Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-08-11 / 1693. szám
1951. augusztus 11. BÉRMUNKÁS 3 oldal AZ UJ MAGYAR IRODALOM VITA AZ ÍRÓ SZÖVETSÉG KONGRESSZUSÁN III. DARVAS JÓZSEF BESZÁMOLÓJA Az irodalom pártszerüségért folytatott küzdelem fontos része, hogy proletárirodalmunkat tovább kell erősítenünk. Ugyanakkor azonban nem hanyagolhatjuk el a szövetséges és “uti- társ” irók segítését és nevelését sem. Nem eltaszitanunk, hanem inkább még közelebb kell hoznunk mindazon Írókat, akik bár nem kommunisták, de helyeslik és támogatják a szocialista építést, akiket a nép szeretete, a haza szeretete és a béke védelme velünk együtt egy táborba állított. Meg kell azonban vallanunk, hogy ennek az elvnek gyakorlati alkalmazása az Irószövttségen belül nem történt mindig hibátlanul. Révai elvtárs szavaival élve, ez nem egyszer a “dorong” politikáját jelentette. Elvszerü, segítő bírálat helyett a gőg és a fölényesség eszközét használtuk. A “kommunista gőg” ilyen megnyilvánulásai ellen kötelességünk a jövőben küzdeni. Nagyon meg kell szívelnünk Fa- gyejev azon szavait, amit a Szovjetunionban járt magyar iróküldöttség tagjainak mondott, hogy a proletár-hegemónia nem jelenthet semmiféle parancsoló szerepet. A párton kívüliekre nem gőggel, nem parancscsal, hanem nevelő munkával kell hatni. “Nálunk”, — mondotta, — a jó és velünk együtt harcoló pártopkivüli írókat jobban megbecsülik, mint a rossz párttag írókat”. A kritika valóban elvi és segítő kritika legyen. A legélesebben kell fellépnünk a “baloldali” szekta-szellemmel szemben, amely elszigetelné, vagy épen el távolitaná tőlünk az “utitárs” Írókat. Sajnos, íróinknak még mindig nem erős oldaluk a kritika és az önkritika, az az, nehezen bírják a kritikát. Ha elvben helyeslik is az önkritikát, úgy vélik, hogy az csak másokra szól. Irodalmi életünket még nem jellemzi az az eleven kritikai és önkritikái szellem, amely nélkül mindig fenyeget az eltespedés, az elvtelen megalkuvás, a rothasztó klikkezés veszélye. A TÉMAVÁLASZTÁS PROBLÉMÁJA És hadd szóljak most a téma választás fontos kérdéséről. Irodalmunknak, ha nevelője akar lenni a népnek, ha segítője akar lenni a szociálista építés győzelmének, akkor első sorban a mai életünk valósága felé kell fordulnia. Egyes irók azonban azzal érvelnek a téma választásánál, hogy az Íróknak bizonyos “történelmi távlatra” van szüksége. Ezzel a történelem nyomában kullogó szerepre kárhoztatják az irót és az irodalmat. Mások azt hangoztatják, hogy a téma nem fontos, nem döntő. Fontos csak az, hogy az iró a szociálista-realista ábrázolás eszközével nyúljon a maga bárhonnan, bármilyen korból kiválasztott anyagához. De ez a külsőleg nagyon marxista-leninistának tűnő érvelés is csak arra szolgál, hogy felmentse az irót a mának és a jövőnek szóló legfontosabb irói kötelesség alól. Hogy miért kellett mindezt újra előhozni? Azért mert legjelentékenyebb íróink trilógián, vagy regényciklusokon dolgoznak. Ezen trilógiák vagy ciklusok első kötetei mind a múltban játszódnak, ami mutatja, hogy irodalmunk még most is idegenkedik a jövő felé fordulástól. De muttat ja azt is, hogy vannak még íróink, — ha nem is sokan, — akiknél az opportunizmus is szerepet játszik; akiknél a világnézet és különböző politikai okok jelentik a gátat. Ezek, ha nem ellenségei is a szociálista építésnek, de egyben és másban, — gyakran alpvető okokban, — nem tudnak fentartás nélkül egyetérteni azzal, ami most ebben az országban történik. Mit mondhatunk az ilyen, — reméljük nem örökké, — hitetlen irók számára? Azt, hogy ha képesek rá, vessék ki magukból a hitetlenség lehúzó és visz- szahuzó nyűgeit. Vessék bele magukat bátran, fenntartás nélkül az újjászülető nép életébe, azzal újjászületnek ők maguk is. MUNKÁS TÍPUSOK A téma választással kapcsolatban még megemlíthetjük, hogy irodalmunkban a munkások ábrázolása milyen fogyatékos. Emlékezzünk csak vissza Dérv Tibor “Fehér pillangó” cimü novellájára. Déry, — aki kétség kívül egyik legnagyobb tehetségű prózairónk, — olyan munkás-ábrázolást nyújt, hogy az olvasók körében valóságos közfelháborodást okozott. Magyarázatként azt halljuk, hogy a paraszt-ábrázolásnak már komoly hagyományai vannak Mikszáth és Móricz Zsig- mond müveiben, de a munkásábrázolás számára még nincs, azért itt Íróink a sematizmus hibáiba estek. A mi uj magyar irodalmunk hősei gyakran nem igazi, “hus- vér” eleven