Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-03-29 / 1725. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. március 29. Kivénült union vezérek Az Associated Press egyik Írója, bizonyos Norman Walker nevű, mintha valami nagy titkot fedezett volna fel, olyan meglepetéssel hozza olvasóinak figyelmébe azt a tényt, hogy az amerikai munkásmozgalom, — természetesen kizárólag csak a szak- szervezeti mozgalmat érti, — csaknem teljes egészében nagyon öreg emberek vezetése alatt áll. A szakszervezeti vezérek némelyike olyan öreg, hogy már szinte önmagával is tehetetlen, — írja ez a riporter s aztán hozzáteszi: “Nemcsoda, hogy a harci láng már alvóban van náluk”. A Bérmunkásban már sokszor irtunk erről a tárgyról. Megírtuk, hogy az amerikai szakszervezeti mozgalom mara- diságának egyik oka az, hogy a szakszervezeti vezérek üzleteivé lettek, amely felett egész életükön át autokratikusán rendelkeznek. És ugylátszik, hogy a munkájuk sem lehet valami terhes, mert a legtöbbje igen hosz- szu életű lett, amelyet a nagy fizetések felhasználásával nagyon kényelmes módon élhetnek le. Ez a Norman Walker aztán felsorol néhányat a nagyon öreg, de még mindig hivatalukat betöltő munkásvezérek közül. Ilyen öreg maga William Green, az American Federation of Labor (AFL) elnöke, aki már elmúlt 79 éves s több mint 27 évvel ezelőtt foglalta el a hivatalát. Green a hivatalával együtt az AFL központi “gépezetét” is örökölte elődjétől, Samuel Gomperstől, aki 1924-ben halt meg 74 éves korában, amikor már 30 éven át volt a szervezet elnöke. UNION PÁRTGÉPEZET Általában Gompers volt a kezdeményezője annak, hogy a union kebelében olyan pártgépezetet építettek ki, amelyik a vezetőket egész életükön át megtartja tisztségükben dacára annak, hogy időközönkén választásokat is tartanak, amelyek azonban csak a pártgépezet intézkedéseinek a megerősitői lettek. Ezt a módszert aztán átvették az AFL-hez tartozó ösz- szes International Unionok, de átvették a vasúti szervezetek s mint már látjuk még a CIO is. Ezért látjuk azt, hogy a kocsisok szakszervezetének elnöke a 76 éves Dean Tobin; a bányászok szervezetét, mint tudjuk, a 72 éves John L. Lewis vezeti. De mindannyiukon túltett a 78 éves Bill Hutcheson, a carpenter union elnöke, aki ugyan 36 évi szolgálat után lemondott, de csak úgy, hogy a helyébe betette a fiát, másszóval az elnöki tisztséget családi örökséggé tette. A CIO elnöke, Pihilip Murray sem mai gyerek, átlépte már a 65-t s miután betegeskedik, beszélnek arról, hogy orvosi rendeletre kénytelen lesz nyugdíjba menni.. A jelenlegi acélmunkások bérmozgalmának elintézése után állítólag majd kinevezi az utódát, valószínűleg a 63 éves Allan Haywoodot. Ilyen idős emberek a nagy vasúti szervezetek vezetői is. A szakszervezeti vezérek magas korán kívül sokkal károsabb az, hogy ha egyszer hivatalba kerülnek, onnan leginkább csak a halál vagy a végelgyen•>--------------------------,--—S---------gülés mozdítja ki őket. Ezért van az, hogy az amerikai munkásságot ma csaknem ugyanazon emberek vezetik, mint negyedszázaddal ezelőtt. Hiába változtak az ipari viszonyok, a szervezetek vezetése megmaradt a régi viszonyok nevelte vezetőség kezében és azért elvesztették hatásosságukat. AUTOKRATA RENDSZER A szakszervezeti mozgalom célja a munkások gazdasági érdekeinek a védelme, életszínvonaluknak emelése, vagyis a gazdasági demokrácia, a javaknak egyenletesebb elosztása. De a vezető állások örökösitése homlokegyenest ellenkezik a demokrácia eszméjével, ez az autokráciát, az egyeduralmat szolgálja. Az a tisztviselő, aki nagyon hosszú időn át irányítja a uniont, nem csak elpuhul s kerüli a harcot, hanem egyszer csak szembekerül saját szervezete tagságának az érdekeivel is. És ilyenkor, tudván, hogy állásuk biztos, a tagság akaratával is szembefordulnak, mint láttuk azt a legutóbbi hajós sztrájk alkalmával is. A Gompers által kezdett mód; szer valóságos kis királyságot csinált a szakszervezetekből, Hutcheson tehát következetes volt, amikor a “trónt”’ fiára ru- huzta át, mint akármelyik uralkodó, amikor már pihenni kíván. Az amerikai szakszervezeteknek sok egyéb hibái is vannak, de egyik sem olyan mélyreható, mint a tisztviselők rögzítése. Az Industrial Workers of the World (IWW) szervezet megalapítói jól látták ezt már évtizedekkel ezelőtt és alapszabályaikba