embernek eszébe sem jut egy ilyen hatásos védekezés. A kleptomania a gazdagok betegsége, olyan privilégium, amely mentesiti őket a büntetés alól . . . Bsékely-Molnár Imre iöMOKI ÍRZSEBET LELKI KLINIKÁJA SZERELEM JELIGE — Olvasom az Amerikai Magyar Világot és látom, milyen sok nő kér tanácsot családi és más ügyekben és ön válaszol nekik. Remélem, hogy nekem is tanácsot. 62 éves vagyok, a férjem sokkal idősebb, már nem dolgozik. 40 éven felül vagyunk együtt. Beleszerettem egy rendezett viszonyok között élő, 66 éves jó állásban levő özvegy férfibe. A férfi szintén szeret és elvenne feleségül, gondoskodva volna rólam és nem kellene dolgoznom. Illő dolog volna elválni és elhagyni mostani férjemet, akivel majdnem léi évszázadot éltem? VÁLASZ — Könnyű lenne felületesen tréfálkozni, hogy 62 éves polgári asszony negyvenegynéhány évi házasság után ne játsszon szerelmes menyecskét. A maga problémája azonban nagyon komoly jrobléma. Még azzal sem lehet egyszerűen, elintézni, hogy a házastársi eskü kötelez. Megértem, hogy tépelődik. Mindegy, hogy a szív 2i2 éves vagy 62 éves korban szólal meg. Szava 62 éves korban is erős és hangos lehet. De úgy érzem, aligha lehet olyan erős, olyan hangos, hogy elnémítsa a férfivel együtt leélt fél évszázad emlékét. Azt kérdezi: “illő” volna-e elválni és elhagyni férjét. Ez nem illem kérdése. Erre nincs illemszabály. Erre csak a szive, a lelke, az emberi érzése állíthat felszabályt. Vizsgálja meg alaposan a lelkét: nem az csábítja magát, hogy a másik férfi rendezett anyagi körülmények között él és nem kellene dolgoznia? Nagyon vigyázzon! Mert ha később ennek az érzésnek a leghalványabb árnyalata is felmerül magában, akkor már késő lesz; életén át kisérteni fogja a gondolat, hogy mégsem kellett volna elhagyni azt az embert, akivel élete javát leélte. * * * MRS. NAGEL — Kedves Erzsébet, én is nő vagyok és szeretek szépen öltözködni, de azért nem vagyok bolond és dacára annak, hogy nő vagyok, belátom, hogy sokszor jogosan szidják a nőket, hogy csak a ruha jár az eszükben és minden pénzt elköltenek ruhára. Azért írok erről levelet, mert mellettünk van egy asszony, aki most már másodszor vált el, két férjével veszett össze a költekezés miatt, semmi sem volt neki elég ruhákra, cipőkre, bundákra. Az ilyen nő megérdemli a legrosszabbat. j, VÁLASZ — A szomszédnőjének az a baja, hogy eddig csak két férje volt. Az ilyen nőnek ez, kevés. A statisztika szerint a ruháért rajongó nőnek élete folyamán 300 juh gyapjára, 100 millió selyemhernyó fonalára, 15 vadállat szőrméjére, 30 borjú, tehén, krokodil bőrére — és legalább 4 férfi idegeire van szüksége. * * * MRS. S. O. — A férjem kiegyensúlyozott, nyugodt ember volt. 39 évi házasságunk alatt egyetlen hangos szót nem hallottam tőle. Ha én valami miatt idegeskedtem, mindig ő csillapított le. Vasból voltak az idegei, sohasem veszítette el a nyugalmát, a türelmét. Fél évvel ezelőtt, mikor elérte 65-i évét, nyugdíjba ment. Anyagi gondunk nincs, szép saját házunk és egy kis megtakarított pénzünk is van. Boldog voltam, hogy olyan sok munka után békés pihenéshez jut élete alkonyán, de amióta nyugdíjban van, teljesen megváltozott. Türelmetlen, idegeskedik, indulatos, úgy járkál a házban, mint a ketrecbe zárt tigris. Nem tudom, mi van vele, segíteni szeretnék rajta, kérem, adjon tanácsot. VÁLASZ — 65 éves férfi azelőtt többnyire nagypapa-tipus volt, hintaszékben pipázott. A (Folytatás a 10-ik oldalon.)