alakok, hanem pa- pirmassé figurák. Ennek óka az, hogy íróink, — különösen a fiatalabbak, egyegy alak megrajzolásánál nem a valóságos életből, hanem valamilyen “tézisből” indulnak ki. Nem egy regényünkön látszik, hogy az Íróban legelőször a mü “receptje” volt készen, szinte gramafon- kéijt kimérve, hogy ennyi pozitív elem, ennyi ingadozás, eny- nyi a párt irányító szerepéből s ennyi a magánélet problémáiból kerül bele, s csak ezután kereste össze mindéhez az élet valóságos elemeit, a figurákat. Természetes, az ilyen műben az alakok nem élő emberek, hanem inkább bábok, amelyekkel az irő elmondatja a leckét. Azt aligha kell hangsúlyozni, hogy az irodalom feladata nem vezércikkek és szemináriumi füzetek dramatizálása. Az ilyen receptmüvek hallatlanul leszűkítik, elszegényítik az irodalmat. Szerencsére a szerelmi háromszögek már kipusztultak irodalmunkból, de. sajnos, helyüket elfoglalták az “üzemi háromszögek”; a kezdetben ingadozó, de fokozatosan öntudatosodó hős, az ellenség s a párttitkár. FELÜLETES LEÍRÁSOK Uj irodalmunk sematizmusához tartozik az is, hogy, — főleg a regényekben, — sok a riport elem. Ez is abból ered, hogy mindent belé akarnak zsúfolni egyegy műbe s elmélyülő ábrázolás helyett megelégszenek a felületes leírással. Részben pedig abból, hogy Íróink közül többen a riportszerü, dokumentum- jellegü leírásokkal gondolják megadni a mü politikai hátterét, mintha attól félnének, hogy az epikus ábrázolás elszakítja őket a mindennapos problémáktól. Uj irodalmunk sematizmusának egyik fő oka, hogy ábrázolt alakjainknak alig van, vagy nagyon szegényes a lelkiélete. Az helyes, hogy irodalmunk megszabadult a polgári irodalomra jellemző öncélú, rothadt psziho- lógizálásától, de egy kicsit úgy jártunk, mint aki a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is. Elmélyült jellemrajz nélkül nincsen igazi emberáblázolás. Hogyan is lehetne hitelesen ábrázolni az ember fejlődését, ha nem ábrázolja az' iró a külső körülmények változásán túl a lélek konfliktusait, kinyílását az újra, szépre, gazdagodását és fejlődését. Sztálin nagyszerű szavai, hogy az irók “a lélek mérnökei”, ezt jelentik. S végül a kritikát is felelőség terheli uj irodalmunk fogyatékosságaiért. Igaz, hogy fejlődött már irodalmi kritikánk is, különösen az utolsó esztendőben. Örvendetes, hogy tehetséges fiatal kritikusok egész sora nevelődik : Király István, Somlyó György, Pándi Pál, Nagy Péter, hogy csak néhány nevet említsek. S ami igen fontos, Íróink közül is mind többen vállalnak kritikus szerepet. FOGYATÉKOS A KRITIKA Ezen kétségtelen eredmények azonban nem feledtetik kritikánk komoly fogytékosságait. Először is kevés a kritika, sok mü egyáltalán nem kap kritikát. Komoly mulasztás terheli ezért napilapjainkat is, de különösen az írószövetség lapját, a Csillagot és az Irodalmi Újságot. Nem mentes kritikai életünk bizonyos klikk-szellemttől sem, ami abban nyilvánul, hogy kinek a müvéről írnak és hogy ki és mit ir? Akadnak “viszontbiztosítási” alapon irt kritikák is. De a legfőbb hiányosság mégis az, hogy még mindig nem elég magas kritikai éltünk eszmei színvonala. Uj irodalmunk sematizmusát táplálta az is. hogy megszületett a kritikai sematizmus is, amely nem az élettet, nem a valóságot, hanem a téziseket kérte számon az írottól. Irodalmi kritikánkból még mindig nagy mértékben hiányzik a müvek valósághoz való viszonyának az elemzése. Irodalmunk fogyatékosságainak megszüntetéséhez elengedhetetlenül szükséges irodalmi kritikánk fejlesztése, színvonalának az emelése. Éles, de elvtársias, elvi alapon álló, a hibákat kíméletlenül megmutató, de segítő szellemű, kiterjedt kritikai élet nélkül nincs biztosítva irodalmunk további fejlődése. Az elmondottakból látszik, hogy van még elég tenni és javítani vlónk. De minden feltétele meg van, hogy elvégezzük, ami reánk vár e téren. Eredményeink komolyak és biztatóak. Friss hajtásainkban benn van a dús növekedés minden adottsága. Irodalmunk és népünk soha annyira egy nem volt, mint ma. Szavunk, ha néha még dadog, s akadozik is, so’se volt annyira a nép szava, mint most s ez a mindennél erősebb erőnk. (Folytatjuk) AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. ügy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az Ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer kőzetét építjük a régi társadalom keretein belül.
