Bérmunkás, 1953. július-december (40. évfolyam, 1788-1812. szám)

1953-10-24 / 1803. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1953. október 24. Lesz-e harmadik világháború? A BÉRMUNKÁS OLVASÓI A PERRIS, CAL. VÁROSBAN TAR­TOTT TALÁLKOZÓJUKON ELMONDOTTÁK AZ UJ VILÁG­HÁBORÚ ESHETŐSÉGÉRE VONATKOZÓ VÉLEMÉNYÜKET. Irta: GERÉB JÓZSEF Pár héttel ezelőtt egész oldalra terjedő cikkben vitattam azt a kérdést, hogy vájjon lesz-e újabb világháború? És miután a múlt héten Mezőségi munkástárs is hosszasan foglalkozott ezzel a kérdéssel, talán akadnak is olyan olvasóink, akik azt fogják mondani, hogy immár túlsókat foglalkozunk ezzel a tárggyal. Ha vannak ilyenek, azt felelem nekik, hogy a háború és a béke kérdé­sével a mai válságos időkben NEM LEHET TÚLSÓKAT FOGLALKOZNI. Végre is ez élet-halál kérdés nemcsak összeségünkre, hanem külön-külön mindannyiunkra. Ha ezen rettenetes veszedelem elhárításához csak mikroszkópi csekélységgel járuhatunk is hoz­zá, már akkor is ÉRDEMES VOLT VELE FOGLALKOZNI. Ez a cél vezetett, amikor azt ajánlottam, hogy a Perris, Cal. városban tartott találkozónkon megkérdezem a munkástársakat, hogy mondják el erre az igen fontos kérdésre vonatkozó véle­ményeiket. És be kell vallanom, hogy noha ezzel a kérdéssel, mi­után számos cikket is Írtam már róla, szinte hivatásszerűen fog­lalkozom, mégis a munkástár­saktól igen sok érdekes és egé­szen uj, eddig általam nem is­mert érveket hallottam. Így te­hát az ilyen eszmecsere arra is jó, hogy a szerkesztő és az iró­­gárdistáknak anyagot szolgál­tatnak, máskor meg látókörük bővül, — szóval a lapnak két­szeres haszna van belőle. Kétszeres azért, mert a mun­kástársak ilyenkor anyagi se­gítséget is adnak. így ezen ta­lálkozó után is 72 dollárt küld­tem be a laphoz, ami igy oszlik meg. Gyűjtés az asztalnál $40, — előzőleg hozzám küldtek $10. A Mrs. Tabák által készített tor­ta és a Mrs. Bustya által készí­tett bábu sorsolásából $14.50, két és fél előfizetés pedig $7.50 (A Bérmunkás Lapbizottsága ezúton mond köszönetét az ösz­­szes adakozóknak). A perrisi találkozón körülbe­lül 40 munkástárs és munkás­társnő jelent meg. A vitához igen sokan szóltak hozzá és ha nem sorolom fel itt mindegyiket, annak oka az, hogy számos eset­ben az érvek megismétlődtek, ami egészen természetes az ily vélemények kicserélésénél. Az eszmecserét a kérdés pontos megszabásával vezettem be, amelyet egész terjedelmében közlök. Csak annyit jegyzek még meg, hogy ezen eszmecsere után az ÖSSZES RÉSZTVE­VŐK NAGY TETSZÉSSEL NYILATKOZTAK RÓLA. (Ez nem nagyítás, legalább 25 mun­kástárs és munkástársnő mon­dotta nekem személyesen.) És ami a legfontosabb, mindany­­nyian azt mondották, hogy sze­retnének gyakrabban is össze­jönni ilyen eszmecserére. Ezek után rátérhetünk a tárgyra, ime a bevezető beszéd: Kedves Munkástársak és Munkástársnők:— Azt hiszem, mindannyiunk nagy örömére szolgál, hogy ez­úttal nem valami szomorú ak­tussal kapcsolatban jöttünk ösz­sze, hanem tisztán csak azért, hogy találkozzunk, kezetfog­­junk, szóval, hogy személye­sen állapítsuk meg, hogy ki mint van? ki mennyit öregedett amióta nem láttuk egymást? De az ilyen találkozás egyben elís­­merője annak, hogy mi, a Bér­munkás olvasói, mégis csak egy­más között találjuk magunkat legjobban. Éppen azért mindannyiunk ne­vében köszönetét mondok Bus­­tya munkástársnak és munkás­­társnőnek, hogy ezt a találkozót lehetővé tették számunkra s mi­után éppen ez a nap házasságuk 21-ik évfordulója, igy úgy a ma­gam, valamint ezt a hosszú asz­talt körülülő