Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-05-17 / 1729. szám
i oldal BÉRMUNKÁS 1952. május 17. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .....................'....$3.00 One Year ..........................$3 00 Félévre .................... 1.50 Six Months ...... 1.50 Egyes szám ára ......... 5c Single Copy ................. 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders —.............. 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Hazafias kölcsönök akadtak olyanok, akik igy éreznek. Erre vall az, hogy a külügyi bizottság már két hónapja tárgyalja azt a javaslatot, amelyben Truman elnök százmillió dollár hijján hét billiót kér a “Foreign Aid” programjára, amelynek egyik legfontosabb része a “Point 4”, a gazdaságilag elmaradt országok segélyzése. Az előzetes propaganda szerint ez az igen nagy összeg, — aminek megszerzésére az adókon kívül még kötvényeket is árulnak, —arra kell, hogy a nagyon elmaradt országok népeit megtanítsák a modern gazdálkodásra, adjanak nekik földművelő gépeket, fejlesszék a még kezdetleges iparukat, stb. Csupa olyan dolog, amiket minden jóravaló ember örömmel hall. Azonban amikor a szénát* >rok felülvizsgálták a Truman által beterjesztett hét billiós programot, meglepetve látták, hogy annak legnagyobb része a fegyverkezést szolgálja. Olyan szenátorok, akiket egyáltalán nem lehet a “béke zászlóvivőinek” tekinteni, jelentették ki, hogy a hét billiónak 70-75 százalékát nem az elmaradt országok gazdaságának megjavítására szánták, hanem csupán csak fegyverekre. Éppen azért legalább egy billiót le akarnak vágni belőle és az egész javaslatot visszaküldték az Armed Service Committee-hez, amivel jelezték, hogy ez az egész dolog a hadügy körébe tartozik. Másszóval a hazafias kölcsönök itt még mindig csak Mars istent szolgálják. \ Régóta közismert dolog, hogy a háborúk nagyon költséges vállalkozások; annyira költségesek, hogy a háborúskodó országok kincstárai hamarosan kiürülnek dacára a fokozott méretű adózásoknak. És az is régi szokás már, hogy ilyen esetekben a háborús kormányok alattvalóikhoz fordulnak egy kis hazafias kölcsönért, hogy a háborút folytathassák. Mi, akik két világháborút és egy tucat kisebbszerü háborút éltünk át, láthattuk, hogy a háborús kölcsönök kérését is milyen magas tökélyre fejlesztették. Mert a hazafias kölcsönökre általában alacsony kamatot fizetnek és azonkívül bizonyos méretű kockázattal is jár, mert ha a kölcsönt kérő állam elveszíti a háborút akkor a kölcsönző akár pipára is gyújthat a hadi-kötvényével, — mint ahogyan az ilyen kölcsönleveleket nevezni szokás. Ebben a két világháborút magában foglaló korszakban nagyon de nagyon sok hadikötvény értéktelenedett már le annyira, hogy tulajdonosaik még történelmi emléknek sem akarták megtartani, mert a politikai viszonyok megváltozásával már nem kamatokat és dicséreteket, hanem bizonyos méretű megtorlást hoztak a kölcsönzőkre. így például volt olyan időszak, amikor egyetlen amerikai polgár sem szeretett volna eldicsekedni azzal, hogy Hitlernek, Mussolininek vagy Horthynak, illetőleg kormányaiknak hadikölcsönöket adtak, noha most már megint kezdenek hivatkozni rá úgy, mintha akkor nagy érdemeket szereztek volna a dicséretre. Az alacsony kamat és ezen rizikó következtében a hadiköl- csönök vásárlására mindenféle trükkökkel veszik rá a polgárokat. Először is azt mondják nekik, hogy elegendő pénz hiányában elvesztik a háborút s akkor az ellenség úgyis elveszi fölös pénzüket, esetleg még az életüket is, igy jobb lesz, ha biztosítják a győzelmet a fölös pénzük kölcsönzésével. De a háború egyben fellendíti a háborús iparokat is, az állam szórja a papírpénzt és ha nincs elegendő békebeli áru a piacon, akkor beáll az infláció. A hadikölcsönök másik célja az, hogy a munkásságtól elvonja a háborús kereset egy részét és igy elejét vegyék az inflációnak. Az első világháború óta a hadikölcsönök olyan nagy szerepet játszottak a hadakozó államok életében, hogy hadikölcsönöket áruló professzionális osztályt termeltek ki, akik a hirdetésekben ismert mindenféle trükköket alkalmazzák a kötvények árulásánál. Előbb útnak eresztik a hazafias szóllamok teljes szótárát. Ahol a szó nem elég hatásos, ott jönnek az államfőtől, vagy a pénzügy- minisztertől jövő köszönő levelek; ahol még az sem használ, ott megtoldják medáliákkal, vagy egy-egy hires szépség csókjával, már attól függ, hogy a kölcsönző melyiket értékeli jobban. A hadikölcsönök kérésénél rendesen azt is elmondották, — még hozzá kiszínezve, — hogy abból hány ágyút, tankot, hadihajót, bombázó gépet, atombombát lehet készíteni, — szóval csupa olyan dolgot, amivel vagyont és emberéletet lehet pusztítani. Éppen azért meglehetős csodálkozással olvassuk az amerikai újságíróknak Moszkvából küldött azon táviratát, amelyben arról számolnak be, hogy ott most megint hazafias kötvényeket árulnak, másszóval a szovjet kormány is arra kéri a szovjet polgárokat, hogy kis kamatra 30 billió rubbelt kölcsönözzenek “hazafias célokra”. A rövid távirat meg is említi, hogy ez a “hazafias cél” óriási méretű vízmüvek és kanálisok építése. A szovjet gazdaság újabb területeket akar művelés alá venni, hogy az egyre szaporodó lakosság részére több és több élelmiszert és nyersanyagot termeljenek. És ehez természetesen olcsó villanyerőre is szükségük van. íme, ez mind csupa olyan dolog, amely az életet könnyebbé, szebbé és boldogabbá teszi, ellentétben tehát azon hadikölcsönökkel, amelyeket csak vagyonpusztitó és emberirtó célokra használnak. Óh, jól tudjuk mi, erre azt lehet mondani, hogy a szovjet kormány is fegyverkezik és legfeljebb csak arról van szó, hogy melyik zsebéből fizeti az építkezést és melyikből a fegyverkezést. De mégis minden humánus érzelmi^ ember inkább ad kölcsönt öntöző csatornák, villanytelepek és egyéb hasznos dolgok építésére, mint kimondottan a háborút, a pusztítást és embermészárlást szolgáló célokra. • Ugylátszik, hogy még az amerikai szenátorok között is Mámoros honatyáink A múlt héten a kongresszus alsóházában nagy megrökönyödést keltett Edwin Arthur Hall (R. N.Y.) képviselő azon kijelentése, hogy az amerikai kongresszus számos tagja mértéktelenül iszik, — de nem vizet, hanem valami olyasmit, amitől “tipsy” lesz. Magyarosan szólva, Hall congressman azt állítja, hogy számos kollegája gyakran “felönt a garatra” az az részegeskedik. Noha az amerikai congressmanek is ismerik azt a közmondást, hogy “akinek nem inge, ne vegye magára”, mégis igen sokan nagyon megharagudtak a bornemissza Hall kijelentéséért. Ezek közül Hoffman (R. Mich.) képviselő Hallt megrovó javaslatot is nyújtott be, aihit a megfelelő bizottsághoz utaltak át, ahol valószínűleg a feledés zárkájában fog elhalni, mert egyik sem szeretné, hogy Hall ténylegesen felsorolja a részeges törvényhozókat. Azon képviselők, akik Hall megbüntetését kérik azért, mert “gentlemenhez nem illő” módon szólt kollégáiról, azt állítják, hogy az alkohol-ellenes érzelmű congressman ezt csak kortesbeszédnek mondotta, amennyiben úgy hiszi, hogy az ital kérdésében vallott nézete szavazatokat vonz részére, másrészről viszont az ellenfele időközönként bele-bele pillant a pohárba. De legyen bár kortesbeszéd vagy sem, eltagadhatatlan tény, hogy számos részeges embert találunk úgy a congressmanek mint a szenátorok között és nem Hall az első, aki ezt a dolgot már nyilvánosságra hozta. De akkor ez a tény valójában azt mutatja, hogy az amerikai választók mennyire nem ismerik az általuk megválasztott törvényhozókat, ha ily készségesen rászavaznak azon jelöltekre, akiket a politikai “gépezetek”, a belső, titkos klikkek kiválasztanak számukra. Mert feltételezhető, hogy a választók nagy többsége nem szavazna arra a jelöltre, akiről tudná, hogy gyakran ’’tipsy”, — magyarán mondva, részeges. Dicsekszenek vagy szégyenük A napokban Washington városban kihallgatást tartott a “Subversive Activities Control Board”. Ez az a bizottság, amely hivatva van eldönteni, hogy milyen szervezeteknek kell regisztrálni a McCarran Internal Security Act törvény értelmében. Ez a törvény, amit még 1950-ben hoztak, utasítja az igazságügyminisztert, hogy vegye jegyzékbe és regisztrálja az úgynevezett “subversive” szervezeteket. Előbb Tom Clark, az akkori igszágügyminiszter, majd utóda, az azóta már elcsapott McGrath teljesen önhatalmúlag állították össze ezt a listát és számos szervezet tiltakozott azért, hogy a listára tették őket. Most aztán az említett bizottság a tiltakozó szervezetek részére ‘‘kihallgatást” engedélyez, amelyen nem csak a tiltakozó szervezet képviselőit hallgatják meg, hanem a vádlókat is. Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy ezen kihallgatások még a legjobb esetben is csak komédiának tekinthetők; valójában pedig a vörös hisztéria további fokozását szolgálják. Kitűnt ez mindjárt, amikor a hírhedt Louis F. Budenz, renegát kommunista szerkesztőt és más ismert kémeket is beidéztek kihallgatásra, illetőleg a szóbanforgó szervezetek vádolására. Az amerikai Kommunista Párt, — propaganda szempontból-e avagy egész komoly eredményt remélve, — tiltakozott a regisztrálás ellen. A párt ügyésze, Vito Marcantonia, volt képviselő, terjedelmes beadványt terjesztett a bizottság elé, amelyben prominens szerep jutott a párt hivatalos lapjához, a Daily Workers-hez címzett egy dicsérő levélnek, amelyet 1944-ben bizonyos Harry S. Truman nevű egyén irt, aki akkor az alelnöki tisztségre pályázott. A bizottság elnöke azonban visszautasította a levelet, azt mondván, hogy az csak “politikai” természetű volt, mintha maga a subversive regisztrálás nem politikai természetű dolog lenne. Mi nem tudjuk megérteni, hogy vájjon miért halászta elő a Kommunista Párt ezt a levelet a feledés homályából? Talán dicsekedni akartak vele, hogy akkor olyan jó fiuk voltak, hogy még Truman is megdicsérte őket? Avagy azt akarják bizonyítani, hogy
