Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)

1953-06-06 / 1784. szám

4 oldal

BÉRMUNKÁS

1953. junius 6.

BÉRMUNKÁS

(WAGE WORKER)

HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM

Előfizetési árak:

Egy évre ..........................$3.00

Félévre .............................. 1.50

Egyes szám ára .......... 5c

Csomagos rendelésnél 3c

Előfizetés Kanadába egész évre

Subscription Rates:

One Year ..........................$3 00

Six Months ...................... 1.50

Single Copy --------- 5c

Bundle Orders ________ 3c

................................................. $3.50

“Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio

Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával.

Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE

^.42

Háború a béke helyett

* ,

A multévi elnökválasztási korteskodás idején az ígéretekben nagyon bővelkedő Eisenhower generális többek között azt is mondotta, hogy megválasztása esetén a béke helyreállítása érdekében hajlandó lesz találkozni Sztálinnál, illetőleg a Szovjetunión vezetőivel is. Most azonban, hogy erre alkalmat adott a Malenkov által megkezdett békeakció, az elnök nemhogy eleget tenne az ígéretének, sőt ellenkezőleg, egy merész fordulattal a Szovjetunión ellen irányuló három-hatalmi találkozót hivott egybe Bermudába.

Az oroszok által megindított legutóbbi békemozgalom, amelyet számos igen jelentékeny engedménnyel támasztottak már alá, az egész világon nagy szimpátiát és megkönnyebbülést váltott ki olyannyira, hogy a közhangulat nyomására még Winston Churchhill, angol miniszterelnök is helyesnek tartott egy ilyen négy vagy öt-hatalmi béketanácskozást s ezt május 11-én be is jelentette az angol parlamentben.

Az amerikai adminisztráció szószólói azonnal kijelentették, hogy nem hajlandók tanácskozni a Szovjetunión vezéreivel, mert azok ezt a békemozgalmat csak csapdának használják, amelybe ime már a túlságosan elöregedett Churchill bele is lépett. “Mi tetteket akarunk és nem szavakat”, — mondotta Eisenhower generális.

A saját részéről ilyen ’’tett” a bermudai találkozás összehívása, amelynek nyilvánvalóan csak az lehet a célja, hogy vájjon milyen újabb követelményeket állítsanak fel a Szovjetunión és az azzal szövetkezett népi köztársaságok ellen. . ^ ;

Az oroszok is igy értelmezik a bermudai tanácskozást, ahol Eisenhower csak Anglia és Franciaország vezetőivel akar tárgyalni. A Pravda, az oroszok egyik hivatalos újságja, terjedelmes vezércikkben foglalkozik Eisenhower tervével és arra a konklúzióra jut, hogy egy ilyen tanácskozás most, a tervezett négy vagy öt nagyhatalmi tanácskozás előtt nem a békét, hanem ellenkezőleg, a háborús feszültség további kiélesedését szolgálja, mert nyilvánvaló, hogy a bermudai tanácskozás éle csak a Szovjetunión és a népi köztársaságok ellen irányulhat.

Az oroszok szimpátiával fogadták Churchill május 11-iki beszédét, noha nyíltan megírták, hogy Churchill nem az az ember, akire ők valami nagy szeretettel gondolnának. Churchill azonban abban a beszédében azt mondotta, hogy a jelen nagy problémája az, hogy miként lehetne Nyugateurópa és a Szovjetunión biztonságát összeegyeztetni? A négy vagy öt nagyhatalom (Amerika, Anglia, Franciaország, Szovjetunión és Kínai Népköztársaság) vezetőinek ezt a nagy problémát kell megoldani.

Azonban nyilvánvaló, hogy a bermudai találkozón a három nyugati nagyhatalom csak azon fog tanácskozni, hogy mit nyerhetnének a másik kettő rovására s igy Eisenhower generálisnak sikerült háborús mozgalommá átváltoztatni a szépen induló békemozgalmat.

Militarista veszedelem

azt mondják, hogy valamely ország KÉPES megtámadni Amerikát. Mert hiszen minden ország, még a legkisebb is képes a támadásra, ha éppen megkozkáztatja, mintahogyan egy gyerek is megtámadhatja a legerősebb felnőtt embert is, ha nem gondol a következményekre. Az amerikai militaristák szerint az Egyesült Államok biztonságát veszélyben látják akkor, ha bármely külföldi állam képes olyan támadást intézni, amely esetleg bénitólag hatna az amerikai katonai erőre -és a gazdasági életre.

Kérdezhetjük tehát, hogy ilyen feltevés mellett mikor érezhetjük magunkat biztonságban? Az amerikai militaristák szerint csak akkor, ha katonai és gazdasági erőnk legalább is ötször akkora, mint a potenciális ellenségé, vagy amilyennel az elképzelhető ellenségek összesége rendelkezik.

A szörnyű nagy titok, amit a National Security Council 141- es jelentése felfed az, hogy immár a “szabad népek” összeségének a katonai és gazdasági hatalma nem haladja felül ily legyőző sokszorosan a kollektiv termelésre áttért országok katonai és gazdasági erejét. Sőt mi több, a két csoport ereje közötti arány egyre kedvezőbbé válik a népi köztársaságok javára. Ezt a jelentést támasztják alá mindazon statisztikai adatok, amelyek a gyofrs ipari és agrártermelés fejlődését mutatják be. Kihúzzák a grafikai térképeken az amerikai és a szovjet hatalom emelkedésének vonalait, amelyek közül ez utóbbi merészebben ivei felfelé és a statisztikusok állítása szerint 1965-ben már egy pontra futnak össze.

