Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-10-18 / 1751. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1952. október 18. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..............................$3.00 One Year ..............................$3 00 Félévre ..................................... 1.50 Six Months .............................. 1.50 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy ...................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders _________ 3c Előfizetés Kanadába egész évre ....................................................... $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE valóban nagy csapást jelent a háborús profi tolóknak, akik nevében a múlt héten a United Press rovatirója “vesztességgel” zárta a heti mérleget. VISSZADOBOTT KÉZIGRÁNÁT. A hét mérlege Az Egyesült Államok második legnagyobb hírszolgáltató vállalatának a United Pressnek van egy heti rovata, amelyben mérlegeli a hét eseményeit s azokat mint jót vagy rosszat könyveli el az amerikai tőkésosztályt kiszolgáló sajtó felfogása szerint. Ezt a “Week’s Balance Sheet” cimü rovatot természetesen több száz újság hozza. A rovat vezetője bizonyos Phil Newsome, a United Press külügyi szakértője, aki mulheti rovatában a “rossz“ események sorozatát Sztálin azon cikkének ismertetésével kezdte, amelynek legfontosabb mondata az, hogy a Szovjet Union nem fogja megtámadni a tőkés országokat. A “Balance Sheet” szerint rosszabb dolgot, nagyobb csapást már régen nem kapott Amerika. Nem gúnyolódunk és nem is torzítjuk el Mr. Newsome mondanivalóját, mert hiszen ezen megállapításában osztozott az amerikai kereskedelmi sajtó nagytöbbsége. Persze nem ilyen szabatosan s indokolás nélkül mondották ki, hogy a Sztálin “mi nem fogunk támadni” nyilatkozatai, — mert már előbb is mondotta ezt, — nagy csapást jelentenek az amerikai háborús uszitókra és általában a militaristákra, hanem körmönfont magyarázatokkal megtoldva. A “Balance Sheet” szerint például azért jelent olyan nagy csapást Sztálin “nem támadunk” nyilatkozata, mert esetleg azt sokan elhiszik és akkor az Egyesült Államok elhanyagolja a fegyverkezést, nem lesz ereje ellenállni akkor, midőn Sztalinék mégis csak támadni fognak. Szóval ha Amerika népe elhiszi, hogy az oroszoknak nincs szándékukban megtámadni az Egyesült Államokat, akkor sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül megszavaztatni itt azt a sok-sok bUliót, amit a háborús készülődés felemészt. Márpedig ebből a billiókból a jelentékeny rész az amerikai tőkéseknek, a kereskedelmi sajtó tulajdonosainak jut, igy nemcsoda, hogy a Sztálin kijelentését nagy csapásnak tartják. Mert mennyivel több billiót lehetne kizsarolni, ha történetesen Sztálin a “mi nem támadunk’’ helyett fenyegető, kardcsörtető ldjelenté- seket tenne, mint teszik azt az amerikai “államférfiak” és a militarista vezérek. Ily körülmények között egészen természetes, hogy Sztálin nyilatkozatának “lebunkózására” nyomban előrántották a North Atlantic Treaty Organization (NATO) hadseregének fővezérét, Ridgway tábornokot, akinek a főhadiszállásán adott beszédét nagyon eminensen közölték a lapok, mintegy feleletül Sztálin cikkére. Ridgway beszédéből a sajtó különösen ezen mondatokat emelte ki: Visszautasítom, sőt nagyon veszélyesnek tartom azt a felfogást, hogy a potenciális ellenség nem akar támadni, hogy nem készül a háborúra és nem fog résztvenni a háborúban. Ha ezt elhisszük, akkor elhanyagoljuk a fegyverkezést, holott benne vagyunk a még sokáig tartó “hideg háborúban”, amely bármikor változhatik (meleg háborúvá). A szabad nemzeteknek törekedni kell arra, hogy teljesítsék a NATO-nak tett Ígéreteiket. Eddig még nem teljesítették teljes mértékben, az 1952-es teljesítményben elmaradtak. Ez veszélyes, a biztonságunkra, mert a potenciális ellenség fegyverkezik. Az tény, hogy bármely ellenségnek is ma sokkal nehezebb lenne a NATO országok leigázása, mint a szövetség létrehozatala előtt. A NATO egyesitett hadainak legfőbb parancsnoka tehát ve-* szélyesnek tartja azt a gondolatot, hogy a Szovjet Union nem fog támadni, de ugyanakkor megjegyzi, hogy az ilyen támadás egyre nehezebb és költségesebb lenne a támadónak. Ebből a logikus ember azt következtetné, hogy akkor a Szovjet Union, ha már eddig nem támadott, amig nem állt szemben olyan erős hadsereggel és olyan kitűnő generálissal, mint most, ezután még kevésbé fog támadni. Azonkívül a szakértők rámutatnak arra a tényre is, hogy a jelentéktelen hadiflottával rendelkező Szovjet Unionnak még csak gondolni sem lehet az óriási hadiflottával rendelkező Egyesült Államok megtámadására. így nyilvánvaló, hogy a háború veszélye első sorban is abban áll, hogy esetleg Amerika támadja majd meg a Szovjet Uniont, vagy annak valamelyik szövetségesét. így aztán érthető, hogy Sztálin egy-egy békenyilatkozata Sztálin azon cikke, amely a “mi nem fogunk támadni” nyi- latokzatot tartalmazta még más módon is sújtott egyet az amerikai tőkésosztályon. Ez a terjedelmes cikk, amely eredetileg a “Bolshevik” cimü folyóiratban jelent meg, még azt is mondja, hogy Amerikát a saját szövetségesei fogják megtámadni. És ezt az állítást figyelemreméltó érvekkel indokolja meg. Sztálin érvelése pontokba sűrítve ilyenformán hangzik: 1. A tőkés és a kommuiüsta országok közötti háború nem valószínű. A kommunista országoknak nincs szándékukban a támadás, a tőkés országok pedig nem mernek támadni, mert jól tudják, hogy az ilyen háború a teljes pusztuláshoz vezetne. 