Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)

1951-08-25 / 1694. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1951. augusztus 25. OSZTALYELLENTÉT Hetek óta folynak a fegyver- . szüneti tárgyalások Korea Kae­song városában. Napról-napra kapjuk a hireket az Egyesült Nemzetek, illetve az amerikai hadseregek főhadiszállásá r ó 1, Tokióból. Eme megrostált hirek napról-napra, óráról-órára vál­toznak. A reggeli újságok, rádió komentátorok hatalmas győze­lemről, mig a délutáni kiadások hirei már az Egyesült Nemze­tek a fegyverszüneti tárgyalá­sok kivonulásáról számolnak be. Az Egyesült Nemzetek (Ame­rika) katonai küldöttsége, hol; pedig a kinai és koreai katonai! küldöttség vonul ki a tárgyaló teremből és napokig megakasz- szák a tárgyalás előmenetelét. Az amerikai újságok minden al­kalommal egybehangzóan ordít­ják, hogy a tárgyalásokat a ki- naiak és az észak koreaiak akasztották meg. Rájuk fogják, hogy manővereznek, amikor kö­vetelik, hogy a UN hadseregeit vonják vissza Korea területéről. A “békét és demokráciát” ter­jesztő Amerika hallani sem akar arról, hogy Korea népe (dél és észak) saját maguk intézzék el viszályos ügyeiket. Dél-Koreá- nak népe éppen olyan hevesen követeli az UN hadseregek visz- szavonását, mint a kinaiak és az észak-koreaiak. De ezt sem a hadvezetőség, sem pedig wash­ingtoni politikusok nem veszik figyelembe. Az Egyesült Álla­mok elnöke Truman a N. Y. He­rald Tribune munkatársa előtt kijelentette, hogy “Mi nem vesz- szük tudomásul ama követelést, hogy az idegen hadseregeket visszavonjuk Koreából. Ebben egészen biztos lehet ön. Még csak meg sem engedjük, hogy az tárgyalásra kerüljön. Ez a mi határozott álláspontunk.” A hadvezetőség mészáros le­gényei és Washington politiku­sai megvannak elégedve az ed­dig elért eredményekkel és to­vább kívánják folytatni azt a mészárlást, melyet több mint egy esztendőn át folytattak Ko­reában. Amerika gondolkodó tö­megei a világ gondolkodó töme­geivel egyetemben lélegzet visz- szafolytva várja az eredménye­ket Kaesong városból. Amig eme tárgyalások folynak vagy szü­netelnek a fegyverek, az ágyuk, a repülőgépek, a bombák végzik mindkét oldalról a rombolást, a gyilkolást, mert a hadvezetősé­gek nem hajlandók beismerni, hogy csúfos vereséget szenved­tek. Gyilkoláson, romboláson kí­vül egyebet nem végeztek. Kina és Korea ügyeinek inté­zői egy lehetetlenséget követel­nek azáltal, hogy az Egyesült Nemzetek hadseregeit vonják vissza. Németország és Japán­ban már több mint hat eszten­deje, hogy megszűnt a vérontás. Amerika, sem Németország te­rületéről, sem Japánból nem vonta vissza hadseregeit, éppen az ellenkezője történik. Úgy Né­metországban, mint Japánban amerikai hajóraj nap-nap után szállítja az állig felfegyverzett katonaságot. Németország kele­ti részébe farkaszemet néznek az orosz hadsereggel és készen­létben minden pillanatban a leg­borzasztóbb, a legbrutálisabb embermészárlásra, amely n e k nyomában az élők részére a bor­zalmak borzalmai maradnak örökségül. Amerika az elmúlt hónap ele­jén ünnepelte a ‘szabadság nap­ját”. Ezen a napon többek kö­zött Amerika két bürokratája adta véleményét a háborút il­letőleg. Az elcsapott gőgös had­vezér MacArthur azt mondotta, hogy “A háborúkat nem lehet szabályok szerint intézni, a há­borúkat el kell törülni egyszer és mindenkorra.” Polgári szem­pontból felmerül a kérdés, hogy hogyan kell azt keresztülvinni, milyenek azok az eszközök, ame­lyek ebben a bonyolult világban, amelyben két külömböző társa­dalmi rendszer kíván uralkodni, sikeres lehet. Az első világmé­szárlás után Japánt és Német­országot kivéve a világ összes számottevő nemzete elfogadta 1929-ben a Kellogg-Briand egyezményt, amely törvénytele- nitette a háborúkat, mint nem­zeti erényt. Még meg sem szá­radt a tinta az egyezmény alá­írásánál, máris négy-öt helyen külömböző nemzetek fiai állot­tak fegyverrel egymással szem­ben. A külügyi államtitkár Ache- son, Detroitban tartott beszédé­ben kijelentette, hogy a háborúk soha sem oldották meg a kisza­bott problémákat, sőt mindig újabb és újabbakat szülnek és a gyengébbek vesznek el, akár háborúban, akár békében”. Az elmúlt két világháború té­nyekkel bizonyítja azt, hogy a háborúkat felidéző problémák, a háború végeztével nem hogy nem szűntek meg, hanem sok­kalta hatalmasabbá nőttek. Az elmúlt két világháború egy újabb társadalmi rendszer eljö­vetelét ígéri a világ bérrabszol­gáinak. Ezzel az újabb társadal­mi rendszerrel kíván a halálra ítélt kapitalista társadalmi rend­szer megbirkózni. De mint az előbbeni társadalmi rendszerek­ben is minden alkalommal az uj rendszer hívei győzedelmesked­tek, úgy minden reményünk meg van arra, hogy ebben a gigászi küzdelemben is az UJ rendszer ver gyökeret. Sem Koreában, sem a világ bármely részében nem lehet mindaddig, amig a vüág mun- fegyverszünet, nem lehet béke kássága meg nem szünteti a magántulajdont, a kapitalista társadalmi rendszert. A koreai háború kitörésekor az amerikai kapitalista osztály, az amerikai társadalmi rendszer egy válaszút előtt állt. Az