Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)

1952-03-08 / 1722. szám

1 oldal BÉRMUNKÁS 1952. március 8. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..............................$3.00 One Year ..............................$3 00 Félévre ........................... 1.50 Six Months ............................ 1.50 Egyes szám ára ............. 5c Single Copy .................. 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .................... 3c Előfizetés Kanadába egész évre ....................................................... $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. • Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Félelmetes tudatlanság A szenátor O’Mahoney (D. Wyo.) elnöklete alatt álló kong­resszusi gazdasági bizottság egy olyan dologra hívja fel az ame­rikai közönség figyelmét, amely mutatja, hogy az amerikai nagy tömegeket, de különösen az amerkai munkásokat szinte játszi könnyűséggel lehet elbolonditani és olyan mozgalmak szolgálatá­ba állítani, amelyek saját érdekei ellen irányulnak. Ez a bizottság az adóreformra vonatkozó ajánlatokat vizs­gálta, miután eddig már 28 állam képviselő testületé fogadta el azt a határozatot, hogy a szövetségi jövedelmi adó (income tax) a jövedelem 25 százalékánál magasabb ne lehessen. Ha 32 állam áll elő ezzel a javaslattal, akkor az alkotmány értelmében szava­zás alá kell bocsájtani. A vizsgálatoknál kitűnt, hogy ezt az adókorlátozó javaslatot az “Adófizetők Egyesülete” (Taxpayers Association) sürgeti. En­nek az egyesületnek a tagjai, — de különösen a vezetői — csupa gazdag emberek. így természetes, hogy ez a javaslat az ő érde­keiket szolgálja. De azért szerte az országban a szegény embe­rek, alacsony keresetű munkások jártak körül az ivekkel aláírá­sokat szerezni az “adó leszorítására”. Mert ezen jámbor, jóakara- tu, de tudatlan emberek azt hitték, hogy a szegények adójának a leszorításáról van szó, holott ez a módosítás éppen az ellenkező eredményt hozná. Mint a bizottság kimutatta, a jelenlegi adórendszernél az adó­százaléka fokozatosan növekszik. Az évi 4000 dollárt kereső mun­kás például, — aki eltartja a feleségét, — 493 dollár adót fizet, tehát körülbelül 12 és fél százalékot. Itt mindjárt megjegyezhet­jük, hogy az Egyesült Államok munkásainak óriási többsége nem keres ennél többet. Ezekre tehát a 25 százalékos adótörvény azt jelentené, hogy adójukat esetleg meg lehetne duplázni. A jelenlegi emelkedő adórátánál körülbelül a 12,000 dollár ke­resetű ember fizet 25 százalékot (3016 dollárt). Az ily kereseten aluliak tehát mind csak veszíthetnének az uj adórendszerrel. Azonban az évi 50,000 dollárt kereső egyén már nagy örömmel venné, mert neki jelenleg 22,816 dollárt kell fizetni, mig az juj korlátozás esetében csak 12,500-t, igy 10,316 dollár nyereséget je­lentene neki ez az uj törvény. Éppen igy az évi százezer dollárt kereső is 59,096 dollárral lenne gazdagabb. Ez az uj törvényjavaslat persze nem azt mondja, hogy a kor­mány költsön kevesebbet, hanem csak azt, hogy az adót más­képpen ossza ki. így természetes, hogy ott emelnék, ahol még le­het, vagyis azon alacsonyabb keresetű embereknél, akik jelenleg nem fizetnek még 25 százalékot. És dacára annak, hogy ez ilyen egyszerű dolog, mégis sze­gény munkások szedték össze és adtak aláírásokat, mert az “adó ellen” mindenki hajlandónak mutatkozott az aláírásra. A béke­ivekre persze nem írtak alá olyan gyorsan; a Függetlenségi Nyi­latkozatra kérő aláírókat pedig erélyesen renderutasitották. Az amerikai munkástömegek ily naivságán és tudatlanságán kacagni lehetne, ha a jövőre nézve nem volna félelmetes. Mert az, hogy erre a kolosszális csalásra ilyen könnyen meg lehetett nyer­ni óriási munkástömegeket azt mutatja, hogy ugyartugy meg le­het őket nyerni háborús uszító célokra is. Az amerikai nagytömegek ily éretlensége és naivsága azért nem komikus, hanem inkább félelmetes. Üzleti erkölcsök Az amerikai törvényhozók olyan alázatos tisztelettel tekin­tenek magasrangu katonatisztjeikre, mint a nagyon vallásos ka­tolikus az érsekre, vagy a kardfhálisra, akiknek még a nyilván­való botlásakat is csak suttogva merik említeni. Ezért a milita­risták részéről elkövetett és nyilvánosságra került határtalan nagy pazarlásokat könnyen megbocsátják és sietnek eltussolni. Soha nem hallottuk még, hogy akár a hadianyagok vásárlásánál, akár a fölös anyagok eladásánál felszínre került botrányos pa­zarlásokért bárkit is megbüntettek volna. így nem hisszük, hogy Lewis A. Pick generálisnak, az Army főmérnökének is valami baja lesz majd azért, mert állítólag tul- magas fizetéseket adott az általa vezetett valamilyen titkos mun­kán dolgozó embereknek. A szenátus albizottságának tagjait leg­inkább az bosszantotta nagyon, hogy ezen a munkákon a szak­munkások állítólag évi 17,006 dollárt, napszámos munkások pedig 13,000 dollárt is kerestek. Amig csak munkáltatók, iparbárók, bankárok, spekulánsok és kijárók keresnek ennyit, avagy tízszer, sőt százszor ennyit is, nem okoz nagy méltatlankodást, de mi lesz a világból, hamár tényleges munkát végző embereknek is ily nagy jövedelmet adnak?! A nagy felháborodás következtében a bizottság ügyésze, Do- ney Rice, alaposan kifaggadta a generális-mérnököt, hogy miként engedte meg, hogy az amerikai erkölcsi felfogással ily ellenkező dolog megeshetett? A megszorított generális aztán elmondotta, hogy ezek az emberek két igen, de igen titkos munkán dolgoztak. Ezek egyike a “Blue Jay”, a másik pedig “Atlas” név alatt sze­repel, olyan titkosak, hogy nem is szabad másképpen, mint csu­pán ezeken a neveken említeni. Aztán elmondotta még, hogy a “Blue Jay” valahol az Északi- sarok közelében készülő repülőbázis, a másik pedig a francia Mo- roccoban, a Szaharában készül. Az egyiknél tehát majd megfagy­nak, a másiknál meg majd elégnek a munkások. És miután heti 70 órát dolgoznak ilyen veszedelmes helyeken az életük kockáz­tatásával, természetes, hogy jól kell őket fizetni, másképpen nem vállalnák ezt a munkát, amelyekre eddig már 100 millió dolláron felül költött az állam. Többet nem mondott a főmérnök, de a rovatirók mindjárt találgatni kezdték, hogy mire kellenek ezen nagyon de nagyon tit­kos bázisok a jégmezőkön meg a homoksivatagban? Persze azt mindenki tudja, hogy végeredményben azokról is a Szovjet Uni- ont tervezik bombázni, mint a többi katonai bázisokról, amelyek­kel a Szovjet blokkot körülépiti az Egyesült Államok. Többféle magyarázatot is adnak; az egyik például azt mondja, hogy Ame­rika már olyan nagy halom atombombát gyártott, hogy azoknak elraktározása rettenetes nagy veszedelmet jelent. Mert ha csak pár száz olyan bomba van is egy rakáson, mint amilyet Hiroshimára dobtak — noha az uj A-bombák állítólag már sokszorosan erősebbek, — ha azok közül egy véletlenül fel­robbanna, az felrobbantaná az egész csomót . . . Még a legmeré­szebb fantázia is elégtelen annak kitalálására, hogy mit okozna egy ilyen robbanás. Azért a kész A-bombákat valahol a végtelen jégmezőkön vagy az ugyancsak végtelen homoksivatagokon kell erjeteni. Ez aztán megmagyarázza azt is, hogy miért olyan na­gyon titkos munka a “Blue Jay” meg az “Atlas”. És mindez most csak azért került szó-beszéd tárgyává, mert Pick generális-főmérnök néhány munkásnak szokatlanul magas béreket fizetett a szokatlanul nehéz és szerfölött titkos munka végzéséért. Ha ez a generális másképpen pazarolt volna el akár 30 milliót is a magas munkabérekben kifizetett 3 millió helyett, nem faggatták volna annyira, mert az teljesen összeegyeztethető az amerikai üzleti erkölcsökkel. A háborús uszitók Midőn Winston Churchill bejelentette az angol parlament­ben, hogy már Anglia is tud atombombát készíteni, sőt a bomba tömeges gyártását meg is kezdték az erre a célra épített iparte­lepeken s rövidesen ki is fogják próbálni valahol Ausztráliában, nem keltett semmi meglepetést, mert már előzőleg is hire jött, hogy az atombomba gyártásának tudománya terjedőben van, Amerikán, a Szovje Unionon, meg Anglián kívül már Argentina is kérkedik az atombomba birtoklásával. Churchill valójában nem is azért fedte fel ezt a már min­denki által ismert titkot, hogy újságot mondjon vele, hanem a most már ellenzékké alakult Labor Party azon vádja ellen akart védekezni, hogy ő háborús uszító. A Labor Party ugyanis azzal vádolja a szavakkal igen ügyesen játszó kivénült politikust, hogy Truman elnökkel titkos egyezséget kötött a háború kiszélesbité- sére. Churchill a vádat tagadva a háborús uszítást is a Labor Partyra igyekezett visszahárítani. Ennek bizonyítására említette meg, hogy a Labor Party rendeltére folytak azon titkos munkák az atombomba elkészítésére, amiről még ő sem tudott s csak ak­kor mondották meg neki, amikor újból miniszterelnök lett. Ez bizonyíték arra, hogy a Labor Party is készült a háborúra, vagy­is uszított a háborúra. így került szőnyegre az a kérdés, hogy valójában ki is a há­borús uszító? Háborús uszítás e a fegyverkezés általában, avagy csak bizonyos fajtájú fegyverkezés? Mert az atombomba határo­zottan nem védelmi fegyver, azt mindegyik fél csak az ellenség területén akarja használni. Az ideális pacafista szerint minden fegyverkezés háborús uszítás, mert a potenciális ellenfelet hasonló fegyverkezésre kész­teti és ez a verseny végeredményben háborúhoz vezet. De viszont az is igaz, hogy azon nép, amelyik a jelenlegi uralkodó “keresz­tény erkölcsi” felfogás közepette lemondana önvédelméről, ön- gyilkosságot követne el. Mi a háborús uszítást nem a nagyon is nagy titokban készí­tett és tartott fegyverekben, hanem az azokkal nagyon is nyíltan dicsekvő kijelentésekben és fenyegetőzésben találjuk. Churchillt meg az amerikai hozzá hasonlókat a fegyverekkel való állandó fenyegetődzés, ez a “kardcsörtetés” teszi háborús uszitókká.

Next

/
Oldalképek
Tartalom