Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)
1954-03-20 / 1824. szám
1 oldal BÉRMUNKÁS 1954. március 20. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3 00 Félévre ........................ 1.50 Six Months ........................ 1.50 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy ____________ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders _________ 3c Előfizetés Kanadába egész évre ........................................._... $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Készül a fasiszta diktatúra Napról-napra tisztábban látható, hogy az Egyesült Államok demokratikus kormányrendszere egyre gyorsulóbb ütemben halad a fasiszta diktatúra felé. A második világháború idején háttérbe szoritcftt fasiszta erők végre megfelelő lelketlen, ravasz s mindenre képes vezérre akadtak a demagóg wisconsini szenátorban, Joe McCarthyban, aki a máskülönben jelentételen szenátor tisztségen keresztül képes volt olyan hatalmat ragadni magához, hogy százakat juttat börtönbe és ezektől vonja meg a megélhetés lehetőségét. Kétségtelen, hogy a nagytőkések tulajdonát képező amerikai sajtó óriási többsége nyíltan vagy burkoltam a McCarthy szolgálatában áll. Csakis igy lehetséges, hogy ez a nyilvánvalóan népellenes irányt hajszoló, hatalmi őrülettől fütött egyént állandóan a publicitás központjában tartják. Még az olyan valóban nagy világszenzáció, mint volt a puerto-ricoi merénylők lövöldözése az amerikai képviselőkre, sem tudta leszorítani McCarthyt az első oldalról, sőt egy-két nap múltán már megint csak ő állt az első számú nagy szenzáció központjában. Minden jel arra mutat, hogy az amerikai politikai viszonyok ma teljesen hasonlatosak ahoz, amin Németország ment keresztül Hindenburg elnöksége alatt. Mint ott, úgy itt is egy nagy nemzeti hás került az elnöki székbe; mint ott, úgy itt is nem a nemzeti hős került az elnöki székbe; mint ott, úgy itt is nem a nemelőkészitik a talajt a diktátornak. Az átlagos amerikai polgár képtelen megérteni, hogy a republikánus elnök miért tűri a saját pártjához tartozó (republikánus) szenátor oly erős kritikáját, amilyet még az ellenzéket képező demokratáktól sem kap. A válasz csak az, hogy Joe McCarthy mögött sorakoztak fel azon milliomosok, akik rengetek összeget adtak és fognak adni a republikánus törvényhozók és más jelöltek megválasztására. Az utóbbi évek technikai fejlődése megváltoztatta a választási módszereket is. Az utca sarkokon, kis termekben és vasúti állomásokon tartott kortesbeszédek helyét a rádió és a televízió program vette át. Ez azonban rengeteg pénze kerül. Szakértők állítása szerint manapság egy U.S. szenátor megválasztására 1-2 mülió dollárt kell költeni. De honnan veszik a szenátor jelöltek ezt a nagy összeget? Csakis a bankároktól, iparbáróktól, nagy üzletek tulajdonosaitól, — szóval az ország nagyon gazdag embereitől, akiknek anyagi érdeke megkívánja, hogy a “free enterprise” név alatt említett kizsákmányoló rendszer minden korlátozás nélkül megmaradjon továbbra is. Ezket az embereket rémitette meg McCarthy a kommunista mumussal annyira, hogy csak az általa indorszált képviselő és szenátor jelölteket finanszírozzák. Ez adja neki azt a nagy hatalmat, hogy szembe mer szállni nem csak miniszterekkel, de magáival az elnökkel is. Csak igy érthető meg, hogy miért tűrték el a generálisok, amikor a bátorságáért tizenháromszor kitüntetett Ralph W. Zwicker generálist oly csúnyán összeszidta, aminőhöz hasonlót amerikai generális még soha sem kapott. Csak igy érthető meg, hogy az amerikai sajtó oly alázattal szolgálja azt az egyént, akire — szenátor Lehman szavai szerint — már rettegve gondolnak a közhivatalt betöltő emberek. Politikai szakértők véleménye szerint McCarthy ravasz csapdát állított fel az Eisenhower adminisztráció részére, midőn a pénzügyi forrás feletti hatalma segélyével kierőszakolta, hogy az idei választásoknál ő lesz a republikánus párt legfőbb szónoka. Azért kritizálja az Eisenhower adminisztrációt, nevezi azt “rózsaszínűnek”, amely szerinte nem elég erélyes a kommunisták üldözésében. így ha esetleg vereséggel Végződik a választás, akkor azért Eisnhowerékat fogja okolni, mert nem voltak elég antikommunisták, de ha mégis győznek, akkor minden érdemet magának fog követelni, hiszen ő lesz az iránytszabó főszónok. Akik még mindig nem veszik komolyan a mccarthyizmusban rejlő nagy veszedelmet, ne legyenek meglepődve, ha egy napon csak arra ébrednek, hogy az Egyesült Államok alkotmányát Hitler módszerét követve megdöntötték éppen azok, akik annak állítólagos védelme címén napról-napra szedik az áldozatokat. Az amerikai fasiszták ma már egészen komolyan gondolnak és készülnek a hatalom átvételére. Kettős veszély előtt James P. Mitchell munkaügyi miniszter Flint, Mich, városban tartott beszédében megnyugtatta az Egyesült Államok népét, hogy nem kell megijedni, nem lesz depresszió, csupán