Bérmunkás, 1953. július-december (40. évfolyam, 1788-1812. szám)
1953-08-15 / 1793. szám
i oldal BÉRMUNKÁS 1953. augusztus 15. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM A társadalmi fejlődést nem lehet megállítani ágyukkal, tankokkal, még az atombombával sem. Ideig-óráig le lehet lassítani a fejlődés sebességének ütemét, de milyen árat kell érte fizetni? Ez a nagy kérdés, amely felett minden józaneszü embernek gondolkozni kellene. Ellőfizetési árak: Egy évre .........................$3.00 Félévre ............................. 1.50 Egyes szám ára _____ 5c Csomagos rendelésnél 3c Előfizetés Kanadába egész évre Subscription Rates: One Year .........................$3-00 Six Months .......„........... 1.50 Single Copy __________ 5c Bundle Orders ________ 3c ............................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésilk még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Mi jön Korea után? A koreai fronton beszüntették a lövöldözést, az egymással szembenálló hadseregek másfél mérföldnyire visszavonultak, megkezdték a hadifoglyok kicserélését és készülnek a további tárgyalásokra, amelyek remélhetőleg a tartós békéhez vezetnek majd. Nagyon konzervatív becslés szerint, — mert a hivatalos statisztikát még csak hónapok múlva állítják össze, — ez a “rendőr akció”, vagy másnéven két és feles világháború, legalább 2 millió ember életébe került és az elpusztított vagyon száz billió dollár érték körül jár. És az eredmény? Bátran kimondhatjuk, hogy SEMMI. Az ellenfelek nagyjából ugyanott állnak, ahol a háborút kezdték és az ideológiai harc is éppen úgy folyik tovább, mint azelőtt. Feltehetjük tehát, hogy mire volt jó ez a “rendőrakció”? Nem állítjuk, hogy meg tudunk felelni erre a kérdésre, végre is nem vagyunk mi MINDENTUDÓK. De lejegyezhetjük azt, amit mások, nálunknál beavatottabbak, avagy bátrabb “találgatok” mondanak. Ezeknek egyik csoportja azt hangoztatja, hogy bizonyos tekintetben a koreai háború ugyanazt a célt szolgálta, mint szolgálta a spanyol polgárháború Musolinit és Hitlert; alkalmat adott nekik az újabb fegyverek kipróbálására. Ezen feltevés szerint az amerikai militaristák ki akarták próbálni nem csak a saját, hanem az oroszok azon fegyvereit is, amiket a háború után fejlesztettek ki. Ezen szakértők figyelmeztetnek arra, hogy a fegyverek fejlődése éppen olyan fokozatosan gyorsuló ütemet mutat, mint például a kamatos-kamatra kiadott pénz növekedése, amely ha elér bizonyos magaslatot, akkor évenként már rohamosan női. A mai fegyverek fejlődésében 4-5 év azonos a régi 20-25 év fejlődésével. Különösen áll ez a repülőgépekre s a tankokra, amelyeknél alig kezdik meg a legújabb típus tömegprodukcióját, máris elkészítik a következő fokozat mintáját, amely az előbbit elavulttá teszi. Tekintetbe véve ezt a tényt, amit maguk a hadvezetőség tagjai hirdetnek leginkább, különösen akkor, midőn a hadiköltségek megszavazásáról van szó, nagyon fontos a militaristákra nézve, hogy úgy a saját, mint a potenciális ellenség fegyvereinek ütőerejét ismerjék. Korea tehát ilyen “próba mérkőzés” volt, amelyet bizonyos idő múltán esetleg majd követ az igazi mérkőzés is. KÉT RENDSZER MÉRKŐZÉSE Azon szakértők, akik a történelem folyását a gazdasági érdekeltségek szempontjából nézik és értelmezik, azt mondják, hogy Korea a két külömböző társadalmi rendszer ELSŐ IGA2T KATONAI MÉRKŐZÉSE VOLT. Azt a támadást, amit a tőkés országok a Szovjetunión ellen intéztek 1917-1920 között figyelmen kivül kell hagyni, hiszen akkor még a kollektiv termelés eredményei nem mutatkoztak és Oroszországot a feldarabolástól a tőkés világ kimerültsége mentette meg, mert az első világháború annyira kimentette őket, hogy nem maradt elegendő energiájuk a nemzeti szabadsághoz ragaszkodó orosz nép leverésére. Szó sem lehetett még akkor a két rendszer mérkőzéséről, mint ahogyan nem beszélhetünk mérkőzésről akkor sem, midőn egy felnőtt ember egy kisgyermeket akar elpusztítani, noha az szerencsésen ki tud surrani a kezei közül. Az eltelt 35 év alatt azonban a csecsemő kollektiv termelés felnőtt és megizmosodott, átment a második világháború keresztüzén és mint ifjú óriás, szembeszáll az öreg tőkés termelő rendszerrel. Ma már elismert feltevés, hogy a világegyetemben minden de minden alá van vetve a fejlődés örök törvényének. Ez alól nem képeznek kivételt a társadalmi rendszerek sem. Azok is fejlődnek, változnak, mint minden más. A történelemből tudjuk, hogy volt idő, amikor a rabszolga rendszer uralta az egész világot, ezt követte a feudális rendszer, amely átadta helyét a tőkés termelésnek. Nincs semmi okunk feltételezni, hogy a fejlődés itt végétért, sőt látjuk, hogy az uj rendszer, a kollektív termelő rendszer már elfoglalta helyét a világ egyharmadán s körülbelül 800 millió nép igyekszik életviszonyait ezen uj rendszer követelményeihez formálni. így bátran kimondhatjuk, hogy a tőkés termelő rendszer minden ellenállása, minden ellentámadása dacára is befejező napjaihoz közeledik. A MÉRKŐZÉS UJ TERE Az is tény, hogy a kollektiv termelő rendszer ma már olyan nagy területtel bir, hogy ha külső támadástól nem kell tartania, képes lesz a rendszer teljes kifejlesztésére ezen a nagy területen és azzal megmutatni, hogy vájjon ez az uj rendszer valóban olyan sokkal emeli-e a népmilliók gazdasági és kulturális színvonalát hogy azért érdemes még harcolni is. Másrészről, a tőkés rendszer amelynek hívei unos-untig hangoztatják, hogy ez a rendszer — és csakis ez a rendszer — képes az életszínvonal oly magasfoku emelésére, mint azt az Egyesült Államokban tette, szintén várhatnak az eredményre, ha komolyan hisznek rendszerük kitűnőségében. A világ józaneszü embereinek arra az álláspontra kellene helyezkedni, hogy a két rendszer a mérkőzés szinterét az idegháboru és a katonai frontokról tegye át erre a térre, vagyis MUTASSÁK MEG, HOGY MELYIK SZOGÄLJA JOBBAN A NÉPMILLIÓK ÉRDEKEIT? Melyik emeli magasabbra a nép gazdasági és kulturális életszínvonalát? És melyik rendszer biztosítja jobban az egyszerű ember szabadságát? Nagyszerű mérkőzési terület ez, amely a pusztítás helyett az alkotást, az építést használja. Annál is ajánlatosabb lesz ezen uj mérkőzési módszer a régi helyett, mert ha csakugyan megkezdik az atombomba és egyéb félelmetes uj fegyverek tömeges használatát, a civilizáció úgyis rombadől annyira, hogy maga alá temeti a tőkés termelő rendszert, amelynek védelmére szánták. Nem használt az ima Amikor Amerika népe meghallotta, hogy a “Mr. Republican” becéző nevet viselő szenátor Robert. A. Taft nagyon beteg, — az amerikai sajtó híradása szerint, — mindenfelé az országban a templomokba siettek és úgy imádkoztak, kérve az istent, hogy gyógyítsa meg a népszerű szenátort, hadd folytassa még tovább is fontos törvényhozói működését. Ezen hir szerint nem csak a protestánsok, akik közé Taft tartozott, de a katolikusok, zsidók, mormonok, mozlemek sőt még a budhisták is könyörögtek isteneikhez, méghozzá a papjaik vezetése alatt a megfelelő egyház rituális szertartásainak megfelelőleg, de ime mindez a könyörgés hiábavalónak bizonyult. Miért? — kérdezzük csodálkozva. Az alábbiakban ezzel a kérdéssel kívánunk foglalkozni és nem Taft szenátor személyével, mert tiszteletben tartjuk azt a régi szokást, hogy a halottról csak jót, vagjr pedig semmit se mondjunk. Azonban nagyon gondolkozóvá tett az a tény, hogy ennyi sok millió ember könyörgését igy visszautasította az isten. Miért? — kérdezzük újból. Korántsem mondjuk, hogy erre a nagyon fontos kérdésre mi, vagy bárki más is, HATÁROZOTT választ tudna adni. De mindenesetre számbavehetjük a külömböző lehetőségeket. Ilyen lehetőség például az, hogy az isten nem hallgatta meg az imádkozókat, mert Taft talán valami olyan nagy bűnt követett el, amiért az isten megbüntette, — levágta még aránylag elég fiatalon, hatalmának a tetőpontján. Nem ismerjük Taft életét, annyira, hogy tudnánk miféle bűnt követhetett el. Azt azonban tudjuk, hogy a Taft-Hartley törvények miatt nagyon de nagyon sokan átkozták, romlását kívánták; legalább is olyan sokan, mint amilyen sokan most imádkoztak a felgyógyulásáért. Az egyik milliós csoport Taft elpusztítását kérte, a másik millió meg a felgyógyulásáért imádkozott, az istennek tehát dönteni kellett az egymással ellentétben álló kérelmei^ között. Lám a a Rosenberg házaspár esetében éppen ilyen helyzet elé került Eisenhower generális is. Millió és millió ember kérte: mentsd meg annak a házaspárnak az életét, ha másért nem is, gondolj a két ártatlan Ids gyermekükre. Mások, ugyancsak milliók követelték a Rosenbergék halálát. Eisenhower igazságérzetét követve ez utóbbi csoportra hallgatott. Fel kell tételeznünk, hogy az isten is bir olyan igazságérzettel, mint az elnök és ő is, mint az elnök, a halál mellett döntött. Az isten sem vette számításba szenátor Taft nyomorék feleségének a fájdalmát, — az igazságnak győzni kellett! De nézhetjük ezt a dolgot másik oldalról is. A Rosenbergék esetében nyilvánvaló volt, hogy az elnök, akinek hatalmában volt a döntés, kedvelte azokat, akik a Rosenbergék halálát szorgalmazták, amig ha nem is haragudott, de nagyon hideg volt azokhoz, akik az elitéltek életéért könyörögtek. így tehát nyilvánvaló volt és érthető is a döntés. De akkor fennállhat ugyanez az eset Taft halálával kapcsolatban is. Talán itt is az isten azokat kedvelte, akik átkozták a volt szenátort és nem azokat, akik imádkoztak érte; legalább is erre mutat a döntése. Igaz, hogy ebben az esetben az is láthatóvá lett, hogy az imádkozok, de különösen a vezéreik, a papok, jogtalanul hangoztatják azt, hogy rájuk nagyobb gondot fordít az isten, őket inkább meghallgatja, mint azokat, akik nem járnak templomokba, nem támogatnak egyetlen egyházat sem. Ezek után egyetlen papnak sem hihetjük el, hogy speciális megbízatása van az istentől az imák közvetítésére. A Taft halálánál elért kudarcuk kijózanitólag hat mindenkire. De lehetséges az is, hogy talán nem a megfelelő imákat mondották el. Az őskori népek vallásos hite szerint a “woodoo”, a varázsló szertartás rákényszeríti az isteneket is a kívánt akciókra.