munkástársnők és munkástársak nevében igazán őszinte szívből fakadó azon jó­kívánságunknak adok kifejezést, hogy sok-sok hosszú éven át él­jenek még együtt jó egészség­ben és boldogságban. (Hosszan tartó lelkes taps jelezte a jó kí­vánságban való osztozást.) Ezt a találkozót “kosaras” ki­rándulásnak tervezzük, amely­nél, — mint önök is tudják, az alapgondolat az, hogy “ha jösz­­tök lesztek, ha hoztok esztek’’, így mindenki csak saját magát okolhatja, ha az elemózsiájával nem volt megelégedve. Az igaz, hogy amint az asztalokon kü­­rölnéztem, úgy láttam, hogy pa­naszra sehol sem lehet ok. Igen ám, de a Bérmunkás ol­vasóinál szokásban volt, hogy az ilyfajta összejöveteleken ne csak fizikai, hanem SZELLEMI táplálékot is fogyasszunk. Ez a szokás összhangban áll a mun­kásmozgalom állandóan hangoz­tatott “tanuljunk és tanítsunk” elvei. De az is tény, hogy bizo­nyos idő múltán odafajult, hogy az ilyen összejöveteleknél felál­lott a hivatásos szervező vagy szerkesztő (vagy nem tudom mi­féle címet viselő “hivatalos” sze­mély) és elmondotta azt a hosz­­szu és unalmas beszédét, amit annyiszor elmondott már, hogy a hallgatói jobban tudták, mint maga a szónok, de azért persze kötelességszerüen megtapsolták. Azért úgy véltük, hogy a je­len összejövetelünknél talán a szellemi tápláléknál is alkalmaz­hatjuk a “ha hoztok esztek” el­vet, — ezt is elkészíthetjük ko­operatív alapon, még ha kitesz­­szük is magunkat annak a ve­szélynek, hogy “a sok szakács elsózza a levest”. De ezt a veszélyt elkerülhet­jük, ha nem főzünk levest, ha mindjárt a főételnél kezdjük, vagyis ha felvetünk például egy általános érdekű, igen fontos kérdést, amelyre vonatkozólag mindenki, akinek kedve van, el­mondhatja a véleményét. A vé­lemények kicserélése mindenkor hasznos és tanulságos, de külö­nösen helyénvaló, ha olyan kér­désről van szó, amely mindany­­nyiunk életére hatással van. Ilyen nagyfontosságu kérdés­sel áll szemben ma az emberiség amelynek hová fordulása nem csak a közönség, de minden em­ber életére, úgy a mienkre is végzetes hatással lehet. Ez a kérdés az, hogy vájjon ez az egész világra kiterjedő nagy há­borús feszültség megoldható lesz-e békés utón, vagy újabb, még az eddiginél is borzalma­sabb világháborúhoz vezet, mely­ben száz és száz millió ember­élet pusztulhat el és amely eset­leg végetvethet a jelenlegi civi­lizációnak is. Jól tudom én, — éppen úgy, mint önök is tudják, — hogy nincs a világon olyan ember, aki erre a nagyon fontos kérdésre egész BIZTOS választ tudna adni, noha csak az “igen” és “nem szók között kell választa­ni, akárcsak a közönséges foga­dásoknál, ahol az egyik fél min­dig “eltalálja” az igazat. Itt azonban nem a fogadások véletlenjére vagyunk kiváncsi­ak, hanem az egymás vélemé­nyére. Ezért a kérdést nagyon határozott formában igy tesz­­szük fel: MI AZ ÖN VÉLEMÉ­NYE, közelgünk-e vagy sem az újabb világháborúhoz? Ha igen, akkor MIÉRT gondolja, hogy közelgünk, ha nem, akkor mire állapitja azon véleményét, hogy belátható időn belül nem lesz újabb világháború? Mint mondottam, ebben a kér­désben senki sem állíthatja ma­gáról, hogy “biztosan tudja” a választ. Én még ennél is tovább megyek, vagyis nem foglalok állást égjük oldalra sem, hanem pusztán csak bevezetésnek felso­rolom az eddig hangoztatott ér­veket mindkét oldalra vonatko­zólag. OPTIMISTA ÉS PESSZI­MISTA ÉRVEK Nem lesz több világháború, — mondják az optimisták, — mert a mai modern fegyverek, külö­nösen az atom- és a hidrogén­bomba olyan borzalmas pusztí­tó hatással bírnak, hogy a hada­­kozók mindegyikét elpusztíthat­ja, igy egyik sem meri megindí­tani az ily háborút. Oh — mondják a pesszimis­ták, — mintha hallottuk volna ezt az érvet már az első világhá­ború előtt is, mégis bekövetke­zett nemcsak az első, de még a második világháború is. Bekö­vetkezett pedig azért, mert a tá­madó mindig egész biztosra vet­te, hogy el tudja pusztítani az ellenfelét, mielőtt az hatásosan visszaütni tudna. Ma is vannak ilyen egészen biztosan tudó em­berek mindkét oldalon s ha egy­szer valahol az intézkedés joga teljesen a kezeikbe kerül, éppen úgy megindíthatják a háborút mint tették ezelőtt. Óh, de most már van egy vi­lágszervezet, az Egyesült Nem­zetek, amely képes elejét venni az újabb nagy háborúnak, — mondják megint a reményke­dők. Erre viszont azt lehet felel­ni, hogy azelőtt is volt világszer­vezet, — a Hágai Világbiróság, meg a Nemzetek Ligája is, de azok a végső válságos pillanat­ban mind elvesztek. A nagy háborúk oka, — mondják ismét, — mindig az volt, hogy egyes tulnépes nem­zetek nem tudták ellátni magu­kat elegendő élelemmel, ruhá­zattal és egyéb használati cik­kekkel, de a technika fejlődése következtében ma már lehetővé válik a bőséges termelés, ami ki­küszöbölheti a háborút. De nem küszöböli ki, — mondja az el­lenvélemény, — mert a javított higéniai és orvosi viszonyok kö­vetkeztében a túlnépesedés egyre fokozódik, a “lebensraum” kér­dése tovább is megmaradt és a tőkés termelő rendszerben nem termelnek azért, hogy a nincs­teleneknek legyen, hanem tisz­tán csak azért, hogy a termelő­­eszközök tulajdonosainak profit­juk legyen. így amig ez a profit­rendszer fenáll, lesznek nincste­lenek is, tehát megmarad a há­ború veszélye. Ezzel az érvvel kapcsolatban mondják azt is, hogy a tőkés rendszerben a depresszió és a háború ciklus-szerüen váltakoz­nak. Minden nagy depresszióból csak a háború rántotta ki ezt a rendszert s jelenleg is csak a há­borús fegyverkezés tartja moz­gásban az iparok kerekeit. AZ ERŐ MEGOSZLÁS A pesszimisták egyik legfon­tosabb érve az, hogy az egymás­sal szembenálló két termelési rendszer ereje már megközelítő­leg azonos, vagyis egyiknek sin­csen olyan látható túlsúlya, mint volt mondjuk mindjárt az első világháború után, igy a nyílt fegyveres összecsapástól tartóz­kodni fognak és eljön az idő ar­ra, hogy a két rendszer közötti verseny a harctér helyett rész­ben ideológiai lesz, részben meg odafajul, hogy melyik rendszer tudja követőinek előteremteni a magasabb életszínvonalat és kul­turális lehetőséget. Az újabb háború ellen szól az az érv, hogy a sovinizmus, vagy­is a túlzó nemzeti eszme amig emelkedőben van a tőkés terme­lő országokban és megosztja őket, addig a kollektív termelés­re tért országokból ezt a “meg­osztó” tényezőt sikerült csak­nem teljesen kiküszöbölniük, ami szintén hátráltatója a há­borúnak. És végre számításba kell ven­nünk a történelmi fejlődést is, amely azt mutatja, hogy társa­dalmi rendszerek mindig csak nagy küzdelmek révén adták át helyeiket a következő rendszer­nek. Miért lenne ez most más­képpen? — kérdezhetjük. Hi­szen minden rendszernek van­nak haszonélvezői, akik görcsö­sen ragaszkodnak kiváltságaik­hoz és soha, egyetlen rendszer­nek sem voltak még olyan nagy hatalommal rendelkező haszon­­élvezői, mint a tőkés termelő rendszernek, akikkel szövetkez­tek a vallásos babona fentartói is, akik tehát a történelem taní­tása szerint nem fogják feladni kiváltságaikat véres küzdelem nélkül. (Folytatás az 5-ik oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom