Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-10-18 / 1751. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. október 18. OSZTÁLYELLENTÉT Az amerikai szakszervezetek, viseljenek azok AFL, CIO, vagy bármily más nevet, ugyanazon kaptafára formálódtak. Az egy­ik úgy mint a másik a kizsák­mányoló osztály védbástyája- ként áll fenn. Az amerikai kapi­talista osztály nem értékeli azt a szolgálatot, amelyet a szak- szervezeteink folyósítanak évti­zedeken át, mert ha értékelnék, akkor nem kellene az acél, szén, autó, gumi iparok munkása­inak egyik évről a másikra, amint szerződésük lejár, sztrájk­kal kell kierőszakolni azt a né­hány cent bérjavitást, amelyet a kizsákmányoló osztály kényte- telen megadni. A bérrabszolgák nagy tömege tekintet nélkül, hogy mely ipar­ban robotolnak, ugyan azt a sablonos harcot folytatják a ki­zsákmányoló osztály ellen, ame­lyet 50-60 esztendővel ezelőtt használtak. Abban az időben a szakszervezeti sztrájkok is bár nagyon gyéren, osztályharc jel­legűek voltak. A munkások állí­tották fel követeléseiket, ők mondották ki a sztrájkot, ők tárgyaltak a munkáltatókkal és a piket vonalokon a gyár vagy ipartelep munkásai vivták az el­keseredett harcokat a sztrájk­törők, a rendőrök és sok eset­ben a katonaság ellen. A technika rohamos fejlődése megváltoztatta, a harcieszközö­ket, megváltoztatta a módsze­reket is. Az elmúlt 15-20 eszten­dőben tompult a kizsákmányoló osztály hatalma a sztrájkoló munkásokkal szemben, vagy le­galább is úgy nézett ki, hogy tompul, hogy elvesztette a ha­talmának védelmére a rendőrsé­get, a katonaságot olyan érte­lemben, mint azt annak előtte élvezte. Nem azért vesztetne el, mintha irgalmas szamaritánus­sá vált volna az a szörnyeteg, amely minden alkalommal a szu­ronyokon nyugodva védelmezte magát a munkásosztály jogos követelései ellen. Változtak a viszonyok, változ­tak a szakszervezetek, de nem a munkásosztály érdekeinek vé­delmére, hanem a kizsákmányo­ló osztály citadellájának őrizeté­re. Ma még mielőtt a munkás felvenné elavult fegyverét, a sztrájkot, hetekig, hónapokig a kizsákmányoló osztállyal tár­gyalnak és ha nem jutnak dűlő­re, a kormány békéltető bizott­sága lép közbe s az szabja meg, hogy jogos-e a munkás követe­lése, vagy jogtalan. Ha a bizott­ság a munkások követelése mel­lett foglal állást, a kizsákmá­nyoló osztály a rendelkezésére álló sajtóval, rádióval, szószék­kel, szocializmussal vádolja a kormány békéltető bizottságát. Ha ez a bizottság n munkások követelése ellen foglal állást, akkor azt mondják, hogy a nép érdekeit tartották szem előtt. Sem a kizsákmányoló osztály, sem a munkásszervezetek nem kötelesek a bizottság határoza­tát tudomásul venni, hogy mi a fészkes fenére jó ez a bizottság, ha nem arra, hogy a munkálta­tóknak időt adjon arra, hogy jobban felkészüljenek a munká­sok elleni harcra. Amig a szakszervezetek basái csak arra törekednek, hogy az iparok munkásai 5-10 centes órabérjavitást kapjanak, addig a saját fizetéseiket busásan fel­emeltetik. Az acélipari munkások még meg sem melegedtek a munkán, máris hírét hozta a rádió, hogy az Acélipari Munkások Közpon­ti Bizottsága a szervezet elnöké­nek, Phillip Murray-nak fizeté­sét hatvan százalékkal emelte, vagyis 25 ezer dollárról évi 40 ezer dollárra. Amig az acélipari munkásoknak hetékig, hónapok­ig. kell nyomorogva^ nélkülözve sztrájkolniok, hogy nyomorult 10 százalékos