Bérmunkás, 1953. július-december (40. évfolyam, 1788-1812. szám)
1953-07-11 / 1789. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1953. julius 11. OSZTÁLYELLENTÉT A “Pravda” április 25-iki számának vezércikkében azzal a beszéddel foglalkozik, amelyet Eisenhower elnök április 16-án mondott az Amerikai Lapszerkesztők Társaságában. Alább közöljük a vezércikk teljes szövegét. AZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között s^mmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy' bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekéit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért" ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom szr-r feketét építjük a **éei társadalom keretein helöl. n. Az elnök beszédében foglalt békefelhivás természetszerűleg a kellő támogatásban részesül a mi részünkről. Nehéz azonban figyelmen kivül hagyni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok kormányának külpolitikai irányvonala messze áll ezektől a békeszerető felhívásoktól. Szemléltető bizonyitékai ennek például az elnök beszédével foglalkozó olyan kommentárok, amilyeneket mindössze két nappal Eisenhower beszéde után adott egy olyan tekintélyes személyiség, mint Dulles, az Egyesült Államok külügyminisztere. Nem lehet nem egyetérteni Starcheyvel, a volt angol labourista kormány miniszterével, aki úgy jellemezte Dulles beszédét, hogy az Eisenhower beszédének “háborús aktussá” való átalakítására irányuló törekvés. Dulles bizonyos mértékig fényt vetett arra a mindenkit meglepő tényre, hogy Eisenhower beszédében hallgatott Kináról. Amint kiderül, az Egyesült Államok kormányát aggasztja az úgynevezett “nemzeti” Kina, vagyis a Chiang Kai-sek-féle csőcselék sorsa, amelyet a kínai nép győzelmes harca eredményeképpen kergetett ki az országból. Ami pedig a valóban nemzeti Kínát illeti, egyedül törvényes népi demokratikus kormányával, Dulles addig megy, hogy az Egyesült Államok kormánya érdemének minősiti a Kínai Népköztársaság ellen foganatosított politikai és gazdasági blokádot. Dulles harciassága régóta ismeretes. Lehet, hogy az ő beszéde az elnök beszédének kissé szabad tolmácsolása. De nem szabad figyelmen kivül hagyni azt a tényt, hogy ő áll az Egyesült Államok külügyminisztériumának az élén és az ő szavai akarva, nem akarva kapcsolatban állanak az Eisenhower vezetése alatt álló kormány hivatalos álláspontjával. Ezért nem hagyhatjuk szótlanul Dullesnek azt az állítását, hogy a szovjet vezetők az Egyesült Államok úgynevezett kemény politikájának nyomására tettek felhívást a vitás kérdések békés rendezésére. Az egész világ előtt ismeretes, hogy a szovjet vezetők cselekedeteiket nem valamely országnak a Szovjetunióval szemben folytatott politikája “keménységével” vagy “lágyságával” kapcsolatos meggondolások alapján határozzák meg, hanem a szovjet nép alapvető érdekeiből, ■ a béke és a nemzeti biztonság érdekeiből indulnak ki. Bár az a harcias póz, amelyet Dulles annyira kedvel, egyeseknél hatásos lehet, célját aligha éri el, különösen a diplomácia területén. Azzal, hogy Dulles öszszekapcsolta az Egyesült Államok béke javaslatai előterjesztésének lehetőségét az úgynevezett “európai védelmi közösség” létrehozásával, “a francia és a német erőket magukban foglaló egyesült fegyveres erők” megszervezésének terveivel, vagyis a további fegyverkezési hajszával — talán akarata ellenére elárulta az Egyesült Államok politikájának igazi értelmét. De ha Eisenhower beszédének értelme tényleg az, ahogy azt Dulles az elnök után ugyanabban a teremben és azonos hallgatóság előtt megtartott terjedelmesebb beszédében kifejtette, akkor az nem adhat pozitív eredményeket a béke megszilárdítása érdekeinek szempontjából. Az Egyesült Államok hivatalos képviselőinek ilyen nyilatkozataival kapcsolatban nehéz megállapítani, mi a valóságban az Egyesült Államok jelenlegi külpolitikai álláspontja. Arról van-e szó, hogy a nemzetközi viszonyok terén mutatkozó feszültség enyhítésének útjára lépjenek és ínás népek jogai tiszteletbentartásának alapján oldják meg a vitás kérdéseket, vagy arról van-e szó, hogy folytassák a fegyverkezési, hajsza korábbi politikáját? A szovjet vezetők véleménye szerint a valóban a békére irányuló javaslatok alapjául szolgálhatnak a nemzetközi viszonyok megjavításának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szovjet vezetők hajlandók a régi módszerek uj változatait ily javaslatokként fogadni. Eisenhower elnök beszédében a háború utáni időszak eredményeivel foglalkozott, attól a pillanattól kezdve, hogy “a győzelem tavaszán a nyugati szövetségesek katonái Európa közepén találkoztak Oroszország katonáival”. Eisenhower ezekről az eredményekről szólva hangsúlyozta, hogy a háború befejezése után a világ országai szétváltak s két különböző útra léptek. Ezzel kapcsolatban Eisenhower a tényekkel szöges ellentétben úgy ábrázolja a dolgot, mintha az angol-amerikai tömb országai a béke és a nemzetközi biztonság megszilárdítását tűzték volna ki célul, a Szovjetunió és a vele baráti államok pedig nem akartak volna ezen az utón haladni. Úgy is lehet őt érteni, mintha a Szovjetuniónak a háború által tönkretett gazdasága helyreállítása és gazdasági erejének megszilárdítása a háborút követő időszakban ”az agresszió uj veszélyét” kezdte volna jelenteni. Ilyen megállapításokig eljutni a Szovjetunióval kapcsolatban, annyit jelent, mint legalább is elveszíteni a tárgyilagosság érzését és nem számolni olyan általánosan ismert körülményekkel, amelyek teljes határozotsággal bizonyítják nemcsak országunk békeszerető célkitűzéseit, hanem azt is, hogy a Szovjetunió az általános béke fenntartásának és megszilárditásánek legfőbb támasza és alapvető tényezője volt és maradt. Az elnök nyilván azzal a céllal tett ilyen kijelentéseket, hogy valamennyire békeszerető fényben tüntesse fel az angolamerikai tömb politikáját. Az Egyesült Államok rendkívül felduzzasztott és évről évre növekvő katonai kiadásaira vonatkozólag saját maga által ismertetett számadatok és tények azonban egészen másról beszélnek. Ezek a tények az Egyesült Államok egész nemzetgazdaságának soha azelőtt nem tapasztalt arányú militarizálásáról, a katonai kiadásoknak a nép számára elviselhetetlen terhéről, továbbá arról tanúskodnak, hogy a fegyverkezési verseny a rettegés és a legnagyobb feszültség légkörét teremtette az Egyeesült Államokban. Az Egyesült Államok e politikája, amely előmozdítja a háborús őrület fokozódását, az országok bizonyos csoportját is ugyanerre az útra tuszkolja. Eisenhower beszélt azokról az óriási öszszegekről, amelyeket az amerikai kormány ágyukra és rakétalövedékekre, bombázó- és vadászgépekre, torpedórombolókra és egyéb hadihajókra költ, nem feledkezett el egyben a támadó északatlanti szerződés dicsőitéséről sem. Márpedig ismeretes, hogy az északatlanti szerződés által sugalmazott politika egyre újabb, kolosszális katonai kiadásokat jelent. Elég rámutatni, milyen óriási kiadást jelent az amerikai adófizetőktől beszedett összegekből a katonai támaszpontok építése és fenntartása sokezer kilométerre az Egyesült Államoktól és különösen azokon a területeken, amelyeket a Szovjetunió elleni agresszió céljaira szándékoznak felhasználni. Az elnök számításokat közölt, amelyek mutatják, mennyibe kerül egy torpedéromboló, egy vadászrepülőgép, egy bombázó stb. felépítése és hány bushel búzát és hány tonna gyapotot lehetne megtakarítani, vagy mennyi iskolát és kórházat lehetne építeni, ha lemondanának a fent jelzett hadieszközök gyártásáról. Ezek során számos tanulságos számadatot ismertetett. De amit az elnök mondott, az egyáltalán nem elégséges. Ha az Egyesült Államok elnöke beszélt volna arról, mibe kerül az amerikai népnek az atombombakészletek felhalmozása, valamint a sokszáz légitámaszpont építése messze az Egyesült Államok határain túl — noha mindennek semmi köze az Egyesült Államok védelmének érdekeihez — akkor a valósághoz lényegesen közelebb álló és sok tekintetben tanulságosabb képet adott volna. De, amint Iáható, úgy vélik, hogy erről nyíltan és világosan beszélni “kellemetlen” vagy “nem előnyös”. Az ilyesféle tények igazi értelme azonban ennek ellenére és enélkül is érthető. Bennük jut kifejezésre az a külpolitikai irányvonal, amely megvalósíthatatlan világuralmi célkitűzéseket követ, s amely fokozódó ellenállást vált ki sok országban a társadalom széles rétegei részéről. Ami országunkat illeti, köztudomású, hogy a Szovjetunió, amely szakadatlanul gondoskodott népgazdaságának háború utáni helyreállításáról és szüntelenül gondoskodik annak fejlesztéséről, nem lépett a fegyverkezési hajsza útjára. A Szovjetunió nemcsak hogy nem lépett erre az útra, hanem ismételten konkrét javaslatokat terjesztett elő, hogy a nagyha* talmak, más államokkal együtt, határozott intézkedéseket foganatosítsanak a fegyverkezés korlátozására, a fegyveres erők és a katonai kiadások haladéktalan csökkentésére, ugyanakkor egyezzenek meg az atomfegyver eltiltásában, mindezen intézkedések végrehajtása fölött létesítendő hathatós nemzetközi ellenőrzéssel, amely kizárja e határozatok megszegésének lehetőségét bármely állam részéről. Eisenhower érinti beszédében a fegyverkezés csökkentésének kérdést is. Idevonatkozó 5 pontban foglalkozik ezzel. A szovjet
