Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)
1954-03-06 / 1822. szám
\ oldal BÉRMUNKÁS 1954. március 6. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3 00 Félévre ................................ 1.50 Six Months ....................... 1.50 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy _____________ 5c Gsomagos rendelésnél 3c Bundle Orders __________ 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE , <*^,«>42 Kinek van igaza? Még be sem zárták a berlini négyhatalmi konferencia termeit, az amerikai sajtóban már megjelentek a dühös “appeasement, appeasement!” felkiáltások, mihelyt hire jött, hogy a koreai béke megkötésére olyan tanácskozást hívtak egybe április 26-ikára, amelyen a Kínai Népköztársaság is képviselteti magát. Ezért ordítják az amerikai háborús uszítok, hogy “appeasement!”, — vagyis engedményeket tettek a vörös Kínának”, mert ime, leülnek vele tanácskozni. Az amerikai háborús uszítok ugyanis csak olyan békét akarnak, amelynek pontjait teljesen ők állítják össze s az ellenfél elé teszik azzal a paranccsal, hogy ird alá, mert külömben .... így tették ezt eddig a LEGYŐZÖTT ELLENFÉLLEL. Igen ám, de mint egyszer Vishinszky már rámutatott, Északkorea és a Kínai Népköztársaság NEM legyőzött ellenfelek, akikre tehát nem lehet ráerőszakolni semmi békét. Ezért nem csak az angol és a francia külügyminiszterek, de John Foster Dulles, amerikai külügyminiszter is kénytelen volt belemenni abba, hogy ha békét akarnak, akkor leülnek tárgyalni a Kínai Népköztársaság delegátusaival. Igen ám, de ha ezt megteszik, akkor az már azt jelenti, hogy lényegében elismerik a Kinai Népköztársaság jelenlegi kormányát s éppen ez az, amit a háborús párt meg akar akadályozni, mert amig a világ ezen legnépesebb országát kirekeszthetik az Egyesült Nemzetek soraiból, mindig JOGOSNAK TEKINTIK a hidegháborút, ami nem csak fentartja a nagy profitot hajtó fegyverkezést, de reményt nyújt a lövöldöző háború újbóli megkezdésére. A háborús uszítok oly erővel rendelkeznek, hogy Dullesnek, — saját bevallása szerint, — cselszövényhez kellett folyamodni. Ez abból áll, hogy az áprilisi konferenciát a SEMLEGES SVÁJCBAN (Genf városban) hívták egybe, igy a United Nation országainak nem kell elismerni a Kinai Népköztársaságot. A háborús uszítok azonban azt állítják, hogy már a semleges területen tartott tárgyalás is elismerést jelent, igy a berlini konferencia valójában nagy szovjet győzelemmel végződött. “Nem igaz,” — mondja Dulles dühösen, — “a genfi konferenciát mi terveztük igy, tehát a mi győzelmünket jelenti.” Most aztán kérdezhetjük, hogy kinek van igaza? Az appeasement kiabálóknak? Dullesnek? vagy egyiknek sem? A legnagyobb rablás Az amerikai sajtó már eléggé előkészítette a közvéleményt arra, hogy az Egyesült Államok népe apátiával, nemtörődömséggel veszi tudomásul a világ legnagyobb szabású rabló merényletét. Volt idő, midőn az ország népét lázba hozták a közvagyon elpazarlásáról, vagy megrablásáról szóló hírek. Az 1923-as Teapot Dome botrány hullámai például úgy megrázták az országot, hogy kabinet-miniszterek vesztették el tisztségüket, sőt egyikük még börtönbe is került. Pedig mi volt az, hasonlítva ahoz a rabló rendszerhez, amivel ma az ország természeti kincseit és közvagyonát magánemberek kezére játszák! Amikor a tengerpartok mentén fekvő olajmezőket a kongresszus magánkézre adta, alig lehetett hallani valami ellenvetést. És most, mikor Eisenhower elnök végre kijött azzal a javaslattal, hogy a nagyon de nagyon sok billió dollárba került atomenergia fejlesztő tudományt és gyárakat szintén át kell adni magánvállalatoknak, ezt annyira természetesnek találják, hogy ime már senki sem tiltakozik. Pedig az elnök a kongresszushoz intézett azon üzenetében, amelyben az atomenergiával foglalkozik, tisztán megmondja, hogy miről van szó. Megmondotta, hogy rohamosan közeleg az idő, midőn az iparok hajtásához szükséges erőt az atomenergia fogja szolgáltatni. “Egész bizonyos”, — mondotta, — “hogy nemsokára a hajókat atomenergia fogja hajtani”. Az atomenergiát urániumból, plutóniumból, a “nehéz vízben” befoglalt hidrogénből és egyéb oly “kisugárázsra képes” anyagokból állítják elő, amelyek a természetben csak nagyon “hígított” állapotban fordulnak elő, amelyeket tehát előbb koncentrálni kell. Ez a művelet rendkívül költséges, óriási gyárak kellenek hozzá s éppen ez az, ami ezen “fission” vagy “nucley” anyagokat oly rendkívül költségessé teszi. Miután ezen anyagokat eddig első sorban is csak hadászati célra készítették, annak sok-sok billiót kitevő költségeit az állam fizette, vagyis ezen anyagok ennélfogva köztulajdont képeznek. Eisenhower elnök most azt ajánlja, hogy miután az államot csak a hadászati cél érdekli, igy adjanak ezen anyagokból eleget azon magántársulatoknak, amelyek azokat a békés célok részére fogják felhasználni. Ilyen békés cél például a lakóházak világítása, fűtése s mindenféle oly gép hajtása, amihez most villany vagy olaj (gáz) nyújtotta erőt használnak. Ezen erőszolgálatért ma az amerikai nép nagy profitot fizet az úgynevezett “utility” társulatoknak. Itt-ott ugyan városi tulajdont képeznek az ily közszolgálatok, de csak igen kis mértékben. Az Egyesült Államok népe a bankárok és iparbárók egy kis csopotjának profitot ad, valahányszor ebédet főz, felgyújtja a villanyt lakásában, vagy használ bármilyen villanyom gépet. Az atomenergia felfedezése lehetővé tette, hogy az ily erőszolgálatot olcsón kapja Amerika népe, miután olyan sok büliót költött már rá előzőleg. Az Eisenhower ajánlata azonban azt mondja, hogy ezt az energia forrást privát vállalatok kezébe kell adni és az ország népe aztán ezen privát vállalatoknak adja le a busás profitot azért, hogy használhatja a közpénzek árán kifejlesztett atomenergiát. A sajtó annyira előkészítette a talajt a köztulajdon ily megrablására, hogy ma az ország népe nyugodtan tudomásul veszi. Kétszínűség Amig az amerikai sajtó nagy közömbösséggel kezeli azon híreket, amelyek arról szólnak, hogy miként akarják az atomenergiát magánkézbe juttatni, nagy felháborodással szólt az Earl Warren, uj supreme courti főbíró ellen felhozott vádakról. Warren kinevezését ugyanis a szenátusnak jóvá kell hagyni s biztosra vették, hogy senki sem fogja ellenezni. Azonban a szenátus albizottságának beküldtek néhány levelet, amelyekben valaki, vagy valakik azt Írták, hogy Warren a marxizmus követője”, hogy éveken át egy lobbyista (Art Smith) kontrolja alatt állt, stb. A sajtó dühös kirohanását nem ezen levelek okozták, hanem csak az, hogy Langer (R. N.D.) szenátor, a szenátusi albizottság elnöke, nyilvánosságra adta azokat, mielőtt megvizsgálta volna, hogy ezen fantasztikus vádak csak publicitásra vágyó “krank”ektől, vagy rosszakaratú egyénektől eredtek és igy ki kellett volna vizsgálni azokat nyilvánosságra hozataluk előtt. De miért zudul fel annyira az a sajtó, amely minden erejével segít és két kézzel tapsol a demagóg Joe McCarthy szenátor egészen hasonló eljárására? Langer még csak egyszer csinálta, — amivel nem mentegetni akarjuk, — de miért nem ugrik igy neki ez az “erkölcsös” sajtó a jellemgyalázásból üzletet csináló Mc- Carthynak is? Nem csak McCarthy, hanem a kongresszus Amerikaellenes bizottságai, valamint a szenátus más bizottságai is már jó pár éve közzétesznek mindenféle piszkos rágalmat, mielőtt kivizsgálnák azokat. Százan meg százan veszítették már el megélhetésüket az ily, soha ki nem vizsgált rágalmak következtében. Micsoda farizeuskodás tehát az, hogy most az egyszer olyan érzékeny lett az amerikai sajtó?! Depressziós bölcsesség A depressziós vita nemhogy apadna, de egyre nagyobb méretű lesz. Lehetne ugyan azt is mondani, hogy minél magasabb a munkanélküliek száma, annál többen beszélnek a depresszióról, mert akiket leraknak a munkából, azoknál a depresszió kérdése már túllépi az elmélkedés határait. így nem csoda, hogy az ország hivatásos nemzetgazdászai, — akik állítólag a legnagyobb szakértők ebben a kérdésben, — szintén nyilatkoznak. Ilyen nyilatkozatot kaptunk a héten azon hat HIRES nemzetgazdásztól, akiknek véleményét kikérte a kongresszus közös gazdasági bizottsága. Ezeknek egyike A. W. Zelomek, az International Statistical Bureau elnöke, nem lát okot aggodalomra; mások viszont azt mondották, hogy csak akkor nem lesz ipari depresszió, ha az ipari termelés megmarad olyan magas színvonalon, mint állt a múlt évben. Mutattak ezek mindenféle grafikai ábrákat, amelyek le és felgörbülő vonalai nagyon alkalmasak az emberek félrevezetésére és igy nem csoda, hogy egész komolyan mondják az olyan jövendölést, mint amilyet hallunk attól az időjóstól, aki azt állítja, hogy ha nem lesz eső, akkor szárazság lesz. így tehát nem csodálkozunk, hogy Eisenhoker elnök is egészen hasonló filozófia befolyása alá került. Először is sem ő, sem a miniszterei, — akik mind milliomosok, — nem érzik a depreszszió csípését. Azért nagyon egykedvűen fogadják a szakszervezetek részéről jövő panaszt és a nógatást, hogy az egyre fokozódó munkanélküliség megállítására tenni kellene már valamit. Előbb Walter Reuther, a CIO elnöke panaszkodott a nagy munkanélküliség miatt, most pedig George Meany, az AFL elnöke is ugyanazt hangoztatja. Persze az Országos Kereskedelmi Kamara meg a gyárosok országos szövetsége még nem látják ilyen komolynak a munkanélküliséget és egészen természetes, hogy Ike rájuk hallgat, hiszen nem Reuther meg Meany segítették a megválasztását, hanem