fizetés javítást nyerhessenek, addig Murray 60 százalékos bérjavitást szavaztat meg. magának. De nem csak Murraynak szavazta meg a Bi­zottság a bérjavitást, hanem sa­ját magának is, vagyis a bizott­ság minden tagja bérjavitást kapott, nem 10 százalzkosat, hanem 35 százaléktól 60 száza­lékig. Hetekig figyeltem, böngész- tem a lapokat, folyóiratokat, a kormány fizetéseket szabályozó bizottságának jelentéseit és se­hol sem láttam a mai napig azt, hogy a megszavazott 35, illetve 60 százalékos bérjavitást eluta­sították volna. Az elmúlt évben az AFL-ben •szervezett vasúti hivatalnokok szervezetének központi bizottsá­ga felemelte George M. Harrison elnökének évi fizetését 30 ezer dollárról 76 ezer dollárra, ez csak 153 percentes javításnak felel meg. Mit tett a fizetéseket szabályozó bizottság, amely elé törvényszerüleg be kell terjesz­teni minden bér vagy fízetésja- vitást. A bizottság nem köteles nyilvánítani, hogy milyen hatá­rozatot hoztak egyik vagy má­sik szervezeti elnök vagy ipari mágnás fizetésjavitását illető­leg. A napokban kezembe került a vasúti munkások egyik lapja és abban látom, hogy George M. Harrisonnak évi fizetése ,75 ezer dollár. John L. Lewis 50 ezer dollárért boldogítja a bányászo­kat egyik évről a másikra. Ja­mes C. Petrillo 46 ezer dollárért elnökösködik a zenészek szerve­zetében. Egy ilyen kis összeg­ért még Szent Dávid is beállna a zenészek elnökének, sutbavág- ná a “patrónus” titulát. De az elmúlt két esztendőben nemcsak ezek kaptak 5, 10, 20, 30 ezer dolláros fizetés javítást, hanem a szakszervezetek vala­mennyi basái. Ezeket tudomásul veszi a kormány. Kéz kezet mos, akármilyen mocskos legyen az. De ezt nemcsak a szakszerve­zetek basái élvezik, a kormány Fizetéseket Szabályozó Bizott­sága a gyárak, korporációk, üze­mek vezetőségeinek megduplá­zott fizetés javításának is sze­met huny, mint a malac az ól­ban. Ez nem fog őszerintük “in­flációt” okozni, ez nem fog az általuk elképzelt “szocializmus­hoz” vezetni. A szakszervezetek vezetőségének és a gyárosok szövetségének a mindenható jobbkeze a kormány Fizetéseket Szabályozó Bizottsága. A mun­kást, a bérrabszolgát a kizsák­mányoló osztállyal egyetemben rabolják meg. AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között s«mmj közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dol­gozó emberek milliói között s az ilet összes javait ama kevesek bírják, akik­ből a munkáltató osztály álL , E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé te­szi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást ve­rik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy á munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztá­lyában, Így az egyen esett .sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes .napibért, tisztességes napi mun­káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER- KEL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az nj társadalom szer kezeiét építjük a régi társadalom keretein belül. “E szomorú állapotokat meg­változtatni és a munkásosztály érdekeit megóvni, csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban —vagy ha kell VALAMENNYI IPARBAN — dolgozó tagjai be­szüntetik a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van an­nak valamelyik osztályában, így az egyen esett sérelmet az össze­ség sérelmének tekinti.” “E maradi jelszó helyett: ‘Tisztességes