Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)

1952-06-07 / 1732. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1952. junius 7.

OSZTÁLYELLENTÉT

A második világháború kitörése előtt, nagyon sokan, még osztálytudatos munkások is, úgy gondolkodtak, hogy Németországban rohamlépésekben terjed a szocializmus. Megtévesztette őket Hitler nemzeti szoc- alizmusa. A szocializmust, a munkásosztály reményét, nem lehet nemzeti alapokra fektetni, mert nem az egyes nemzetek hanem az egész világ kitagadott bérrabszolgáit van hivatva felszabadítani.

Oroszország, Kina és a népi demokráciák nemzeti alapon egyengetik a munkásosztály reményének utait, egyszerűen azért, mert a munkásosztály politikai erején keresztül vette át a hatalmat, az iparokat, a kereskedelmet és azt a összeség érdekeiben kivánja odafejleszteni, ahonnan aztán egy lépéssel belépnek a szabad társadalmi rendszerbe, az Ipari Demokráciába, amelyen keresztül folytatják a termelést, szétosztást, nem egyesek, nem a kiváltságosak, hanem az összeség javára. De mielőtt erre az útra térhetnének át, feltétlenül szükséges, hogy az uralmon levő politikai pártok lerombolják a nemzetiségi határvonalakat, kiépítsék az iparokat, a termelés és szétosztás eszközeit, mellyel megszüntetik az elvault társadalmi rendszert s helyébe a világ bérrabszolgáinak szabad társadalmát vezetik be. Ebben az átmeneti korszakban “építik az uj társadalom kereteit a régi társadalom keretein belül”.

A nácizmus bitorlója volt a szocializmus nevének. Elsősorban mert nemzeti alapokra építette azt, másodsorban pedig nem arra törekedett, hogy megszüntesse a profitrendszert, éppen az ellenkezőjét szorgalmazta, éppen úgy mint itt az Egyesült Államokban, amikor egyikmásik ipartelepet államosítanak azért, hogy tulajdonosai részére biztosítsák a profitot. A szocializmus a munkásosztály hatalmát, uralmát jelenti. Uralkodnak a termelés és szétosztás eszközei felett, nem egyes államok, hanem az összemberiség javára. A nemzeti szocializmus éppen az ellenkezőjét volt hivatva létrehozni.

Németországban, amikor a náci párt jutott hatalomra, a német munkásság túlnyomó része abban a reményben ringatták magukat, hogy a náci párton keresztül a szocializmus útjára tértek. Amerikában nagyon is elenyésző azon munkások száma, akik a szocializmust kívánják a mai társadalmi rendszer helyébe. És még is a mi balkezes, pa- namázó honatyáink, a társadalmunk minden más közegeivel egyetemben, kórusba hangoztatták, hogy a mi kormányunk rohamlépésekben visz bennünket a szocializmus felé. Itt is mint Németországban, szocializmusnak nevezik azt, ha az állam egyes iparokat saját kezelésébe veszi és továbbra is biztosítja a busás profitot a részvényesek és nem az összeség javára.

Ez a hamis propaganda az “Uj osztás” kormányával egyidőben vette kezdetét, amikor a hatalmas depresszió egy végtelen nyomorba sodorta Amerika munkásosztályát, amikor eme hatalmas dúsgazdag ország területén százezrek hajléktalanul kivoltak téve a természet viszontagságának és ezen szerencsétlenek nyomása alatt, a kormány kénytelen volt bérkaszárnyákat építtetni és azt “jutányos” áron a nincstelen bérrab- i szolgák részére bérbe adni. A mi reakciós propaganda gyártóink ezt is szocializmusnak nevezték, egyszerűen azért, mert az a telekspekulánsaink érdekeit sértette. A bérrabszolgák foly- ton-folyvást mind nagyobb mederben való kizsákmányolása arra kényszeritette a kormányt, hogy bevezesse a társadalmi biztosítást, hogy a munkásnak öreg napjaira juttassanak any- nyit, hogy ehen ne haljon. Ezt is szocializmusnak minősitik, mert a biztositó társaságok hasznából egy parányi részt elvon. Valahányszor a mi kormányunk az ilyen és ehez hasonló náci-fasizta intézkedésekkel állott elő, amely látszólag a munkásosztály előnyére voltak, mind sűrűbben- és sűrűbben hangzott fel a reakció részéről a szocializmus elleni vádak.

Amikor Amerikában és a világ nagyobb részében a hatalmas depresszió vette áldozatait, Németországban, Japánban és általában a nemzeti szocializmust építő országokban csörömpöltek, zúgtak az iparok kerekei, gyártották a muníciót, amellyel aztán milliók s milliók életét ontották ki és ennek a háborúnak a hatása alatt, a mi kormányunk ugyan olyan intézkedéseket hajtott végre, mint amilyen intézkedések ellen har datüzent. Elrendelték a munkások fizetésének befagyasztását az árak szabályozását, a sztrájkok betiltását, amelyeknek a megakadályozására állami “kezelésbe” vették az egyes ipartelepeket. A kizsákmányoló osztály szócsövei minden alkalommal szocialisztikus intézkedéseknek, a szocializmus irányába való haladásnak minősítették a kormányunk intézkedéseit. Pedig ha jól megfigyeltük és ma is megfigyeljük, a napnál is fényesebben kiviláglik, hogy mindeme intézkedések a munkásosztály további kizsákmányolására igában tartására történik.

