Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-08-25 / 1694. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1951. augusztus 25. OSZTALYELLENTÉT Hetek óta folynak a fegyver- . szüneti tárgyalások Korea Kaesong városában. Napról-napra kapjuk a hireket az Egyesült Nemzetek, illetve az amerikai hadseregek főhadiszállásá r ó 1, Tokióból. Eme megrostált hirek napról-napra, óráról-órára változnak. A reggeli újságok, rádió komentátorok hatalmas győzelemről, mig a délutáni kiadások hirei már az Egyesült Nemzetek a fegyverszüneti tárgyalások kivonulásáról számolnak be. Az Egyesült Nemzetek (Amerika) katonai küldöttsége, hol; pedig a kinai és koreai katonai! küldöttség vonul ki a tárgyaló teremből és napokig megakasz- szák a tárgyalás előmenetelét. Az amerikai újságok minden alkalommal egybehangzóan ordítják, hogy a tárgyalásokat a ki- naiak és az észak koreaiak akasztották meg. Rájuk fogják, hogy manővereznek, amikor követelik, hogy a UN hadseregeit vonják vissza Korea területéről. A “békét és demokráciát” terjesztő Amerika hallani sem akar arról, hogy Korea népe (dél és észak) saját maguk intézzék el viszályos ügyeiket. Dél-Koreá- nak népe éppen olyan hevesen követeli az UN hadseregek visz- szavonását, mint a kinaiak és az észak-koreaiak. De ezt sem a hadvezetőség, sem pedig washingtoni politikusok nem veszik figyelembe. Az Egyesült Államok elnöke Truman a N. Y. Herald Tribune munkatársa előtt kijelentette, hogy “Mi nem vesz- szük tudomásul ama követelést, hogy az idegen hadseregeket visszavonjuk Koreából. Ebben egészen biztos lehet ön. Még csak meg sem engedjük, hogy az tárgyalásra kerüljön. Ez a mi határozott álláspontunk.” A hadvezetőség mészáros legényei és Washington politikusai megvannak elégedve az eddig elért eredményekkel és tovább kívánják folytatni azt a mészárlást, melyet több mint egy esztendőn át folytattak Koreában. Amerika gondolkodó tömegei a világ gondolkodó tömegeivel egyetemben lélegzet visz- szafolytva várja az eredményeket Kaesong városból. Amig eme tárgyalások folynak vagy szünetelnek a fegyverek, az ágyuk, a repülőgépek, a bombák végzik mindkét oldalról a rombolást, a gyilkolást, mert a hadvezetőségek nem hajlandók beismerni, hogy csúfos vereséget szenvedtek. Gyilkoláson, romboláson kívül egyebet nem végeztek. Kina és Korea ügyeinek intézői egy lehetetlenséget követelnek azáltal, hogy az Egyesült Nemzetek hadseregeit vonják vissza. Németország és Japánban már több mint hat esztendeje, hogy megszűnt a vérontás. Amerika, sem Németország területéről, sem Japánból nem vonta vissza hadseregeit, éppen az ellenkezője történik. Úgy Németországban, mint Japánban amerikai hajóraj nap-nap után szállítja az állig felfegyverzett katonaságot. Németország keleti részébe farkaszemet néznek az orosz hadsereggel és készenlétben minden pillanatban a legborzasztóbb, a legbrutálisabb embermészárlásra, amely n e k nyomában az élők részére a borzalmak borzalmai maradnak örökségül. Amerika az elmúlt hónap elején ünnepelte a ‘szabadság napját”. Ezen a napon többek között Amerika két bürokratája adta véleményét a háborút illetőleg. Az elcsapott gőgös hadvezér MacArthur azt mondotta, hogy “A háborúkat nem lehet szabályok szerint intézni, a háborúkat el kell törülni egyszer és mindenkorra.” Polgári szempontból felmerül a kérdés, hogy hogyan kell azt keresztülvinni, milyenek azok az eszközök, amelyek ebben a bonyolult világban, amelyben két külömböző társadalmi rendszer kíván uralkodni, sikeres lehet. Az első világmészárlás után Japánt és Németországot kivéve a világ összes számottevő nemzete elfogadta 1929-ben a Kellogg-Briand egyezményt, amely törvénytele- nitette a háborúkat, mint nemzeti erényt. Még meg sem száradt a tinta az egyezmény aláírásánál, máris négy-öt helyen külömböző nemzetek fiai állottak fegyverrel egymással szemben. A külügyi államtitkár Ache- son, Detroitban tartott beszédében kijelentette, hogy a háborúk soha sem oldották meg a kiszabott problémákat, sőt mindig újabb és újabbakat szülnek és a gyengébbek vesznek el, akár háborúban, akár békében”. Az elmúlt két világháború tényekkel bizonyítja azt, hogy a háborúkat felidéző problémák, a háború végeztével nem hogy nem szűntek meg, hanem sokkalta hatalmasabbá nőttek. Az elmúlt két világháború egy újabb társadalmi rendszer eljövetelét ígéri a világ bérrabszolgáinak. Ezzel az újabb társadalmi rendszerrel kíván a halálra ítélt kapitalista társadalmi rendszer megbirkózni. De mint az előbbeni társadalmi rendszerekben is minden alkalommal az uj rendszer hívei győzedelmeskedtek, úgy minden reményünk meg van arra, hogy ebben a gigászi küzdelemben is az UJ rendszer ver gyökeret. Sem Koreában, sem a világ bármely részében nem lehet mindaddig, amig a vüág mun- fegyverszünet, nem lehet béke kássága meg nem