Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)
1953-03-07 / 1771. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1953. március 7. OSZTÁLYELLENTÉT AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IT AKI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály kozott smumi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és. nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉIIRENDSZERKEL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom szer bezetét építjük a régi társadalom keretein belül. \ --------Wall Street által Washington kormányszékeibe ültetett ipari mágnások gőzerővel kezdték meg Amerika népének az utolsó garasig való kipumpolását. A “szegény emberek pártja’’ által felállított külömböző szabályokat a Wall Street urai megsemmisítették. A mi demokratikus kormányunk, amikor életbeléptette azokat, úgy tüntette fel, mintha azok a nép, a munkásosztály érdekeit lettek volna hivatva védelmezni a kizsákmányoló osztállyal szemben. Az egyetlen szabály, amit szigorúan ellenőriztek az a béreket szabályozó intézmény volt. Kimondották a koreai háború kitörésével egyetemben, hogy a béreket az 1950 január havában fizetendő összegen felül csak tiz százalékkal emelhetik. Betartották ezt, de mennyire. Voltak munkáltatók, akik megegyeztek munkásaikkal, hogy 15 vagy 20 cent órabér javításban részesülnek, de a fizetéseket szabályozó bizottság visszautasította ezen egyezményt és 6 vagy 8 centnél többet nem engedélyezett. Megtörtént a szénbányászok esetében, hogy az egész bizottság lemondott, faképnél hagyták ezt az intézményt, mert az sértette a Wall Street mágnásainak érdekeit. A fizetéseket szabályozó bizottságon keresztül, két és fél éven át eret vágtak a dolgozókon. Most azután, amikor már szünőfélben van a munkásosztály vásárló képessége, amikor már csordultig megteltek a raktárak gyilkoló eszközökkel és a mi szakszervezeteink az alapvető iparokban egy vagy több évre szerződésekkel guzsbakötötték a bérrabszolgák millióit és hogy egy újabb érvágást csinálhassanak a munkásosztályon, sutbavágták a fizetéseket szabályozó intézményt. A mi kormányunk gyeplőjét tartó ipari mágnások, tudatában vannak, hogy a közeli hónapokban százezrével rakjak le országszerte a termelő bérrabszolgákat és ennélfogva nem lesz szükség a fizetéseket szabályozni, mert azt szabályozni fogja az a tartalék sereg, amely a ‘‘túltermelés” következtében várja a jó szerencsét, hogy viszszakerüljön az iparokba. A szakszervezetek, az ország nemzetgazdászai, sőt maga a republikánus kormány gyeplőjét tartó ipari mágnások az 1953-ik év végére egy “enyhe” pangást jósolnak, amelyet az 1954-ik év múltával újból egy “hatalmas” prosperitás fogja felváltani. Tehát kilóg a lóláb. Nem kell sokat törnünk a fejünket azon, hogy hogyan fogja megcsinálni a mi kizsákmányoló osztályunk, hogy 1955-ben újból prosperáljon. Élénk emlékezetünkben van mind a két világmészárlást követő “prosperitás”, amikor agyondologozhattuk magunkat, hogy az amerikai életstandard közelébe érhessünk. Sok pénzt hagytak keresni, de nem eleget arra, hogy gondtalanul élhessünk. Minden alkalommal, amikor a bérrabszolgáknak meg volt az alkalmuk arra, hogy ők diktálják a fizetési feltételeiket, a kormány a “nép” érdekeit tartva szem előtt, szabályokat állított fel, hogy mennyiért adhatjuk el egyedüli árunkat, a saját munkaerőnket. A “szegény emberek pártjának” intézői vagy tiz esztendővel ezelőtt törvénybe iktatták, hogy mindazon iparokban, amelyek a védelemmel vannak összeköttetésben, a munkások órabére nem lehet alacsonyabb 75 centnél. Ez a 75 cent órabér még ma is életben van. Ezt a szabályt is úgy csinálták meg honatyáink, hogy azt ott és akkor vágták sutba, amikor a kizsákmányoló osztály érdekei megkívánta. Számtalanszor olvashattuk lapunkban, amely csak egy parányi részét volt képes helyszűke miatt közölni, hogy a nagy üzletek, amelyek óriási haszonra dolgoztak, a személyzetnek 45 vagy 50 cent órabért fizettek és még ma is ezt fizetik. A mezőgazdaságban és számtalan más foglalkozásokban ugyan annyi vagy még kevesebb a munkások bére. És ebben a törvényszegésben azok jártak elől, akik a törvényeket gyártották. Gazdasági erejüknél fogva képesek erre. Szervezve vannak trustokban, korporációkban, kartelekben és ők diktálnak a mindenkori kormányokon keresztül a kizsákmá-, nyolt bérrabszolgáknak. Tehetik, mert a mi szakszervezeteink a ‘‘munka gyümölcse a munkást illeti jelszó helyett a “fair days wage for a fair days work” jelszavával az orruknál fogva vezetik Amerika bérrabszolgáit. Ezért van az, hogy Amerika munkásosztályának elnyomatására, kizsákmányolására mindenfajta törvényeket hoznak és szigorúan végre is hajtják azokat. A kizsákmányoló osztály, amikor érdekei megkívánja, minden törvényt a sutba vág. A fizetéseket szabályozó bizottságon kívül, a tessék-lássék kedvéért a “szegény emberek kormánya” egy másik intézményt