Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-12-20 / 1760. szám
i oldal BÉRMUNKÁS 1952. december 20. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ...........................$3 00 Félévre ................................ 1.50 Six Months ...................... 1.50 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy ------------------ 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders -------- 3c Előfizetés Kanadába egész évfe ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Amire lehet emlékezni Eisenhower generális megválasztása előtt tett Ígéretének megfelelőleg meglátogatta Koreát. A rendkívül “titkos” utazásról, amelyet a sajtó és a rádió már előzőleg napokon át hirdetett, a leendőbeli elnökkel vitt újságírók igazi rémregény stílusban számoltak be. Megtudtuk például, hogy Charles E. Wilson, a következő honvédelmi miniszter, aki most még a világ legnagyobb automobil vállalatának az elnöke, miként lopódzott éjnek idején az utcára, bérelt taxit, vitette magát egy utca keresztezéshez, ahol dideregve várakozott, mig egyszer csak jött egy fekete kocsi, kinyílt az ajtaja, valaki intett neki, beszállt és vitték a LaGuardia repülő térre. Eisenhower társaságának tagjait mind igy szedték össze mintha csak a jövendő elnök útját valamelyik hollywoodi filmrendező irányította volna. Az utilköltségei is hollywoodi arányokat mutatnak. A United Press állítása szerint az olyan repülőgépek költségei, mint amilyeneken Eisenhower és kísérete Koreába mentek, óránkénti 500 dollárra rúgnak és igy csak a két repülőgép 47,500 dollárba került, amit a katonai titkos alapból fizetnek, miután másképpen nem lehet bevenni a költségvetésbe. Mint látjuk s mint előre látni lehetett, a nagy hü-hónak nincs semmi jó eredménye. A látogatás után Eisenhower szószólói kijelentették, hogy Amerika népe ne várjon csodát a látogatástól, mert ha ilyesmit vár, akkor csalódni fog. Eddig csak annyit tudtak mondani, hogy még több fegyvert, még több katonát visznek' a koreai frontra, ami nem nagyon kecsegtető a gyors békére és azért a nagy garral bejelentett koreai látogatás hamarosan feledésbe megy. De ha ez az utazás feledésbe is megy itt, vagy 25,000 délkoreai ember és nő alaposan emlékezni fog rá, mert mint az újságok jelentették, Eisenhower látogatásának hírére Syngman Rhee kormánya azonnal rémuralmat teremtett. “Biztonsági” okokból 25,- 000 férfit és nőt fogtak el, vetettek börtönbe. Nem kommunistákat, hiszen azokat ott már régen összefogdosták, bebörtönözték és kivégezték, hanem csupán csak azokat, akikről feltételezték, hogy nem éljeneznek elég harsányan az amerikai nagy hadúr érkezésének hírére, a közelébe úgy sem engedtek senki hívatlant. Ez a 25,000 ember valószínűleg sokáig megemlegeti a hadúr látogatását. És mindenki emlékében tarthatja azt, hogy ma már odajutottunk, hogy amerre az amerikai elnök megyen, rémuralmat kell teremteni a nép “szeretetének kimutatására”. A magas mathematika Szenátor Taft dühös kirobbanása után az amerikai sajtó is nagyon élesen bírálja az uj elnököt azért, mert a munkaügyi minisztérium élére az American Federation of Labor egyik vezérét, tehát SZERVEZETT munkást nevezett ki. Az a sajtó, amelyik eddig tapsolt Eisenhower minden kinevezésére, ezt az egyet nagyon hidegen fogadta, majd egyöntető bírálatban részesítette. A központból indított és egyre nagyobb hullámokat verő bírálat lényege igy hangzik: Az Egyesült Államok két nagy szak- szervezetének (AFL és CIO) tagsága 15 milliót tesz ki. És ha a független szervezetek részéről egy milliót hozzáadunk, akkor is a szervezett munkások száma csak 16 millió, ami a 63 milliót kitevő összmunkásságnak csak körülbelül negyed része, — valamivel kevesebb, mint 25 százaléka. Eisenhower tehát nagy igazságta- , lanságot követett el, amikQr olyan embert ültet a miniszteri bársonyszékbe, aki nem a többség, hanem ezen kisebbség érdekeit képviseli. Pillanatra fogadjuk el ezt az okoskodást jogosnak és helyesnek. Aztán nézzük csak végig Eisenhower miniszteri listáját. Látni fogjuk, hogy a miniszterek között legalább öt kimondottan «agy kapitalista, milliomos, vagy legalább is nagyon gazdag ember van. És most vegyük ugyanazt a számítást, amit a munkaügyi minisztert ellenzők vetettek felszínre. Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok lakossága 160 millió. Hányat számíthatunk a milli-' omosok közzé? Legyünk bőkezűek s mondjuk, hogy egy milliót, vagyis egy a 160-ból, körülbelül fél százalék. És ime az amerikai sajtó mégis tapsviharral fogadta azt a hirt, hogy Eisenhower ka-' binetjében a nagyon gazdag emberek, — a lakosságnak ezen fél százaléka, — a miniszteri tárcáknak több mint a felét kapta. Avagy ebben az esetben befagyott az amerikai sajtó számtani tudása? A munkáltatók kívánságai Ilyenkor, karácsony előtt, az amerikai kis fiuk és kis lányok leveleket írnak a vörös köpönyegü, potrohos hasú, csepü szakállu, vidáman mosolygó bácsikához, akiket ők Santa Clause-nak neveznek, hogy ilyen meg olyan ajándékokat hozzon nekik, mert az éven át igen jól viselték magukat. Igaz, hogy ez a “jóviselt” elég gyakran némi elnézésre szorul, de a szülők az ünnepi hangulatban elfelejtik ezt a csekélységet és hajlandók az öreg Santa be- bocsájtására. Éppen igy nem kell valami nagyon közelről vizsgálni, hogy miként viselkedtek az amerikai munkáltatók ebben az évben, amikor megvizsgáljuk azt a karácsonyi kívánságot, amit a múlt napokban a New York városban tartott konvenciójukon jelentettek be. Az amerikai munkál tahikat képviselő National Association of Manufacturers (NAM) december 4-én tartotta New Yorkban az évi konvencióját, amelyen a még aránylag igen fiatal, csak 46 éves, tehát energikus Charles R. Sligh, Michigan államba való butorgyárost választotta lenökévé, aki a választást megköszönve kifejezést adott annak, hogy az amerikai munkáltatók és az uj szövetségi adminisztráció valószínűleg jobban tudnak majd kooperálni, mint lehetséges volt a távozó Truman adminisztrációval. Mr. Sligh és a NAM többi vezetői aztán ilyesformán összegezték azon kívánságaikat, amiknek teljesítését ugyan nem Santa Clausetól, hanem az Eisenhower adminisztrációtól várják: Először is remélik, hogy Santa, — már mint az uj adminisztráció, — le fogja szállítani a korporációk adóit, mert szegény korporációk nem tudnak elég hasznot biztosítani a tulajdonosoknak és igy félő, hogy azok kivonják pénzüket az üzleti vállalatokból. Aztán azt kívánják, hogy a kormány hagyjon fel mindenféle korlátozással. Majd elintézik azt maguk a munkáltatók, hogy milyen béreket fizessenek és hogy a termelt árukért müyen árakat kérjenek. És végre, ami a legfontosabb, arra figyelmeztetik az uj elnököt, hogy a társadalmi intézkedések költségeit csak akkor fizethetik az iparvállalatok, ha a munkások több órát dolgoznak hetenként és több munkát végeznek óránként. Lám, a honvédelmi miniszternek kinevezett Charles E. Wilson is erre célzott pár héttel ezelőtt, amikor azt javasolta, hogy a munkahetet 45 órára kellene emelni úgy, hogy csak a 45 órán felüli munkát fizetnék másfélszeresen. Úgy tudjuk, hogy a NAM viselkedése ellen elég sok panasz volt ugyan a múltban, de azért tartunk attól, hogy ebben az ünnepi hangulatban és a győzelmi mámor hatása alatt az uj adminisztráció hajlandó lesz szemethunyni a múlt fölött. Hiszen ne feledjük, hogy az uj adminisztráció Santa Clausejai a NAM soraiból kerültek ki. Üres frázisok Az amerikai nagy szakszervezetek díszvacsorát rendeztek New Yorkban az “International Confederation of Free Trade Unions” szervezet végrehajtó bizottságának a tiszteletére. Ezen hosszunevü szervezet azon unionok szövetsége, amelyek támogatják a tőkés termelő rendszert s nem akarnak semmi közösséget sem a kollektív termelésre áttért országok munkásaival. így ez a szervezet, dacára a “confederation” megjelölésének, nem a munkások egyesítését, hanem éppen ellenkezőleg, azok megosztását és egymás elleni uszítását célozza. És dacára ennek a ténynek, a díszvacsora főszónokai, George Meany, az AFL uj elnöke és Walter Reuther, a CIO uj elnöke, akik William Green, illetőleg Phil Murray halála következtében csak mostanában kerültek szervezeteik élére, a munkásegység fontosságát hangoztatták. Ezen beszédek nagyon hasonlítottak azon szónoklatokhoz, amelyekben a különböző vallásu papok a vallások egységét sürgetik, — persze csak az ő egyházuk keretein belül. Ezért nem is annyira az egységre vonatkozó, papagály módra elszavalt frázisok ragadták meg a figyelmünket, hanem Meany beszedenek az a része, amely az AFL és a CIO szervezetek azm nossagara mutatott rá. Meanyt megelőzőleg Reuther beszélt, aki tobbek kozott ezt mondotta: “Az AFL felé nyújtom kezemet a baratsag es a szohdantás kézfogására. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni az egyesítés munkájára”. Erre adta Meany ezt a feleletet: “Én is nagyon sokszor foglalkoztam mar az amerikai szakszervezetek egyesítésének kérdésevei es ilyenkor mindig tisztán láttam, hogy semmi ok sincs arra, hop mi egymástól elkülönítve legyünk. Az amerikai szakszerSíkS h T latok. semmi külömbséget, semmi szakszervezeti ok sincs tehat arra, hogy mi külön divíziókat alkossunk.” Ez az, amit mi már régen hangoztatunk. Az amerikai nauv zakszervezetek, a CIO, AFL, a United Mine Workers Union és a nagy vasúti szakszervezetek mind csak a munkaerőt szállító L letekké lettek, amelyeknek életkérdése a mái SwafÄ* sa es azért a mai termelő rendszer legerősebb támaszai. Ez mind-
