Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)

1952-05-24 / 1730. szám

1952. május 24. BÉRMUNKÁS 7 oldal A tőkés rendszer válsága A FEGYVERES BÉKE GAZDASÁGÁNAK JELLEMZŐ VONÁSAI. Irta: GERÉB JÓZSEF (Befejező közlemény) Midőn President Truman az acélsztrájk megakadályozására elrendelte az acélipar névleges lefoglalását, a gyárosok, a ban­károk és a kiváltságos osztály szolgalelkü sajtója rendkívül élesen támadták az elnök ezen intézkedését. Azt állították, hogy az elnöknek nem volt joga a magántulajdont képező ipar lefoglalására és ez az intézkedés a magánvállalkozás megszünte­téséhez, a szocialista állam ki­építéséhez vezető első lépést je­lenti. Ezek természetesen nevetsé­gesen túlzó állítások, hiszen már előzőleg is “lefoglalta” az állam a vasutakat, a bányákat és a vasutbárók meg a szénbányák tulajdonosai ma gazdagabbak, mint voltak a lefoglalás előtt. Az utóbbi években a szervezett munkások az évi szerződéseik megújításánál mindig béremelést követeltek és kaptak is, amit azonban a munkáltatók az árak emelésével busásan visszaszerez­tek. A második háború befejezte óta már háromszor vagy négy­szer ismétlődött meg ez a körfo­lyamat. Az újságírók a munkás- zérek és a munkáltatók ily mér­kőzését szatirikusán a boxolás- hoz hasonlítva elnevezték első, második, harmadik “round”- nak. Az újságírók állítása sze­rint az acélmunkások most me­gint egy ilyen mérkőzést indítot­tak meg s a munkáltatók nevé­ben a “management” készen is volt a követelések megadására, ha megfelelő mértékben emel­hették volna az acél árát is. Ezen évenként megismétlődő “roundok” a szakszervezeteket és munkáltatókat valóságos szö­vetségesekké tették a profit és a bérek emelésére tekintet nél­kül a népesség más rétegeinek az érdekeire. Ez a kontrakt- rendszer tökéletes formája, amely az Egyesült Államokban úrrá lett az utóbbi pár évben. De ennek a rendszernek elen­gedhetetlen következménye a drágaság emelkedése, az inflá­ció, amely megnehezíti s bizony­talanná teszi a szervezetekhez nem tartozó tömegek életét. És végre is a szervezett munkások legjobb esetben is csak 10 száza­lékát teszik ki az Egyesült Ál­lamok lakosságának. így a ki­fejlett kontrakt-rendszerben a munkásszervezetek ellentétbe kerülnek a nagy tömegek érde­keivel. AZ EGY NAGY SZERVEZET És itt már egészen mindegy, akár szakmai, akár pedig ipari formát vesz is fel a szervezet. Különben is ma már alig van igazi szakszervezet, a technika gyors fejlődése mindenütt be­hozta a munka megosztást, ami a szaktudást szügséktelenné te­szi. Ezért nem csak az AFL, ha­nem a CIO is egyformán társul­nak a munkáltatókkal kiváltsá­gaik fentartására és további fej­lesztésére. Ilyen kiváltságok a munkások részéről a magasabb bérek és jobb munkaviszonyok, mint amiket a szervezetlen dol­gozók elérhetnek; a munkálta­tóknak pedig biztosítják a pro­fitot és az iparokkal való rendel­kezési jogot, hogy lezárhatják a gyárakat, ha érdekeik úgy kí­vánják. Ugylátszik, hogy a fejlődés­nek ezt a menetét már észrevet­ték az Industrial Workers of the World (IWW) szervezet mára­lakítói félszázaddal ezelőtt és azért az ipari szervezkedés hir­detésénél nagyon erősen kihang­súlyozták az EGY NAGY SZERVEZET eszméjét, amihez tervrajzot is adtak. Azt hirdet­ték, hogy az összes ipari szer­vezeteket egy központosított, tervszerűen irányított EGY NAGY SZERVEZETBEN kell összefoglalni. Ez valójában a kollektiv, központosított