is felállított. Ez az intézmény az árakat szabályozta. Ennek az intézménynek a feje Di Salle lett, akinek első kötelessége volt az élet szükségleteinek árait 20 százalékkal felemelni és uralkodása napjáig időközönként emelték azt úgy, hogy 1950 évben 45 centet fizettünk egy font marhahúsért, addig 1952-ben már 1.45 cent lett az ára. Minden más az életszükséglet ugyan ebben az arányban emelkedett. Háromszoros árat fizetünk mindenért vagy nélkülözzük azt. Ugyan ezen idő alatt a bérrabszolgák fizetését csak 29 százalékkal engedték a legjobb esetben emelni. Az árakat szabályozó bizottság nem tehetett egyebet. A kizsákmányoló osztály gazdasági erejénél fogva kierőszakolta azt, amivel busás profitját biztosíthatta. Ha a bizottság makacskodott, az érdekelt felek megtagadták áruikat a piacra vinni. Szabotálták a kormány rendeletéit. Ebben a szabotálásban elölj árt az élelmiszer ipar. Emlékezzünk csak vissza, hogy amikor a vágóhidak mágnásai 10 százalékos bérjavitást adtak munkásaiknak, termékeik árát 15 százalékkal emelték az egész országban. Amikor a kormány tütakozott a trust ellenes törvények alapján vád alá fogta a vágóhidak tulajdonosait, azok egyszerűen lerakták munkásaiknak kétharmadát és beszüntették a hús szállítását. Üresek lettek az üzletek. A mi kormányunk meghátrált és a vágóhidak kényükkedvük szerint Szabályozták az árakat. Ma is, amikor 45 vagy 50 dollárral fizetnek kevesebbet marhákért, akkor mi csak az újságok hasábjairól értesülünk, hogy a hús ára lejebb ment. A földművelési minisztérium jelentése szerint 1953 január elsején az Egyesült Államok marhaállománya kerek kilencvenhárom millió, ami 5 millióval több, mint az előző évben. Van bőven hús, a vágóhidak kényük-kedvük szerint vásárolhatják meg azokat. Megszabják, hogy mennyit fizetnek a tenyésztőknek a marháért és megszabják, hogy mennyiért adják a fogyasztóknak. Az árszabályozó bizottságnak ebbe beleszólni coki. A mi állattenyésztő államaink honatyái kézzel-lábbal tiltakoznak, követelik, hogy szabályozzák a szarvasmarha eladási árait. Ezra T. Benson, a mezőgazdasági minisztérium titkára kijelentette, hogy nem tehet ellene semmit. Most aztán előállott a hadügyminisztérium titkára és hogy az árakat a fogyasztók részére magasan tarthassa, elrendelte, hogy a hadsereg részére néhány millió tonna húst vásároljanak össze. Ha azt nem eszik meg majd a katonák, hát akkor majd megeszi a fene. A mi honatyáink, akik a nép érdekeit vannak hivatva Washingtonban képviselni, megtalálták a módját annak, hogy a tenyésztők megkapják az őket megillető hasznot. Kijárták, hogy kártalanítsák a tenyésztőket és igy néhány millió dollárt az adófizetők zsebéből vesznek ki, hogy a tenyésztők is, meg a vágóhíd tulajdonosai is meglegyenek elégedve. A fogyasztó közönség pedig örüljön, hogy az árak lassabb tempóban fognak ezután emelkedni. Az acélipar báróinak szabotálására is élénken emlékszünk. Amikor a munkások követelődztek, hogy valamennyire lépést tarthassanak az élelem árainak emelkedésével, a kizsákmányoló osztály szócsövei egyik tengertől a másikig szabotálóknak, hazátlan bitangoknak, kommunistáknak nevezték az acélipar bérrabszolgáit és követelték a kormány erélyes megtorlását. Truman elnök látszólagosan a munkások oldalára állt. Csúfos veresegét szenvedett, de hogy mégis tőkét kovácsolhasson a saját pártja javára a huzamosan tartó sztrájkot a demokrata párt elnök jelölő konvenciójának előestélyén lefujatta. Nem az acéltrust adta be a derekát, hanem az acélmunkások szakszervezete és az Egyesült Államok kormánya. Az acélsztrájk is, mint nagyon sok más iparok munkásainak sztrájkja, nem azért folyt huzamos ideig, hogy saját helyzetükön javítsanak, hanem hogy kierőszakolják a szakszervezetektől, a kormánytól a tetszésük szerinti árakat. Ezekben a sztrájkokban is a munkásokat vádotlák meg szabotálással, kommunizmussal, hazafiatlansággal. A kizsákmányoló osztály profitvágyával szemben a republikánus honatyák éppen olyan tehetetlenek, mint amilyen tehetetlenek voltak a “szegény emberek pártjának” képviselői is. Eisenhower és a köréje sereglett csahosok kortes beszédeikben rámutattak arra a fejetlen gazdálkodásra, amelyet elődeik folytattak két évtizeden keresztül és ma ők ugyan azt teszik. Eisenhower kormánya ma naponta másfél millió font vajat vásárol elraktározásra 67 centért fontonként. 330 ezer font sajtot 38 centjével fontonként. A szárított tejporból ma 73 millió font van raktáron és minden nap óriási mennyiségűt vásárolnak 17 centjével fontját. Ezért van az, hogy az Egyesült Allabok területén millió és millió serdületlen gyermek vizet iszik a tápláló tej hélyett, a republikánus kormány alatt éppen úgy, mint a “szegény emberek pártjának” uralma alatt. Az Eisenhowerek minden nap vasúti kocsikkal vásárolják a búzát 2.25 centjével és ma már 342 millió bushel búza van a rothadásra kárhoztatva. Az állam millió és