csak egy kis helyreigazítással (readjustment) állunk szemben, amellyel egy-kettőre készen leszünk és akkor aztán jön megint a jó világ. Mitchell beszédéből kiragadjuk az alábbi mondatokat: Lassacskán jövünk lefelé arról a magas gazdasági hegycucsról ahová a háború és az infláció vitt bennünket, — jövünk le a fensikra, már egészen közel jutottunk hozzá, ahol a gazdasági élet újból kiegyenesedik, amennyiben a közeljövőben már nem esedékes a munkások további lerakása. Az eddigiekre (a lerakásokra) szükség volt, ha el is tudtuk volna tolni egyidőre, egészen elkerülni nem lehetett. Véleményem szerint sokkal jobb, hogy ezen “readjustment” bekövetkezett s minél hamarább átesünk rajta, annál jobb. Mindenki igazán örülhet ennek a kijelentésnek, hiszen senki sem kívánja a depressziót, amely elsősorban is a munkásosztályt érinti legerősebben. Éppen azért nagyon különösen hangzik, hogy ugyanaz a Labor Dapertment, amelynek feje a fenti beszédet mondó Mitchell munkaügyi miniszter, a Flint városban elmondott beszéd után egy héttel azt a jelentést adta ki, hogy az eddigi “kritikus” területek száma újból szaporodott néhánnyal és jelenleg 59, — mond ötvenkilenc — ily “kritikus“ területet tartanak számon. Mit nevez a Labor Department “kritikus” területnek? Azon területeket, amelyeken a munkanélküliek száma már olyan nagy, hogy ha lehet, akkor azon vidék felé irányítanak olyan hadi rendeléseket, amiket azon a vidékeken el tudnak készíteni. A Labor Department jelentése szerint a kritikus területek közé sorolták Battle Creek, Mich., South Bend Ind., Hudson, N.Y., Welch W. Va., La Cross, Wis., városokat és Iowa meg Illinois államok egyes részeit. Ez a jelentés azt a látszatot kelti, mintha a munkaügyi miniszter nem olvasná a saját departmentjének a jelentéseit, mintha nem is hallotta volna hírét az 59 kritikus területnek, ahol tehát a munkanélküliek száma már meghaladta az alkalmazásban maradt munkások 6 százalékát. így nincs is semmi ajánlata a munkanélküliség csökkentésére. Éppen úgy nincs, mint ahogyan Earl Bunting, a National Association of Manufacturers (NÁM) igazgatója is csak azt ajánlotta, hogy a kormány NE AVATKOZZON ebbe a kérdésbe, azt majd elintézi maga a “free enterprise” rendszer, amely készen áll újabb befektetésre, mihelyt arra alkalom kínálkozik. Bunting nyilatkozatának nagy publicitást adott a sajtó. Ebből a nyilatkozatból sejteni lehet, hogy a NAM a jelenlegi munkanélküliséget fel fogja használni a munkabérek leverésére, sőt ha képes lesz rá, még a szakszervezetek letörésre is. A munkáltatók szövetségének régen nem volt oly kervező esélye a szakszervezetek megtörésére, mint most, midőn ar ország kormánya teljesen a kezükbe került, másrészről viszont a nagy szakszervezetekből kizárták a legmilitánsabb elemeket és oly atmoszférát keltettek, amelyben minden erélyes szakszervezeti munkást azonnal kommunistának bélyegeznek és mint “subversive” egyént megfosztják megélhetési lehetőségétől, esetleg még börtönbe is juttatják. A jelenleg már a láthatáron mutatkozó ipari pangás tehát az amerikai munkásságra két nagy veszélyt is hozhat: az egyik a depresszióval járó általános nagy szenvedés, a másik meg a kizsákmányolást gátló szakszervezeteinek összetörése. Nyugatnémetországi jólét Az utóbbi két-három évben az amerikai lapok állandó rovatát képezte a két részre szakított Németország nyugati és keleti részeinek összehasonlítása. Az amerikai sajtó szerint az angolamerikai-francia megszállás alatt álló és az amerikai segélyt élvező Nyugat-Németország már csaknem teljesen kiheverte a háborús veszteségeket, az éltszinvonal igen magas színvonalra emelkedett és a nép nagyon megelédegett. Ezt a nagy boldogságot legfeljebb csak az oroszoktól való félelem zavarja meg. Ezzel szemben Keletnémetországban még ma is rendkívül nagy az ínség és onnan a nép naponkét ezrével menekül a jólétet nyújtó nyugati övezetbe. A Bonn kormány kimutatása szerint a múlt évben több mint 350,000 kelet-németországi menekült át Nyugat-Németországba, vagyis nagyjából számítva körülbelül ezer ember naponként. Nekünk természetesen semmiféle intézményünk sincs ezen hírek valódiságának ellenőrzésére. Legfeljebb csak következtethetünk arra, hogy az amerikai propagandát komolyan vevők szöknek át a határon abban a reményben, hogy tejjel-mézzel folyó Eldorádóba jutnak. Sőt jutott is némelyik, — azok, akik valami különösen rosszakaratú nyilatkozatot tudtak adni a népi köztársaságokról, mert ezeket az amerikai propaganda intézmények busásan díjazták. De az átszököttek számát még igy is kétkedve kellett fogadnunk, mert az valóságos népvándorlást jelentett volna, holott ugyancsak az amerikai lapok jelentése szerint Nyugat-Németországban már évek óta nagy a munkanélküliség. A legutóbbi jelentés több mint 2 millió munkanélküliről ad számot. Márpedig nem igen van népvándorlás olyan országba, ahol állandó a munkanél-
