Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-08-02 / 1740. szám
t oldal BÉRMUNKÁS 1952. augusztus 2. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ..........................$3 00 Félévre ................................ 1.50 Six Months ....................... 1.50 Egyes szám ára _____ 5c Single Copy ................. 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders _________ 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE »$§§*> 42 A viz-probléma A választási kampány megkezdése előtt végétért 82-ik kongresszus egyik legutolsó akciója gyanánt elfogadta a Clair Engle (D. Cal.) képviselő által benyújtott azon törvényjavaslatot, amely 2 millió dollái; kiutalását rendeli olyan kísérletek támogatására, amelyeknek célja, hogy a tenger vizét nagyban és olcsó módon iható vízzé változtassák. A törvényhozók most aztán erre a 2 millióra mutogatnak, hogy ime a 82-ik kongresszus nem csak a háború, — tehát a pusztítás céljaira, — hanem az életet elővarázsló jó viz szaporítására is hozott áldozatot. Mielőtt dicshimnuszokat énekelnének törvényhozóink eme rendkívüli “áldozatkészségen”, nézzük csak közelebbről ezt a viz- problémát. Mert a viz valóban nagy problémává lett az utóbbi évtizedekben az egész világon s ez alól nem képez kivételt az Egyesült Államok sem. Ez a vizprobléma két részből áll: egyszer az a baj, hogy nagyon is sok a viz, elönt, elpusztít mindent; máskor viszont nincs elegendő viz, elszárad s megint elpusztul minden. Nyilvánvaló, hogy a probléma legegyszerűbb megoldását a viz egyenletes elosztásában találjuk meg. Ezt a módszert biztató sikerrel alkalmazzák már évtizedek óta úgy itt, mint szerte a világon. Ahol túlsók a viz, ott nagy gátakat emelnek, amelynek nagy tavakba gyűjtik a vizet és onnan sok száz, sőt egyes esetekben már sok ezer mérföldre is elvezetik az életetadó jó vizet. Ahová a vizet vivő csatornák elérnek, a terméketlen talajból termőföldet csinálnak, a termőtalajt pedig megjavítják. Ezeknek értéke tehát rohamosan emelkedik. Az Egyesült Államokban a nagy gátak építését mindig a telektulajdonosok érdekei szerint intézték. A viztárolásnak mellékterméke az olcsón nyerhető villanyáram. A közpénzeken épített nagy erőmüvek tehát egyben olcsó villanyárammal láthatnák el a környék fogyasztó közönségét. Azért mondjuk, hogy csak “láthatnák” el, mert a közszolgálati (utility) társulatok keresztülvitték, hogy a közpénzen gyártott villanyáramot az állam kénytelen eladni nekik s ők rácsapva a^ nagy profitot, adják tovább a fogyasztóknak. így a gátak építése, a viztárolás első sorban is csak a tőkések profitérdekét szolgálja s csak miután az kielégítést nyer, szolgálja a közösség javát is. Részben ez a legfőbb oka annak, hogy a vizprobléma megoldás helyett egyre égetőbb probléma lesz. De van más oka is. Ez az, hogy az emberek nemcsak egyre szaporodnak, de a kultúra emelésével az egyes ember (per kapita) napi vízhasználata is egyre emelkedik. Amig a nomád arab napi vihasználata alig tesz ki pár gallont, addig az Egyesült Államokban most minimálisan 300 gallon vizet számítanak minden lakosra. Az Egyesült Államok napi vízhasználatát 100 billió gallonra becsülik, amely állandóan nő, méghozzá rohamos iramban. A vízről az arrahivatott egyéneknek jóelőre kell gondoskodni. Éppenugy, mint ahogyan az árvíz ellen is a gátakat jó előre meg kell csinálni, a vízhiány pótlásáról is előre kell a terveket ne használni. Mert a tenger vizével nem lehet a növényeket öntöz- elkésziteni. Egy ilyen terv az is, hogy a tenger vizét át kellene változtatni ivóvízzé, amit természetesen akkor öntözésre is lehetni, a sós viz egy-kettőre megölné az édesvizet kívánó növényzetet. A tengervizét lepárolgatás (desztilláció) utján kicsiben igen könnyű megjavítani. Az egyetlen hátránya, hogy nagyon költséges; annyira költséges a közönséges fütőszerek használatával, hogy szóba sem jöhet. De hátha lehetne az atomenergia melegét felhasználni? — merült fel a kérdés az utóbbi időben. És hátha vannak módszerek is, — mondják egyes szakértők. így például, légüres térben a viz forrásnak, tehát párolgásnak indul már a jelenlegi átlagos léghőmérsékletnél is. Vannak, akik azt mondják, hogy képesek a tengervizet megtisztítani bizonyos vegyi szerek hozzáadásával, amelyeket újból meg újból lehet használni. Mások megint azt állítják, hogy ők a tenger vizéből ki tudják választani a sókat a centrifugális erő segítségével, vagyis a viz rendkívül gyors forgatásával. És végre vannak olyanok is, akik szeretnének egy igen nagy lyukat fúrni a föld belsejében oly mélyre, ahol már elérnék a 3-400 fok (F) hőséget s ha ide leengednék a tengervizet, akkor azt a föld hősége elpárologtatná. És akiknek ezen tervek nem tetszenek, megpróbálhatják azon terveket, amelyek a tenger hullámai által keltett energiát akarják felhasználni a viz megtisztítására, avagy azon terveket, amelyek a napsugarak hámbafogását ajánlják. Nem tudjuk, hogy ezen tervek közül melyiknek van valami gyakorlati értéke és hány más ilyfajta terven dolgoznak még a feltalálóink. De annyi bizonyos, hogy amikor a 82-ik kongresszus 56 ezer milliót játszi könnyedséggel szavazott meg háborús célokra, akkor az erre a nagyon fontos célra adott két milliót koldusfilléreknek is alig nevezhetjük. De azonkívül a honatyák nem a saját pénzüket, hanem az adófizetők pénzét adták erre a célra. És mégis ezt is csak úgy adták, hogy a 2 milliót szétosztják egyes intézmények vagy magán tursulatok között, amelyek a tengervíz megjavításának problémáján dolgoznak. A főcél tehát itt is az, hogy ha valamelyik magántársulat — a szövetségi kormány pénzügyi segítségével — megtalálja oldani ezt a problémát, akkor az a társulat majd jó pénzért ÁRULNI FOGJÁK A VIZET az árra rászorult lakosságnak. így ez a két millió dollár is elsősorban csak a magántőke profitját szolgálja. Ez az oka annak, hogy tartózkodunk a dicshimnuszok írásától. Munkásharát politikus A Demokrata párt chicagói konvenciójának egyik legnagyobb szenzációja volt Alben Barkley alelnöknek eliminálása az elnök- jelölti tisztségre aspirálók sorai közül. Az amerikai sajtó, — beleértve a rádiót és a televíziót is, — máskülönben is a republikánusok kezében van s igy ellenséges módon foglalkozott ezzel a konvencióval, igyekezett tehát erősen kihangsúlyozni minden olyasmit, ami esetleg a demokraták ellen hangolná a közönséget. Ezért igen nagy szenzációt csaptak abból, hogy a CIO és az AFL szakszervezeteket képviselő “labor politikusok” nyíltan megmondották a 74 éves Barkleynak, hogy az elnöki tisztségre már tulöregnek tartják és azért nem támogatják a jelölését. Noha Barkley is jól tudja, hogy az elnöki tisztség túlságosan terhes az ily idős embernek, mégis oly dühös haraggal vette tudomásul a munkásvezérek nyilatkozatát, hogy elvakultságában saját énjét elárulva nagymérvű munkásellenes kijelentéseket tett. “Az önmagukat a munkásság politikai képviselőinek kinevező munkásvezérek diktálni akarnak az országnak”, — mondotta az elnöki reményektől megfosztott Barkley s a republikánus sajtó nagy örömére hangoztatta, hogy a szakszervezetek politikai vezetői miként uralják a demokrata pártot, tehát a kormányt is. Barkley valójában minden meggondlás nélkül, papagály módjára ismételte meg a munkásellenes sajtó frázisait, mert az események eléggé bizonyítják, hogy a Truman adminisztrációja alatt az elnök összes szép frázisai dacára is úgy a törvényhozás, mint a kormányintézkedések az előbb szerzett munkás jogok eltiprására irányultak. Barkley alelnök mérges kifakadása mutatja, hogy a “munkásbarát” »jelzővel feldíszített legtöbb politikus valójában munkásellenes érzelmű és csupán addig tart a munkásokkal, amig az a saját egyéni érdekét szolgálja. Mihelyt, véleménye szerint, a munkásoktól nyert ellenszolgálat, vagy jutalom nem elegendő, leveti az álarcot s a munkásbarátból egyszerre munkásellenes politikus lesz. AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nln csen. Nem lehet béke müidaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Lgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné £eszik arra, hogy a munkáltató osziály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdeünet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgoz« nrásik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymás! \e rik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdeken megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az eg\ iparban — vágj' ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás yan annak valamelyik osztá lyában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi mun káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERKEL !” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra keU szervezni, hanem arra is, hogj folytassa a termelést akkor, amikor h bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom s*»— faezeté* építjük a régi társadalom keretein belül:
