Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-04-26 / 1729. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. április 26. OSZTÁLYELLENTÉT AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, nüg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: "Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: "LE A BftRRF.vns7F.R- KEL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az aj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein helüL Amikor háborúról beszélgetünk, önkéntelenül is a koreai, vagy az őrült mederben készülődő harmadik világháborúra gondolunk. Észre sem akarjuk venni azt a háborút, amely az ország belsejében folyik. A tőke és a munka háborúját. Ez a háború is éppen úgy, mint a nemzetek háborúja ősidők óta nyomort, szenvedést, vért és életet követelt és követel ma is. Ebben a háborúban két igazi el- fenfél áll egymással szemben, a kizsákmányolt és a kizsákmányoló. Sem az egyik, sem a másik néven nevezendő háborúkat nem fogja megszüntetni sem a republikánus, sem a demokrata, vagy egyéb néven nevezett politikai párt. A nemzetek és osztályok háborúját csak a VILÁG IPARI MUNKÁSAINAK osztályharc alapján szervezett gazdasági mozgalommal lehet véget vetni. Egy ilyen szervezkedési módszerben a termelő hadsereg, mely fentartója a társadalmi rendszernek, épitik az uj társadalom kereteit a régi társadalom keretein belül. Évről-évre a bérraszolgák millióinak ugyan azon a megpróbáltatáson, nyomoron, szenvedésen kell keresztülmennie, amelyen a kapitalizmus létezése óta keresztül megy. Ennek a megszüntetésére, csaknem egy fél évszázaddal ezelőtt Amerika osztálytudatos munkássága életre hoztak egy szervezkedési módszert, melyet előbb-utóbb a világ munkásságának fel kell karolnia, hogy megszabadulhasson évszázados nyomorától, a bérrendszertől. A forradalmi ipari unionizmus szellemének kell, hogy áthassa a világ munkásságát, hogy megértse, hogy hogyan szabadulhat meg olyan harci eszközöktől, amelyeket az iparok, a termelés rohamos fejlődése hasznavehetetlenné, sőt károssá tett a bérrabszolgák szamára. A világ munkásságának, hogy megszabaduljon az elnyomatás, a kizsákmányolás, a bérrendszertől, az egyetlen útja a termelés és szétosztás eszközeit lefoglalni az összemberiség javára. Ebben a társadalmi rendszerben, amely a magántulajdon rendszeresre van alapitva, két osztály van, a vagyonos osztály, amely hatalmánál fogva ura, pranacsolója a nincstelenek osztálya felett. A Morgan, Rockefeller, Du Pont, Lamont, Ford, stb. családoknak ma több, sőt kizárólagos joguk van a termelt javak szétosztásának intézéséhez, mint azoknak, akik a javakat előállították. Ezt a jogukat kívánja az IWW szervezetének tanítása, nem megnyirbálni, hanem teljes ellnőrzése alá venni, Ez a szervezkedési módszer munkászubbonyt kíván tenni minden épkézláb egyénre, aki élvezni kívánja a munka gyümölcsét, de annak előállításában is részesednie kell. Szervezeti módszereiben kimondja, hogy “aki nem dolgozik, az ne is egyék’’, demokráciát, egyenlőséget kíván teremteni a világ népének számára, szin, faj, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha ezt a szervezkedési módszert megfogja érteni Amerika és vele a világ munkássága és lomtárba helyezik azokat az ósdi “harci” eszközöket, melyekkel ma döngeti a kapitalizmus védbástyáját. Washingtonban és az ország minden részében, eszeveszettül sorakoznak fel a munka és a tőke védelmezői. Farkasszemet néznek egymással, mert a munka nagyobb darab kenyeret, jogot, értéktelen reformokat követel. Sokan nagy és megrázó eseménynek tüntetik fel, mint valami uj hajnalhasadás eljövetelét, pedig mi tudjuk a legjobban, hogy ezek a fellobbanások éppen olyan öregek, mint amilyen régi a kapitalista társadalmi rendszer. 1887-ben Chicago városában egy a világot megrengető hatalmas sztrájk zajlódott le a 8 órás munkaidőért, magasabb bérekért, emberségesebb bánásmódért. Egy emberélet, 65 esztendő múlt el és ma még mindig a jobb munkaviszonyokért, magasabb bérekért folyik a küzdelem. Az 1887-iki bérharcok szószólóit anarkistáknak bélyegezték. A mai erélyes, megalkuvást nem tűrő harcok intézőit, sőt annak minden résztvevőit kommunistáknak titulálják. Amely ma éppen úgy mint 1887- ben, réme volt a tudatlan, hiszékeny tömegeknek. A kizsákmányoló osztály s azok szó-szólói újabb és újabb rémeket szőnek és allitanak a világ népe elé, hogy düledező rendszerüket hamis jelzőkkel alátámaszthassák. Hatvanöt esztendővel a hay- marketi borzalmak, a ludlowi, calumati, west virginiai, herini, lawrencei, buttei, san franciscoi, everetti, centraliai, stb., stb., az Egyesült Államok minden államában, minden ipari városában, bányatelepein a bérrabszolgák százezrei borzalmas árakat fizettek és még