2. A kommunista békeakció azért csak korlátolt időre biztosítja a békét, mert a háború ki fog tömi a tőkés országok között. 3. Amig a Nyugat gazdasági blokádja a Szovjet Union és a hozzá csatlakozott országok ellen ezen országok gyors iparosítását eredményezte olyannyira, hogy most már határaikon belül is helyet nyertek fölös árutermelvényeik elhelyezésére, addig a tőkés országokat mind nagyobb mértékben teszi az Egyesült Államoktól függővé. 4. Olyan országok, mint például Anglia, Nyugatnémetország Francia és Olaszország, továbbá Japán, nem fognak amerikai járomban maradni nagyon sok ideig, mert ki akarják majd fejleszteni saját, független gazdaságukat. Végre is megunják az amerikai rendeleteknek való örökös engedelmességét s egyszer csak kitörnek. Nyilvánvaló, hogy Sztálin ezen cikkével ellensúlyozni akarja az amerikai kormány által félhivatalosan támogatott “felszabadító” mozgalmat, amelynek lényege abban áll, hogy részben az amerikai kormány, részben pedig az amerikai tőkések pénzzel és munícióval támogatják a kollektív termelésre áttért országok azon elemeit, akik elvesztett kiváltságaik visszaszerzésére lázadást szítanak az uj termelő rendszer ellen. Sztálin cikke szerint a népi köztársaságokban nem tartanak az Uyen lázadásoktól, amit csak az amerikai tőkések vágyálmának mondanak; márcsak azért sem, mert éppen az amerikai blokád következtében az egyre fejlődő iparosodás emeli a kollektív termelő országok népeinek gazdasági és kulturális színvonalát; de ugyanez a blokád megakadályozza az Amerikához huzó országok iparosodását, nagy költségekbe veri azokat és úgy politikailag, mint gazdaságilag az Egyesült Államok függelékévé, gyarmatává lesznek, amely tény magával hozza, hogy ezen országok egyszer csak megunják a gyarmati helyzetet és megindítják felszabadító háborújukat az elnyomó Egyesült Államok ellen. Sztálin igy ezzel az érveléssel visszafordította az Egyesült Államokból megindított “felszabadító” mozgalmat. A háborúban gyakran megtörténik, hogy a már eldobott, de el nem robbant kézigránátot valamely katona felkapja és visszadobja oda, ahonnan elindították. Sztálin cikke most egy ilyen visszadobott kézigránátnak mutatkozik. Végre beismerték Az elnöki tisztségért folyó korteskodó hadjáratban a demokraták legfőbb ütőkártyája az, hogy amióta uralmon vannak nem volt számbavehető ipari pangás, sőt, mint ők mondják, mindenki dolgozik, sok pénzt keresnek n munkások, tehát prosperitás van, holott a republikánus kormány alatt, Hoover idején, almaárulással álcázott kéregetésből éltek a munkások milliói, akik családjaikkal együtt a “Hoover palotákban” bújtak meg. — Ha megint ilyesmit akartok, akkor szavazzatok a republikánusokra, — gúnyolódnak a demokraták. A republikánusokat természetesen feldühösíti a múlt idők ily igaz feltárása és keményen visszaütnek. Elnökjelöltjük, — Ike — a nemzeti hős, egyszer csak kiruccant, hogy a demokratáknak semmi joguk sincs a dicsekvésre, mert a nagy munkanélküliséget csak a háborús iparok fellendülése okozta háborús rendenlések tartják forgásban az iparok kerekeit. Sőt, — mondotta Ike, — a háború után nemsokára mutatkoztak a pangás jelei, mire a Truman adminisztráció belevitte az országot a már azóta háborúvá fejlődött koreai rendőrakcióba. így megint csak amerikai ifjak vére árán kerültük el az ipari pangást. Truman elnököt nagyon felbosszantotta Ike ezen merész kiszólása. Még te mersz beszélni, — kiáltotta a tőle megszokott “udvarias” hangon, — hiszen éppen a te tanácsodra intézkedtünk Koreában, mert te voltál a vezérkari főnök, a katonai haderő esze. Persze Ike sem marad adós es mikorra elkészülnek egymással, hát lesz elég lemosni való magukról. Nincs szándékunkban, hogy az Ike meg a Harry privát háborújába a legcsekélyebb módon is beleavatkozzunk.' Itt csupán arra akarunk rámutatni, hogy most már nyilvánosan beismerik, amit már nagyon régen mondottunk, amit szinte minden gyermek tudott, csak éppen Harry, Ike meg a többi hősei a tőkés termelő rendszernek tagadtak, hogy ez a rendszer már csak a háborúk árán tudja fentartani magát. Nemcsak a marxi világnézetet követő, hanem már a liberális közgazdászok is évek óta hirdetik, hogy a tőkés termelő rendszer elért azon fokához, amelyben békebeli viszonyok között rövidesen