terv- gazdaság eszméje, noha akkor nem használták ezt a kifejezést. Szóval magát az ipari formát nem tartották elegendőnek. Az* ily központosított terv- gazdaságnál, — ha azt a mun­kások irányítják, — a termelés­nél nyert nyereséget részben a népesség életszínvonalának az emelésére, részben pedig a gaz­daság állandó fejlődésére lehet felhasználni. Másszóval ez a ciklusos iparok megszüntetését, az ipari fejlődés állandó terjesz­kedését és a néptömegek élet- biztonságának megteremtését jelenti. KORLÁTOZÓ INTÉZKEDÉSEK Mint láttuk az amerikai nagy munkásszervezetek, — akár szakszervezeti formájuk, akár ipari szervezetek, csak a kont­rakt rendszer kiépitőivé és fen- tartóivá lettek, amely a népes­ség csak egy kis hányadának szolgálja érdekeit. És amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy ez a kisebbség már veszélyezte­ti a többség megélhetését, az ál­lam kénytelen volt korlátozó in­tézkedésekre. így születtek meg az ár és a bérszabályozó törvé­nyek és azért láttuk, hogy most már megbüntetnek olyan mun­káltatókat, akik engedély nél­kül felemelik a béreket, de meg­büntetik azokat is, akik enge­dély nélkül felemelik vagy le­szállítják az árucikkek árait. Szóval elérkeztünk a kontrolált kaiptalizmus korszakához, mely­nél a versenyt büntetés terhe alatt tiltják. A Bérmunkás olvasói előtt nem ismeretlen a “korlátolt ka­pitalizmus” elnevezés. Mint em­lékezni fognak, az 1943 május havában kiadott “Mit várhatunk a háború után” cimü füzetünk­ben arra a megállapodásra ju­tottam, hogy a háborúban meg­erősödött amerikai kapitaliz­must a háború után az állami hatalom kénytelen lesz korlátoz­ni a kizsákmányolás fokának a csökkentésére, mert különben a javak gyors koncentrálódása forradalmakat idézne elő. A fü­zet 24-ik oldalán a következő so­rokat olvashatjuk: “A korlátolt kapitalizmusban természetesen a termelőeszkö­zök még mindig magántulajdon­ban, vagyis zár alatt maradnak. A cél csupán az ipari pangás el­kerülése. De a profitjukra na­gyon féltékeny munkáltató osz­tályt megijeszti az ily korláto­zás és miután a propaganda minden eszköze a tulajdonukban van, bőszülten támadnak a ne­kik vakon nem engedelmeskedő állami hivatalokra.” FEGYVERES GAZDASÁG Ez a jövendölés ugyebár szó- ról-szóra beteljesedett. Egyet­len kérdés most az, hogy váj­jon ezen korlátozással képes lesz-e az amerikai tőkés rendszer állandóan terjeszkedővé tenni az amerikai termelést s igy képes lesz-e életbiztonságot nyújtani a nagy néptömegeknek? Mert azt mindenki elismeri, hogy a jelen­legi terjeszkedést csak a fegy­veres béke eszméje, a fegyver­kezési program, a koreai “ren­dőrakció” — szóval a háborús feszültség tette lehetővé. Az amerikai tőkések ennek megfelelőleg elkészítették a több évre terjedő FEGYVERES GAZDASÁGUK tervét. Erről a tervről nyújt képet az állásá­ból távozó Charles E. Wilson mobilizációs direktor április el­sején kiadott “utolsó” jelenté­se, amelyben grafikai képek mu­tatják, hogy ez a gazdaság 1952 végéig emelkedik, attól kezdve pedig az “elért fensikon halad” legalább 1955 végéig. De mi lesz, hogy ha ránksza­kad a béke nagy veszedelme?! A jelenlegi évi acéltermelést ez év végére kifejlesztik 200 mülió tannára. A Szovjet Union és csatlós államainak acéltermelé­se állítólag csak 120 millió ton­na. Már csak ez az egy dolog is megindokolja, hogy a Szovjet Union miért nem fogja megtá­madni az Egyesült Államokat, mint