szünteti a magántulajdont, a kapitalista társadalmi rendszert. A koreai háború kitörésekor az amerikai kapitalista osztály, az amerikai társadalmi rendszer egy válaszút előtt állt. Az elmúlt világháború utáni prosperitás, a befejezés előtt állt. A túltermelés következtében milliók és milliók járták a munka- nélküliség kálváriáját. Az or- ,szág egy minden eddiginél hatalmasabb depresszió előtt állt. A washingtoni politikusok és a hadvezetőség Truman, MacAr- thurral az élén, a borzalmas depresszióból a kizsákmányoló osztály részére soha nem tapasztalt prosperitást hoztak azáltal, hogy Koreában egymás ellen uszították a külömböző társadalmi rendszeren álló feleket. Amikor már teljesen széjjelrombolták Koreát, mindkét társaAZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok Igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék á küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk \agy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelm t az összesség sérelmének tekinti E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!" A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer Uezetét épitiftk a régi társaUalon keretein heUil dalmi rendszeren álló városokat, amikor már Korea mindkét részének népeit csaknem teljesen kiirtották, hajléktalanná tették, amikor kő-kövön már nem maradt, mint egy mentőangyal állott elő Oroszország megbízottja, fegyverszüneti ajánlatával. Amerika részéről, társadalmi helyzetétől fogva lehetetlenség azok a békefeltételek amelyeket Oroszország, illetve Kina és Észak-Korea előterjesztettem s ugyan igy lehetetlenség elfogadni az Egyesült Nemzetek (Amerika) feltételeit. Ennek az okozója a két előző világháború, az uj és régi társadalmi rendszer amelyet felidézett. HALLATLAN az a birka türelem, amellyel az Egyesült Államok kizsákmányolt páriái rendelkeznek. A koreai háború kitörése után azonnal befagyasztották a munkások bérét és a főbb kormányhivatalokba elhelyezett tőkés ügynökök kimondották, hogy 10 százalék béremelést adhatnak az 1950-ik évi január hóban keresett összeghez. Ha valaki ötven dollárt keresett az elmúlt év januárjában, úgy ma kaphat 55 dollárt, egy centel sem többet, ha csak nem túlórázik. Eme határozatukat törvényessé tették és szigorúan be is tartják. Ebben természetesen maguk a munkáltatók is közbejárnak, mert minél kevesebb bér vagy fizetés javítást kell nekik adni, annál nagyobb marad a profit. Ugyan azon időtájt, amikor a béreket befagyasztották, egy másik kormányhivatalon keresztül beígérték, hogy az árakat is befagyasszák. Hetekig, hónapokig emelkedtek az árak. Befagyasztották egyszer, kétszer, háromszor és az árak még mindig napról-napra emelkednek. Ma jóval magasabbak az árak mint ez év február 28-án, amikor a Wall Street ügynökei mellé befurakodott szakszervezeti basák kivonultak. Ismeretesek előttünk azok a vádak, melyeket a kormány ügynökei ellen felhoztak. Az osztálytudatos munkások lapjai hetekkel, hónapokkal előbb figyelmeztették Amerika munkásosztályát, arról a csapdáról, amelybe a Wall Street ügynökei, a mi demokratikus kormányunk hozzájárulásával Amerika dolgozó népének felállítottak. A kivonult szakszervezeti basák felszólították tagságukat és mindazokat, akik ellenzik az árak folytonos emelkedését, hogy azonnal küldjenek tiltakozó leveleket, táviratokat honatyáinknak. Az árak tovább emelkedtek, a kivonult szakszervezeti basák hat heti csúfos sztrájk után, megduplázódva vissza vánszorogtak. Amerika munkásosztálya nem sorakozott fel a felhívásukra, mert tudatában volt, hogy egy senkiházi társasággal van dolguk. A honatyáink is jól ismerték őket és az elnökkel az élén kijelentették, hogy “ha kivonultak majd visz- szajönnek, számukra nincs más ut mint a demokrata párt, Taft és társai nem fogadják be őket.” Visszamentek, hatan, három helyett, azóta már egy egész falka lebzsel a kormány különböző hivatalaiban és az árak ma is éppen úgy mint akkor, vagy még gyorsabb tempóban emelkednek. A bér és fizetésjavitás stagnál. A munkásokat képviselő bizottság néhány hétig csendben viselték magukat, mig végre a CIO Emil Rieve nevű megbízottja junius 26-án kifakadt és újabb sztrájkkal fenyegetőzött. Megtámadta az árakat és béreket szabályozó bizottságok elnökeit, akik mit sem hederitettek rá, tehát Rieve is elhallgatott. A fenyegetéseit nem váltotta be, mert felülről az AFL és CIO leintette őt. Amikor a mi munkás hadnagyaink kivonultak, követeléseiket öt pontba foglalták és elküldték azt Truman elnöknek és az illetékes árakat és béreket szabályozó bizottságok fejeinek. Az első pont — Követeljük, hogy a kongresszus olyan törvényeket hozzon a lehető legrövidebb időn belül, amely végetvet az árak rohamos emelkedésének. Második — A lakbérlet határozott és szigorú szabályozása. (Folytatás a 7-ik oldalon)