bevették, hogy tisztviselőiket csak egy évre választhatják és minden fizetett tisztviselő csak két évet szolgálhat egyhuzamban. Két év letelte után vissza kell mennie dolgozni az iparokba, ahol egy ideig saját magán tapasztalhatja a mai termelő rendszer “áldásait” s igy nem csak munkástársaival tartja meg az összeköttetést, hanem egyben harci szellemét is megerősíti, amelyet felhasználhat, ha esetleg újból valamilyen tisztségre választják. A MAI RENDSZER FENTARTÓI De mit várhatunk a 25-40 ezer dollár évi fizetést huzó 65- 80 éves öreg emberektől? Józan gondolkozással nem várhatunk mást, mint ami bekövetkezett; azt, hogy ezen emberek szövetségesei lettek a munkáltató osztály politikai ügynökeinek és azokkal kölcsönösen dolgoznak a nekik oly jó, kényelmet és nagy tekintélyt nyújtó mai termelési rendszer fentartásán. Ez áll még azon szakszervezeAZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVINYILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között sommi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. * E két osztály között küzdelei írnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosuiása a szalvszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport elien uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás yan annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer •»ezetéé épitiük a “ésd társadalom keretein helülti vezérekre is, akik egyénileg nem korruptok, akik megelégszenek a 25-40 ezer dolláros fizetésekkel, mert van közöttük számos olyan is, akik korrupt módon még nagy mellékeresetet is harácsol. Mert a tisztviselő állások megrögzítése az ilyen korrupcióra is nagyszerű alkalmat nyújt. És mégis az amerikai munkásság nagy tömegei ezt a szervezkedési módszert követik. Miért? Az egyetlen válasz, amit erre a kérdésre adhatunk ez: Azért, mert félrevezetik őket. Az uralkodó osztály a vallás meg a tia- zafiság felhasználásával elbolon- ditja a munkásokat, hályogot vet a szemükre úgy, hogy azok mitsem tudnak a szervezkedés1 jobb módjáról. Az amerikai tőkés osztály régen felismerte, hogy szellemi mákony táplálékkal éppen úgy fel lehet tartani a kizsákmányolást, mint az erőszakszervezetekkel, de a kettő együtt különösen jól működik. Az amerikai munkásság eddig még képtelen volt saját lapjaival, saját irodalmával ellensúlyozni ezt a nagyszabású má- konyhintést; képtelen volt megismertetni az amerikai munkássággal, hogy mit jelent számukra a szakszervezeti tisztségek megrögzítése. Lehet, hogy egyszer csak a kivénhedt munkásvezérek tehetetlenségei vagy árulásai fogják elvégezni ezt a felvilágosi- 1 tó munkát. | TAKÁCS JÓZSEFFÉ Hosszú, 8 éves betegség után, mégis váratlanul érte nem csak a clevelandi, hanem szerte az országban a munkásmozgalomba aktiv magyar munkásokat, hogy Takács József né munkástársnőnk elhunyt. Takács munkástárs évtizedeken keresztül harcos tagja volt a munkásmozgalomnak és a felesége, született Szántó Rózsi, hűséges segítőtársa volt mindenkor. Aktivitásának 8 év óta tartó betegsége vetett véget, de még azután is az volt az egyetlen öröme, szórakozása, ha a mozgalom összejövetelein megjelenhetett. Az élet csapásai verték le a lábáról, amikor az oly nagyon szeretett gyermekei közül kettőt elvesztett. A munkásmozgalom ellenségei sokszor vádolják a radikális munkásokat azzal, hogy szétrombolják a családot. Takács munkástársék esete igazolja, hogy ez egyike ama hazugságoknak, amellyel a mozgalom tagjait rágalmazzák. Takács munkástársunk és a gyermekei a hosszú betegség ideje alatt nagy szeretettel, türelemmel viselték gondját a szerető feleség és édesanyának. Nem volt nekik teher, boldogok voltak ha betegen is elvihették a munkás összejövetelekre. Takács munkástársnő 64 évet élt, Finke, Borsod megyében született és közel 50 évet töltött Amerikában. Negyvennégy évi házasságuk alatt szép családot neveltek fel Takács munkástársék, akiket a halál mély gyászba borított. A halál március 22-én ragadta el Takács munkástársnőnket, a temetése 25-én, kedden délután volt, a család, a munkástársak és barátok részvétele mellett. A Kápolnában és a halottégetőben Kovách Ernő munkástárs búcsúztatta el Takács munkástársnőt családjától és a munkásmozgalomtól. A Lapbizottság ezúton is kifejezi részvétét Takács munkástárs és a gyászoló családdal szemben az őket ért súlyos Veszteség alkalmából.