Ez azt jelenti, hogy akkor már egyenlő féllel kellene felvenni a harcot, ami szörnyű nagy veszedelem lenne. De mit lehet tenni ennek megakadályozására? A militaristák szerint, akik gondolni sem akarnak a békére, csak két ut marad hátra: Az egyik á fegyverkezés meggyorsítása, ami a mai már amugyis igen nagy hadiköltségvetés további felemelését jelentené legalább is 20 billióval évenként. A másik természetesen a háború megindítása addig, amig sokszorosan erősebbek vagyunk és igy elpusztíthatjuk a potenciális ellenséget.

Az első eljárásnak azonban van lényeges hátránya is, mert ha Amerika ilyen erősen fegyverkezik, akkor minden potenciális ellenség, még a Szovjetunión is úgy véli, hogy ez a fegyverkezés nem az ÖNVÉDELEM, hanem inkább a TÁMADÁS céljára szól. És mert elég jogosan tarthatnak is a támadástól, amit a sok fenyegetés bizonyít, a Szovjetunión is meggyorsítja a fegyverkezést ami itt újabb rémületet kelt.

Illetőleg jobb lenne úgy mondani, hogy amit itt fel tudnak használni az amerikai nép további rémitésére, további nagy hadiköltség kiizzadására. Az ilyen versenynek aztán természetes következménye lesz a végzetes összecsapás, amelyben felhasználják a tudomány csúcsteljesítményeit, az irányítható lövegeket, az atombombát, a hidrogénbombát és minden más gyilkoló és pusztító szerszámot s lehet, hogy a végén kiirtják az évezredes nehéz küzdelmek és szenvedések árán kifejlesztett civilizációt is.

Ilyen nagy veszedelem fenyegeti az emberiségt, ha a militaristákat nem tudják zabolán tartani.

Amerika tekintélye

Az európai körútjáról hazatért Walter Lippman, neves amerikai újságíró, akinek politikai rovata a hivatalos tényezők számára is “iránymutatóul” szolgálnak, legutóbbi rovatai egyikében azt Írja, hogy Európában meglepő gyorsan esik Amerika tekintélye és befolyása.

Lippman azt írja, hogy útjában mindenfelé azt tapasztalta, hogy Európa népe már kimondhatatlanul vágyik a “változásra”. Ez a változás leginkább politikai, noha a rovatból kivesszük, hogy a gazdasági változás utáni vágy is épen olyan erős. És miután Európa (Lippman csak Nyugateurópára céloz) népei nem juthatnak gazdasági változáshoz politikai változás nélkül, természetesen első sorban is a politikai változást sürgetik.

Igen ám, de az Egyesült Államok katonai és financiális segítséget nyújt azon ósztályoknak, amelyek kezében van ma Nyugateurópában a politikai és a gazdasági hatalom. Ezen osztályok tehát éppen Amerika segítségével maradnak uralmon; amerikai segítséggel állják útját azon változásoknak, amiket a néptömegek annyira óhajtanak. így már érthető, hogy miért esik az Egyesült Államok tekintélye oly gyorsan a Lippman által meglátogatott országokban.

Aki a militaristák gondolkozását ismeri nem csodálkozik azon, hogy az amerikai “Big Brass”, — (magasrangu katonatisztek) mindenáron ki akarják erőszakolni a háborút. És ha az Egyesült Államok polgársága nem lesz elég gerinces a militaristák megzabolására, akkor valóban szomorú jövő vár az emberiségre.

Néhány úgynevezett “benfentes” újságíró jelentése szerint a multkorában az elnök igen fontos “titkos” gyűlésre hívta össze a kongresszus vezetőit a National Security Council (Nemzeti Védelmi Tanács) 141-es számú jelentésének a tárgyalására. Ennek a jelentésnek a leglényegesebb pontja az, hogy a Szovjetunión ha ma még nem is, de a közeljövőben már KÉPES LESZ MEGTÁMADNI AMERIKÁT.

Jól értsük meg, nem arról van szó, hogy vájjon a Szovjetunión AKARJA-E megtámadni az Egyesült Államokat? hanem csupán csak arról, volne-e képessége ilyen támadásra? Mert ha van, vagy lesz ilyen képessége, akkor A SZOVJETUNIÓN MÁR VESZÉLYEZTETI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK BIZTONSÁGÁT.

Meg kell értenünk, hogy mit értenek a militaristák, amikor

Teljesített ígéret

A kereskedelmi sajtó nagy örömmel jelentette, hogy Eisenhower elnök aláírta azt a törvényt, amely a partmenti olajat Louisiana, Texas és California államok tulajdonának nyilvánítja, hogy azok aztán magántársulatok kezére adhassák azt a sok billió dollárt érő olajat, amiről a Supreme Court már kétszer is megállapította, hogy az amerikai összes nép tulajdonát képezik.

Láttuk az újságokban közzétett képen, amint a törvény aláírásánál az olajmágnások érdekeit a nép érdekei fölé helyező képviselők és szenátorok, akik a javaslatot keresztülerőszakolták, szélesrehuzott szájjal gratulálnak az elnöknek azért, hogy aláírta ezt az okmányt s igy törvényerőre emelkedett a “give-away” javaslat, mint ahogyan azt találóan elnevezték.

Az üzleti érdekeltséget szolgáló sajtóból sem maradtak ki a dicséretek. Ezek között a legfeltűnőbb az volt, amelyben kiemel-