el­múlt világháború utáni prospe­ritás, a befejezés előtt állt. A túltermelés következtében milli­ók és milliók járták a munka- nélküliség kálváriáját. Az or- ,szág egy minden eddiginél hatal­masabb depresszió előtt állt. A washingtoni politikusok és a hadvezetőség Truman, MacAr- thurral az élén, a borzalmas depresszióból a kizsákmányo­ló osztály részére soha nem ta­pasztalt prosperitást hoztak az­által, hogy Koreában egymás el­len uszították a külömböző tár­sadalmi rendszeren álló feleket. Amikor már teljesen széjjelrom­bolták Koreát, mindkét társa­AZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dol­gozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akik­ből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok Igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék á küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé te­szi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást ve­rik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk \agy kizárás van annak valamelyik osztá­lyában, igy az egyen esett sérelm t az összesség sérelmének tekinti E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi mun­káért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER­REL!" A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer Uezetét épitiftk a régi társaUalon keretein heUil dalmi rendszeren álló városokat, amikor már Korea mindkét ré­szének népeit csaknem teljesen kiirtották, hajléktalanná tették, amikor kő-kövön már nem ma­radt, mint egy mentőangyal ál­lott elő Oroszország megbízott­ja, fegyverszüneti ajánlatával. Amerika részéről, társadalmi helyzetétől fogva lehetetlenség azok a békefeltételek amelyeket Oroszország, illetve Kina és Észak-Korea előterjesztettem s ugyan igy lehetetlenség elfo­gadni az Egyesült Nemzetek (Amerika) feltételeit. Ennek az okozója a két előző világháború, az uj és régi társadalmi rend­szer amelyet felidézett. HALLATLAN az a birka tü­relem, amellyel az Egyesült Ál­lamok kizsákmányolt páriái ren­delkeznek. A koreai háború ki­törése után azonnal befagyasz­tották a munkások bérét és a főbb kormányhivatalokba elhe­lyezett tőkés ügynökök kimon­dották, hogy 10 százalék bére­melést adhatnak az 1950-ik évi január hóban keresett összeg­hez. Ha valaki ötven dollárt ke­resett az elmúlt év januárjában, úgy ma kaphat 55 dollárt, egy centel sem többet, ha csak nem túlórázik. Eme határozatukat törvé­nyessé tették és szigorúan be is tartják. Ebben természetesen maguk a munkáltatók is közbe­járnak, mert minél kevesebb bér vagy fizetés javítást kell nekik adni, annál nagyobb marad a profit. Ugyan azon időtájt, amikor a béreket befagyasztották, egy másik kormányhivatalon keresz­tül beígérték, hogy az árakat is befagyasszák. Hetekig, hóna­pokig emelkedtek az árak. Be­fagyasztották egyszer, kétszer, háromszor és az árak még min­dig napról-napra emelkednek. Ma jóval magasabbak az árak mint ez év február 28-án, ami­kor a Wall Street ügynökei mel­lé befurakodott szakszervezeti basák kivonultak. Ismeretesek előttünk azok a vádak, melye­ket a kormány ügynökei ellen felhoztak. Az osztálytudatos munkások lapjai hetekkel, hó­napokkal előbb figyelmeztették Amerika munkásosztályát, arról a csapdáról, amelybe a Wall Street ügynökei, a mi demokra­tikus kormányunk hozzájárulá­sával Amerika dolgozó népének felállítottak. A kivonult szakszervezeti ba­sák felszólították tagságukat és mindazokat, akik ellenzik az árak folytonos emelkedését, hogy azonnal küldjenek tiltako­zó leveleket, táviratokat hon­atyáinknak. Az árak tovább emelkedtek, a kivonult szakszer­vezeti basák hat heti csúfos sztrájk után, megduplázódva vissza vánszorogtak. Amerika munkásosztálya nem sorakozott fel a felhívásukra, mert tudatá­ban volt, hogy egy senkiházi társasággal van dolguk. A hon­atyáink is jól ismerték őket és az elnökkel az élén kijelentették, hogy “ha kivonultak majd visz- szajönnek, számukra nincs más ut mint a demokrata párt, Taft és társai nem fogadják be őket.” Visszamentek, hatan, három helyett, azóta már egy egész falka lebzsel a kormány külön­böző hivatalaiban és az árak ma is éppen úgy mint akkor, vagy még gyorsabb tempóban emel­kednek. A bér és fizetésjavitás stagnál. A munkásokat képviselő bi­zottság néhány hétig csendben viselték magukat, mig végre a CIO Emil Rieve nevű megbízott­ja junius 26-án kifakadt és újabb sztrájkkal fenyegetőzött. Megtámadta az árakat és bére­ket szabályozó bizottságok elnö­keit, akik mit sem hederitettek rá, tehát Rieve is elhallgatott. A fenyegetéseit nem váltotta be, mert felülről az AFL és CIO le­intette őt. Amikor a mi munkás hadna­gyaink kivonultak, követelései­ket öt pontba foglalták és el­küldték azt Truman elnöknek és az illetékes árakat és béreket szabályozó bizottságok fejeinek. Az első pont — Követeljük, hogy a kongresszus olyan törvé­nyeket hozzon a lehető legrövi­debb időn belül, amely végetvet az árak rohamos emelkedésé­nek. Második — A lakbérlet hatá­rozott és szigorú szabályozása. (Folytatás a 7-ik oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom