Bérmunkás, 1954. július-október (41. évfolyam, 1837-1850. szám)

1954-07-15 / 1838. szám

t uiuai BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfiztési árak: Subscription Rates: Egy évre .........................$3.00 One Year ............................$3.00 Egyes szám ára .......... 10c Single Copy .................... 10c Előfizetés Kanadába ................................................................................. $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Közlésre szánt cikkek a szerkesztő, — Joseph. Geréb, Rd. 1, Box 830, Elsinore, Cal. —- cimre küldendők. Published the 1st and 15th every month BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Entered as second-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March 3, 1879 *3^» 42 Hová? Merre? És most hová? Merre? Mint Sienkiewicz hires történelmi regényében, úgy az ameri­kai külpolitikában is az események előre nem vált változata fel­színre vetette ezt a nagyon fontos kérdést: “Quo vadis?” — Ho­vá? Merre? Felmerült ez a kérdés, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az amerikai külügyminiszter, John Foster Dulles által képviselt kül­ügyi politikai irány teljesen csődöt mondott, az Egyesült Államok nagy szövetségesei, élükön Angliával, nem voltak hajlandók a harmadik világháború megindítására. Mert a Dulles által hirdetett az a külpolitika, hogy a világ jelenlegi politikai egyensúlyát nagy katonai erővel kell fentarta- ni a harmadik világháborúhoz vezetett volna s Anglia, Francia- ország, de más kisebb országok sem voltak hajlandók kitenni né­peiket az atomháború borzalmainak. így aztán Dulles minden igyekezete dacára is a harmadik világháború kitörése egyenlőre elmaradt. Ma már számos helyről halljuk azt a beismerést, hogy a Dien-bien-phu erőd ostroma idején csak egy hajszálon függött a harmadik világháború kitörése. És az is tény, hogy ez a hajszál nem a Mr. Dulles fejét díszítette, mert onnan minden habozás nél­kül kirántotta volna. Szóval a “béke katonai erő esgitségével” (peace through power) elv megbukott, a repülő bombázókat vissza kellett ren­delni állomáshelyeikre, a franciák lecserélték kormányukat és most alkudoznak az indokínai béke megteremtésén. Noha az ame­rikai sajtó heteken át hirdette a genfi konferencia teljes sikerte­lenségét, egyszerre csak kiderült, hogy az annyira lekicsinyelt konferenciának sikerült megbuktatni Dulles háborús politikáját. És ezt elég jelentékeny eredménynek kell elkönyvelni. Félretolva a közönség megtévesztésre szánt frázisokat, bát­ran kimondhatjuk, hogy az Eisenhower adminisztráció és a szö­vetséges országok kormányai közötti külömbség nem az, hogy mi történjen Indokinával, hanem az, hogy MEGINDITSUK-E A HARMADIK VILÁGHÁBORÚT VAGY SEM ? A háború azonnali megindításának kérdésében azonban még az Eisenhower adminisztráció tagjai sem egységesek. Úgy ebben, mint a külföldi szövetséges kormányokban is vannak olyan jelen­tékeny hatalommal rendelkező egyének, akik úgy vélik, hogy az emberiség jövőjét nem lehet elintézni még egy nagy világháború nélkül. Szerintük ebben az utolsó, minden előzőt felülmúló nagy háborúban fog eldőlni, hogy vájjon a “szabad világnak” elneve­zett tőkés termelő országok megférhetnek-e a kollektív termelés­re áttért népekkel? Semmi kétséget sem látunk arra, hogy a külömböző termelési rendszer alatt élő NÉPEK miért ne élhetnének egymás mellett békésen és oldhatnák meg a közöttük felmerülő esetleges ellenté­teket. Azonban a tőkés termelés alapja az, hogy a hatalommal rendelkező kiváltságos csoport megélhetése és minden kiváltsága éppen ezen rendszer fentartásán és tovább fejlesztésén nyugszik. Ez a kiváltságos csoport tehát úgy látja, hogy a két rendszer kö­zött a háború kikerülhetetlen. És ha ez a háború kikerülhetetlen, — mondják a tőkés ter­melés szószólói, — akkor indítsuk meg MOST, AMÍG AZ ATOM ÉS A HIDROGÉNBOMBA FÖLÉNYE IGEN NAGY ELŐNYT BIZTOSIT A SZABAD VILÁGNAK. Ennek a háborús csoport­nak szószólói Nixon alelnök, Knowland szenátor, az amerikai ke­reskedelmi sajtó, az American Legion és hasonló “hazafias” in­tézmények. Ennek a csoportnak a véleményét fejezte ki John Fos­ter Dulles külügyi politikája. Ezzel szemben úgy itt, Amerikában, mint a világ minden ré­szében egyre szaporodott azoknak a száma, akik a “kommunista” országokkal való “megtérés” elvét hangoztatták és akik elég erős­nek bizonyultak arra, hogy a harmadik világháború kitörését a múlt hónapban megakadályozták. Megakadályozták azért, mert kitűnt, hogy ha az Egyesült Államok megindította volna a nagy háborút, szövetségesek nélkül maradt volna. Jelen sorok írásának idején egyenlőre nem az a nagy kérdés, hogy holnap, vagy holnapután kitör-e a nagy háború, hanem az, hogy vájjon az Eisenhower adminisztráció milyen uj külpolitikai irányt kezd, miután Dulles eddigi politikáját a lomtárba kellett tenni. Az amerikai kongresszusban megindított harc, hogy vájjon ha az Egyesült Nemzetek elismeri a Kínai Népköztársaságot, benn maradjon-e az Egyesült Államok továbbra is a világszerve­zetben, avagy lépjen ki onnan, mint Knowland és társai követe­lik, tulajdonképpen harc az uj külpolitikai irány kialakítása felett. Más országokban és más időkben egy-egy külügyminiszter oly csúfos kudarca, mint amilyet most Dulles szenvedett rendesen személyváltozást eredményezett. Jelen esetben azonban nem csu- Dulles személyéről van szó, hanem arról, hogy a tőkés termelő rendszer elvesztette az egész világra kiterjedő eddigi korlátlan po­litikai hatalmát. Dulles jelen veresége azt mondja, hogy az ame­rikai kormányt uraló kiváltságos csoport kívánságai többé már NEM JELENTENEK PARANCSOT AZ EGÉSZ VILÁG SZÁ­MÁRA, AMIKET VAKON KELL TELJESÍTENI, MINT TET­TÉK EDDIG. Dulles politikai kudarca egyben a tőkés termelő rendszer nagy politikai veresége is és éppen azért figyeli a világ, hogy mi­lyen uj politikai menetrendet állítanak össze Washingtonban: forszírozni fogják még továbbra is a nagy háborút, avagy bele­nyugszanak ők is abba, hogy a két termelő rendszer megférhet egymás mellett? Washington, hová? merre? Mrs. Roosevelt útja Pár héttel ezelőtt az amerikai sajtó nagy hangon jelentette, hogy a, “Look” képes folyóirat megbízásából Mrs. Franklin D. Roosevelt, F.D.R. özvegye, a Szovjetunionba utazik tanulmány­útra. A lapok híradása szerint a szovjet kormány meg is adta a vízumot Mrs. Rooseveltnek és Miss Patricia Baülargeon nevű tit­kárnőjének. Az amerikai lapok most nagy felzúdulással hozzák a hirt, hogy a Mrs. Roosevelt tervezett utjából nem lett semmi, mert azt a Szovjetunión megakadályozta. A hirt aztán a szovjetkormányt gyalázó propagandával kisérik. Midőn a tudatosan félrevezető módon beállított cikket fi­gyelmesen átolvassuk, ezen adatokat tudjuk meg belőle: A Szov­jetunión megadta a kért vízumot Mrs. Rooseveltnek és titkárnő­jének. Mrs. Roosevelt azonban az utolsó pillanatban bejelentette, hogy a “Look” egyik szerkesztőjét, a jelenleg Párisban időző és szovjetellenes írásairól ismert William Attwoodot is magával akarja vinni. A szovjet megtagadta Attwood bebocsájtását. Erre Mrs. Roosevelt a Look egy másik íróját, az oroszul is beszélő Whitman Bassowt akarta magával vinni, akiről azonban szintén nem valami jó véleménnyel vannak az oroszok és igy annak sem adták meg a vízumot. Mrs. Roosevelt erre, adva a megsértődöt- tet, lemondta az oroszországi utat. A lényeg tehát az, hogy a Look magazin valójában a Mrs. Roosevelt presztízsének felhasználásával egy antikommunista Írót akart becsempészni a Szovjetunionba, hogy az onnan, mint “saját szemeimmel láttam” cikkekben fejtsen ki oroszellenes pro­pagandát. Valójában tehát nem az a sajnálni való, hogy a szovjet kormány nem engedte be ezen embereket, hanem inkább az, hogy egy olyan állítólag nagyon tehetséges nő, mint Mrs. Roosevelt is, igy felült a Look magazin otromba cselfogásának és még most ő haragszik, hogy az oroszok nem dőltek be nekik. Drágább lett az acél Az acélgyári munkások sztrájkjának elkerülésére az acélipar mágnásai némi engedményeket adtak s megkötötték a két évre szóló uj szerződést, amely a munkások részére átlagosan 4 és fél cent órabér emelést, továbbá magasabb nyugdijat s jobb vakációs fizetést hozott. A szerződések aláírása után a United Steel Corporation, — az acélipar vezető cége, — sietett bejelenteni, hogy az uj szerző­dés nagyon megdrágította az acél előállításának a költségeit s azért az acél árát KÉNYTELENEK FELEMELNI tonnánként 3 tollárral. Két évtized óta ez a megszokott eljárás: fizetésjavitást kapnak a munkások, de ugyanakkor felemelik a termelvény árait úgy, hogy a gyárosok profitja a felemelt fizetések dacára is emel­kedik. Az acél árának emelkedése magával vitte aa acél részvények árainak emelkedését is. így nem csak a tényleges iparmágnások, hanem még a tőzsde spekulánsok is nagy hasznot zsebeltek be a munkabérek felemeléséből. Ez az AKTUÁLIS TÉNY azt a látsza­tot kelti, mintha nem lenne igaza annak a marxi megállapításnak, hogy minél nagyobbak a munkabérek, annál kisebb a profit, — vagy fordítva: minél nagyobb a profit, annál kisebbek a bérek. Ez a megállapítás helyes dacára a látszatnak. Mert az acél árának felemelését gyorsan követik mindenféle más termékek árainak emelése is. És habár a munkások számokban kifejezve több bért kapnak, mint előbb, de ugyanakkor minden használati tárgyért és minden közszolgálatért többet fizetnek, vagyis a ma­gasabb fizetésüknek vásárló képessége csak ideig-óráig tartott, mert a drágaság általános emelkedése ezt az előnyt hamar meg­szünteti. . Különösen nagy mértékben áll ez a dolog, ha az egész mun­kásosztály szempontjából figyeljük a béremeléseket és azokat nyomban követő drágulást. A drágaság és a munkabérek verse-

Next

/
Oldalképek
Tartalom