Azt mondják a kizsákmányoló osztály csahosai, hogy Amerika egy szabad nemzet, amelynek népe szabadon, demokratikus utón választja képviselőit, akik az állam ügyeit intézik az ösz- szeség javára. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy honatyáink mind sűrűbben olyan törvényeket alkotnak, amely elnyomja az emberiség legelemibb jogát, a szólás, a sajtó és a gyülekezési szabadságot. Nap-nap után újabb törvényeket alkotnak a munkásosztály feltörekvésének leigázására. Még a Taft- Hartley rabszolga törvényeket is megszégyenítő újabbakat alkottak és készülnek a közeljövőben alkotni. A rohamosan közeledő elnökválasztásra a reakcióAZ INDUSTRIAL. WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVIN YILATKOZATA

A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály álL

E két osztály között küzdelemnek keU folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk '- agy kizárás van annak valamelyik osztályában, Így az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért" ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer hezetét építjük a régi társadalom keretein belül.

sobnál reakciósabb egyének készülnek a nép nyakára ülni.

Nem szükséges, hogy messze múlt időkbe lapozzunk vissza, hogy ennek a nemzetnek történetét vizsgáljuk, hogy megállapíthassuk, hogy miért is haladunk lefelé a nemzeti szocializmus lejtőjén. Hiszen valameny- nyien emlékszünk azokra a keserves napokra, az 1930-as évek kezdetén, amikor 15-20 millió bérrabszolga járta a munkanélküliség kálváriáját, amikor az állam játszotta az “irgalmas szamaritánus” szerepét és millióknak krumplit, kukoricát, babot osztottak ki, hogy éhen ne pusztuljanak. Amikor a mezőgazdaság teljesen lerombolódott, amikor az üzletek tulajdonosai ezrével zárták be boltjaikat, amikor az egyetemek professzorai a bérrabszolgákkal egyetemben étlen-szomjan, hajléktalanul ró- ták eme dúsgazdag ország területét várva arra, hogy a prosperitás befordul a sarkon és újból rendben lesz minden.

Miért van az, hogy időközönként, ma már mind sűrűbben és sűrűbben állnak be a pangások. Ma, dacára annak, hogy a magántulajdon rendszerén álló kormányok valamennyié óriási ösz- szegeket költenek a gyilkoló, romboló szerszámok termelésére és mégis rohamosan haladunk egy újabb és méreteiben meg az elmúltnál is hatalmasabb pangáshoz. Az egyedüli oka ennek a mi szabad iparunk és kereskedelmünk. A technika rohamos fejlődése újabb válaszút elé állította a világ kizsákmányoló osztályát' mert nem szükségletre, hanem profitra termelnek. Túltermelésről beszélnek ma, amikor milliók és milliók a föld kerekségén borzalmas nélkülözésben az éhhalállal állnak szemben. Túltermelésről beszélnek, amikor Amerika területén a népek millió túlzsúfoltságban laknak, mikor a serdülő gyermekek anyjának munkát kell vállalnia, hogy a család fentartójának keresetét kiegészítse, a megélhetés minimumára. Miért van ez ebben a gyönyörű, tejjel-méz- zel folyó Kánaánban, ahol a technika fejlődése száz és száz

milliók részére képes szebb, jobb életet teremteni és' mégis a nyomor, szenvedés, tűrhetetlen kizsákmányolás jut azoknak osztályrészül, akik a raktárakat ma túlzsúfolták. Minden egyes pangás idején újabb és újabb törvényeket gyártanak, de ahogyan Roosevelt ideje alatt gyártott törvények nem szüntették meg a pangást, éppen úgy az utána következő kormányok is meddő munkát végeznek, amikor holmi reformokkal igyekeznek a szenvedő nép fájdalmait begyógyítani. A leromlott, lezül- lött gazdasági rendszernek a magántulajdon rendszere alapján, nincsen más kivezető útja, mint az ország határain kívül újabb piacok után nézni.

Az elmúlt évtizedekben úgy kívántak ezen pangásokon enyhíteni, hogy háborúra készülődtek, hadatüzentek, a nemzetek fiainak javát mundérba bujtatták, fegyverek kezelésére tanították, öltek, gyilkoltak, romboltak, hogy megszüntessék a pangást, nyomort, szenvedést. És éppen az ellenkezőjét érték el, borzalmas nyomorba, szenvedésbe taszították a népek millióit, amelyből nem találtak eszeveszett politikusaink kivezető utat. Ma újból az egész vüág egy őrült fegyverkezési mániában szenved, újból megakarják akadályozni a készülendő pangást, de már ez lehetetlenség. Amikor az egész világot szerelif el az Egyesült Államok gyilkoló, romboló szerszámokkal, ma, amikor az ifjak mülióit szállítja az öt világrész minden zugába, hogy fegyverekkel a kezükben védelmezzék a “szabad ipart”, kereskedelmet, demokráciát, bent az ország belsejében csak a kizsákmányoló osztály prosperál, a bérrabszolgák millió mind hatalmasabb tömegekben újból a bizonytalanság kálváriájának küszöbén állnak.

Németország elvesztette az első és második világháborút. Elvesztette az a piacot, amiért vágóhidra vitte az ország népét és a háború után vesztesek és győztesek egyaránt, hatalmas gazdasági válság elé jutottak. Amerikában a második világhá-