ma is fizetnek és mindaddig fizetni fognak, amig osztálytudatos pari szervezetekbe nem tömörülnek és saj át ügyük intézését, saját maguk nem eszközük. Az elmúlt néhány esztendőben a kizsákmányoló osztály, a magántulajdon éber őreivel egyetemben rókabőrbe bújtak. Ideiglenesen félre állították a kozákokat, a gunmeneket, a milíciát, helyettük odaállították a panamázó politikusokat, a mindenre kész munkáshadnagyokat és ezeken keresztül játszák az irgalmas szamaritánusokat. Ez olcsóbb, kifizetőbb nekik. De amint a profitra nézve gátat állítanak, úgy újból más formákban visszahozzák a régi eszközöket. Minden megtorlás nélkül tehetik ezt, mert a munkásosztály szédelgő politikusokra, megalkuvó munkásvezérekre bízta saját ügyének intézését. Ma csaknem egy millió tagot számláló acélipari bérrabszolgákkal, a panamázó politikusaink, megalkuvásra minden pillanatban kész munkásvezéreink és a magántulajdon őreinek minden rétege úgy bánik, mint hanzi a meggyel. Az acélmunkások szervezete a CIO éppen úgy mint az AFL, rövidebb, hosszabb időre szerződéseket kötnek, amely szerződés ideje alatt meghunyászkodva huzni kell az igát, tekintet nélkül arra, hogy hogyan változtak a viszonyok, a megélhetés lehetőségei, a szerződés megkötése óta. Az acélmunkások szerződése ez év január elsején lejárt, három hónapon keresztül tárgyalták, a szervezet által felállított követeléseket, amikor nem tudtak megegyezni, átadták az az ügyet a politikusoknak, a fizetéseket szabályozó bizottságnak, amelynek határozatai nem kötelezők sem a szervezetre, sem a kizsákmányoló osztályra. Az acélmunkások ügyében ez a bizottság úgy határozott, hogy tekintetbe véve a folyton növekvő drágaságot, ajánlotta az acélbáróknak, hogy a munkások órabérét toldják meg 17 centtel, amelyből azonnal 12 centet, ez év júniusában két és fél centet és Í953 január elsején újból két és fél centel. Ajánlotta a bizottság, hogy az acélipari munkások túlórázásért, vasárnapi munkáért külön díjazásba részesüljenek, hogy évente hat ünnepet, mint karácsony, újév, decoration day, julius 4-ike, Labor Day és Hálaadás napját fizessék meg-és akik dolgoznak, azok dupla órabért kapjanak. Ezenkívül ajánlották még a vakáció fizetést s a zárt műhely elismerését. Ezek a reformok az acél és a vasúti iparokon kívül csaknem minden nagyobb iparban érvényben vannak. A munkások szervezetének vezérei elfogadták a bizottság ajánlatát, az acélbárók kereken visszautasították azt. Erre a CIO acélipari szervezete sztrájkot rendelt el. Ezt a sztrájkot Truman elnök leszerelte azáltal, hogy a magántulajdonban levő acélt' Jepeket állami kezelésbe vette. Ez nem lett volna nagy baj. Hiszen a vasutakat is állami kezelésbe vették már jóval több mint egy esztendeje és annak tulajdonosai nem is törekednek arra, hogy vissza adják nekik, mert amióta állami kezelésbe vették, csak kilencszer emelték a vasutak vitel és szállítási diját, a vasutak bérrabszolgáinak fizetését pedig csak kétszer, egyszer 4 centtel, egyszer egy cent drágasági pótlékkal. A vasutak főnökeit, igazgatóságát a kormány katonai mundérba bujtatta és azok meglévő rangjaikhoz képest kapják a kormánytól fizetéseiket, azonkívül, amelyet a vasúttársaságok fizettek nekik. A nagy baj nem ott van, hogy a kormány átveszi az acéliparokat, illetve a termelés irányítását, hanem ott, hogy Truman elnök pellengérre állította az acélbárókat azáltal, hogy világgá kürtölte, hogy azok minden tonna acél után 19 dollár hasznot élveznek. Világgá kürtölte, hogy az acélbáróknak nincsen szükségük az acél árának emelésére, mert létezésük óta a leghatalmasabb haszonra dolgoznak, amely sok esetben eléri a tonnánkénti 22 dollárt. Erre aztán mint a bika, mikor vöröset lát, megbőszültek az acélbárók és a legbetyárabb módon támadnak Truman elnöknek, mert valahogyan nyilvánosságra merte hozni az acél truszt túlkapásainak egy kis részét. De nem csak az acélbárók, hanem a mi szószátyár honatyáink, egymással versenyezve kelnek az acélbárók védelmére. A kizsákmányolt acélipari bérrabszolgák, azok családjainak nyomora, az nekik nem számit. Ők nem azért ülnek ott, hogy a bérrabszolgák helyzetével törődjenek, ez nem is az ő kötelességük. Ők a magántulajdon éber őrei s azok megszegői ellen, legyen az az Egyesült Államok elnöke, vagy osztálytudatos munkásszervezet rekedtségig csaholják magukat. Az acélbárók fiskálisai az egyik szövetségi bírótól a másikig lótnak-futnak, hogy helyezze hatályon kívül Truman elnök ama határozatát, hogy az acélipari telepeket állami kezelésbe veszi. Az első napokban nem akadt biró, aki hajlandóságon kívül egyebet is mutatott volna. Tiltakoznak az acélbárók, mert tudatában vannak, hogy a leleplezett busás profiton kívül még nagyon sok szemétre akadnak,