ahogyan nem valószínű, hogy a 120 font súlyú ember bí­rókra hívjon egy 200 font sú­lyút. De mit csinálnak 200 millió tonna acéllal fegyvergyártás nélkül? Békeiparokra a fele is elegendő annál is inkább, mert az acéltermelést minden ország­ban, még az iparilag elmaradot- tabbakban is forszírozzák. Az uj iparok, mint például a televízió, nem használnak fel olyan sok acélt. Ily nagymennyiségű acélt csak az építkezéseknél lehetne felhasználni, de azt éppen a pro­fitrendszer hátráltatja. BENSŐ ELLENTÉT Nyilvánvaló tehát, hogy az amerikai tőkések igyekezni fog­nak kinyújtani a fegyveres gaz­daság idejét, noha nyilvánvaló az is, hogy ez a harmadik világ­háborúhoz vezethet. Ellenben ha mégis, az iparbárók minden be­folyása dacára is létrejönne a békebeli állapot, akkor a kor­látolt kapitalizmus újabb válság elé kerül. Ezen válság részleteiről, va­lamint annak kimeneteléről még ma tulmerészség lenne képet adni. Az itt elmondottakban ar­ra mutattam rá, hogy a háború óta hogyan fejlődött a kapita­lizmus, milyen a legújabb for­mája, amelynél a termelést a munkásszervezetek vezetői és a munkáltatók megbízottai (ma- nagerek) között kötött szerződé­sek irányítják, amely azonban a fegyverkezés nyújtotta terjesz­kedő gazdaság alatt, az infláció­hoz, ellenben a stagnáló, vagy eső gazdaságnál a nagymérvű ipari pangáshoz vezet. És éppen ebben áll a tőkés termelő rendszer benső, önma­gát romboló tulajdonsága. Ahol a pénz nem számit (Folytatás az 1-ső oldalról) városát el lehet érni a bombázó gépekkel. Ez persze azt jelenti, hogy a repülő bázisokat nem vé­delmi, hanem támadó célra szán­ták. Ezért azt akarták, hogy azo­kat a lehető legrövidebb idő alatt elkészítsék. Ilyen esetek­ben aztán a pénz nem számit. Odavittek mindenféle anyagot, — kellett vagy nem kellett; az­tán felszedtek munkásokat igen nagy fizetésekkel, tekintet nél­kül arra, hogy értenek-e az ily munkához. FÉNYŰZŐ LAKÁSOK Az építkezéseket a Lt. generá­lis rangban levő Lewis A. Pick Army mérnök vezette, akit a szenátusi bizottság kérésére egyenlőre eltávolítottak ezen munkáktól. Pick azzal védeke­zett, hogy neki a fellebvalói el­felejtették megmondani, hogy ezen repülőterek építése már nem olyan rendkívül sürgős, mint a koreai “rendőrakció” első napjaiban hitték és azért ő ugyanazzal az eréllyel (értsd: pénzpazarlással) folytatta a munkálatokat, mint megkezdték egészen mostanáig. Az újságírók vádja szerint Pick és vezérkara, a felügyelők, kontraktorok, stb. először is na­gyon kényelmes, csaknem fény­űző lakásokat építettek saját maguk részére. Miután nem vá­logatták meg az Amerikából vitt munkásokat, azoknak három­negyed része nem bírta az éghaj­latot és egyéb viszontagságokat, visszajöttek tehát a kéjutazás után. Az arab munkások, — leg­inkább napszámosok, — olcsób­ban dolgoztak ugyan, de azok­nak a fizetéseik egy részét visz- sza kellett adni a vállalkozók­nak és felügyelőknek. A vád lényege az, hogy erede­tileg erre az öt repülő bázisra legfeljebb 200 millió dollárt szá­mítottak és már jóval többet el­költötték, de még egyetlen re­pülőtér sincs készen és ugylát­szik, hogy 200 helyett 500 mil­lióba fognak kerülni, amikorra elkészülnek. A kérdés csupán az, hogy ha csakugyan védelmi célra készül­nek, megér-e 500 millió dollárt az a sok homok, amit meg lehet velük védeni ? Ha pedig nem vé­delemre készülnek, miért kell az igazságot eltagadni?

Next

/
Oldalképek
Tartalom