napibért, tisztessé­ges napi munkáért’ ezt a forra­dalmi jelszót írjuk zászlónkra: ‘LE A BÉRRENDSZERREL’. ” Az amerikai munkásosztály nap-nap után mindsürübbén ad­ja megnyilvánulását ama határ­talan rablás elleni harcnak, amelyet a mi kizsákmányoló osztályunk rákényszerit. Elke­seredésében évről-évre ugyanazt a fegyvert, a sztrájk fegyverét veszi fel. Ma ez a fegyver több­ször mint nem, visszafelé sül el. Évtizedekkel ezelőtt egy-egy társaságot a csőd szélére lehe­tett vinni huzamosabb ideig tar­tó sztrájkkal. Ma a társaságok nem törődnek azzal, hogy meny­nyi ideig sztrájkolnak munkásai. Az általuk készített árukat nem fogják más gyárakban előállíta­ni. Megszűnt a termelés, hetek, hónapok múlva kifogy a felrak­tározott acél, szén és egyéb áru, a kizsákmányoló osztály jó üz­letet csinált, kiürültek a raktá­rak, most már alkuba bocsátko­zik munkásaival és egy-két cent­tel többet ígért, mint a sztrájk kezdetén. Kiürült a szakszerve­zet pénztára, a sztrájkoló mun­kások zsebe és gyomra és elke­seredetten újból felveszik a munkát és esküsznek arra, hogy az elkövetkező alkalommal, mi­kor a szerződés újból lejár, el­bánnak a munkáltatóval. Ha visszatekintünk a mun­kásság évről-évre megújuló el­keseredett harcára, nem azt lát­juk, amit évtizedekkel ezelőtt a mi szocialista politikus “elvtár­saink” jósolgattak. Victor Ber­ger, Spargo, Frank Bone stb., akiknek soha életükben nem volt szükségük arra, hogy sztrájk utján javítsanak társa­dalmi helyzetükön, azt ajánlgat­ták nekünk bérrabszolgáknak, hogy a “szavazó urnán kívül a munkásosztály egyik legfonto­sabb eszköze a sztrájk, mert a folytonos sztrájkokkal csődbe­juttatjuk a kizsákmányoló osztályt és amikor csődbejutot­tak, a parlamenti eszközeinkkel túladóztatjuk őket oly annyira, hogy azok kénytelenek lesznek feladni ipartelepeiket és sutba- vágják a kizsákmányolást.” Berger, Spargo és Bone “elv­társak”, amióta ezt az elvet, esz­közöket ajánlották Amerika bérrabszolgáinak, tömérdek sok sztrájkja folyt le. A munkásosz­tály számtalan esetben borzal­mas árakat fizetett és ma ép­pen úgy ki van zsákmányolva, mint 25-30 esztendővel ezelőtt, amikor az említett vezérek kí­vánták az általuk hirdetett esz­közökkel megváltoztatni a mai társadalmi rendszert. Az amerikai iparok bérrab­szolgái évről évre nyomorúságo­sabb helyzetbe kerülnek. Hely­zetük napról-napra nyomasztób­bá, elviselhetetlenebbé válik. A másik oldalon, a kizsákmányoló osztály oldalán azt látjuk, hogy a folytonos sztrájkokkal és az elképzelhetetlen nagy adóztatá­sokkal, amelyet ma az úgyneve­zett ‘‘uj osztás” kormánya ve­tett ki a kizsákmányoló osztály­ra, nem hogy meggyöngitette volna őket, hanem mint egy el­képzelhetetlen hatalmas iparte­lepeket bontakoztatott ki. Ma az uralkodó,’a kizsákmányoló osz­tály ebben az országban hatal­masabb, mint életének bármely szakában. Ma is az egyik tengerparttól a másikig, a bérrabszolgák tízez­rei használják a vaktöltéssel töltött fegyverüket, a sztrájkot és ezt teszik minden alkalom­mal, amikor szent és sérthetet­len szerződéseik lejár. Eme sorok írásakor sztrájk­ban állanak California, Burbank nevű városában a Lockheed Aircraft társaság 30 ezer mun­kása. Tizennégy cent órabér ja­vítást követelnek, a társaság 9 centet Ígért, mielőtt sztrájkba mentek. New York kikötőiben sztrájkra készülnek a rakparti munkások, követeléseik mégha-

Next

/
Oldalképek
Tartalom