Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-08-04 / 1692. szám
1951. augusztus 4, BÉRMUNKÁS 3 oldal AZ UJ MAGYAR IRODALOM MTA AZ ÍRÓ SZÖVETSÉG KONGRESSZUSÁN n. Kulturális fejlődésünk — s mint tudjuk, irodalmi fejlődésünk is. — a felszabadulás utáni első esztendőkben erősen elmaradt gazdasági, politikai fejlődésünk iramától. Irodalmi életünkben, íróink gondolkodásában a Horthy rendszer éveiben nagy rombolást végzett a fasiz- ta fertőzés is és sokféle burzsoá irodalmi irányzat is. Ezek mérgéből sok minden bekerült a fel- szabadulás utáni irodalmi élet vérkeringésébe is. A kimondottan nyilas, fasiszta írókon kívül mindenki megszólalhatott, a kifejezetten fasiszta irányzaton kívül minden irqdalmi irány polgárjogot kapott. Sőt egyes, a múltban “ellenzéki” burzsoá irányzatok képviselői átmenetileg hangadó szerephez jutottak az irodalmi életben. Babits- ék ‘Tart pour 1‘art” szemlélete tovább élt, ha hervatag virágokkal is; Maraiék tovább siratták a polgári életforma pusztulásait. Egy ideig irodalmi forum tudott lenni a- “Kortárs” is, az irodalmi szociáldemokratizmus folyóirata a weimari irányzat fölmelegitett jelszavaival. Jellemzően megmutatta ez az irányzat a jobboldali szociáldemokrácia való lényét: álradikális jelszavakkal a reakció, sőt a fasizmus hatáskörébe utalta szinte az egész magyar irodalmat, de ugyanakkor buzgó szálláscsiná- lója volt a nyugati kozmopoli- tánizmus legrothadtabb, legha- ladásellenesebb irányzatainak. A müvészetpolitika álforradalmi jelszavait hirdette, de ugyanakkor a legélesebben ellenezte az “irodalmi szabadság védelmében” az irodalom marxista-leninista pártszerüségét. Rákosi elvtárs már 1948-ban felhívta figyelmünket, — első sorban a Párt figyelmét, — a kulturális terület lemaradására. Mégis a “fordulat éve”, kulturális életünkben (irodalmi életünkben is) csak 1949-ben, sőt in-, káb még csak 1950-ben következett be. A PART SZEREPE Ennek oka elsősorban az. hogy a Párt főerőfeszitése ezekben az időkben más, sorrendben még előbbre való feladatok felé fordult. De ezen kívül az irodalom irányitó szerepéért folytatott harcnak nem volt még a párton belül elég erős és szilárd irói bázisa. Ez a fölfejlesztés nem történhetett gyorsan, hiszen nálunk a proletárirodalomnak aránylag nem nagy a hagyománya. József Attila jelenti a hagyomány jelentős részét, de azt a költői hangot és irói magatartást, amelyet ez a nagy szocialista költő képviselt tragikus reménytelenségbe fordulásával, a felszabadulás után tovább folytatni már nem lehetett. E hagyomány másik része az emigráció (Komjáth Aladár, Gábor Andor, Illés Béla, Gergely Sándor, Balázs Béla, Háy Gyula) alkotásaiban jelentkezett. Az emigráns irodalom hatásának gátat szabott az, hogy — természetszerűleg — bizol nyos mértékben elszakadt a hazai valóságtól. Másrészről az is bizonyos, hogy az emigráns ircr- dalommal szemben, még a demokratikus Írók részéről is, még a felszabadulás után is, érvényesült egy bizonyos fokú helytelen lebecsülés. (Az Írók neveit aláhúztam- hogy olvasóink jobban megjegyezzék — Szerk.) A magyar kultur forradalom kibontakozására is az úttörő munkát a szovjet irodalom végezte el, amely százezres olvasótömegeket hódított meg s mutatta meg nekik az emberi élet igaz tartalmát, igazi céljait, amelyek felé munkájukkal, harcaikkal már ők maguk is megindulhatnak. A szovjet irodalom nevelő hatása hatott magukra az írókra is, de a közönségre is, mert a szovjet irodalmat megismerő közönség a magyar Íróktól is sürgetőbben kezdte követelni a újat, a mai életet ábrázoló s kifejező müveket. ELTŰNT A PONYVA Népi demokráciánk politikai fejlődésével együtt az ideológiai fejlődés is meggyorsult, amely aztán kiszorította irodalmunkból az ellenséges, burzsoá irányzatokat, mert kihúzta talpuk alul a világnézeti .bázist. Könyvkiadásunk a Horthy-világhoz viszonyítva sokszorossára nőtt- — de az uj olvasó tömegek már nem a polgári irodalom valóságától elszakad, ásatag és ápo- rodott szellemre szomjaznak, hanem az uj valóság üdítő izeire. Könyvkiadásunkból legnagyobbrészt eltűnt a szemét, a ponyva, — eltűnt a rothadó ka- pitalista-imperiálista kultúra halálos mérge. Több “régi” költőnknek, most, amikor már szabadabban szárnyalhatott a hangjuk s elért a dolgozó tömegekhez, szélesebben kibontakozott a tehetsége. Zelk Zoltán, Benjámin László, Konya Lajos és Szüdi György a legjobb példái ennek az “újjászületésnek”. De jöttek és jönnek uj költő-tehetségek is. Küczka Péter, Juhász Ferenc Nagy László, Tamási Lajos ma közülük a legismertebb és a legtöbbet ígérők. A prózai irodalomban kétségkívül egyik legtehetségesebb regényírónk Déri Tibor. A többi “öregek”: Ülés Béla, Gergely Sándor, Rideg Sándor, Sándor Kálmán s mellettük felsorakoznak már fiatal tehetségek is, mint Karinthy András, Cseres Tibor és a meg- if jodó Palotai Boris. A drámai irodalomban Háy Gyula, Mandi Ferenc- Aczél Tamás, Sándor Éva, Földes Mihály és Fehér Klára neveiket kell megemlíteni. De a Párt irányitó szerepének komoly hatása volt a pártonki- vüli “utitárs” irók fejlődésére is. Közülünk egyre többen és egyre határozottabban fordulnak a szocialista-reálista fejlődés irányába. Legkiemelkedőbb példája ennek Veres Péter gazdag irói kibontakozása, vagy Szabó Pál iró megtamorfózisa, — bár nem ők az egyedüliek, akikről szólni kellene. Rendkívül nagy meglepetésül szolgál, hogy az ezen beszámolót tartó Darvas József, aki beszédének jelentékeny részében az “irodalmi pártszerüség érvényesítését” sürgeti, vagyis azt, hogy az irók vessék magukat a Párt befolyása alá, mint a kongresszus bezáró beszédét tartó Révai József mondotta, nem párt-tag, hanem csak “társutas”. Az olvasó figyelmét külön felhívjuk nem csak a Darvas és Révai beszédeinek azon részére, amely a párt-tag és a “társutas” irók relációját tárgyalja, de ayra is. amit a többi felszólalók mondtak errevonat- kozólag.) A LÉLEK MÉRNÖKEI Van tehát már uj irodalmunk friss, eleven hajtásokkal; olyan irodalom, amely a népé, amelyből biztos a szerves továbbfejlődés : a magyar szocialista-realista irodalom gazdag kiterebélye- sedése. Irodalmi fejlődésünk eredményei tehát számottevők, nem lebecsülendők. — de semmiképpen sem lehetünk megelégedve velük. Mert az irók képezik a kultur-forradalom legfontosabb csapatát, kulturforra- dalomnak, amelynek célja az egységes szocialista kultúra megteremtése: hogy kigyomlálja az emberekből a kapitalista erkölcs maradványait, a kispolgári önzést, a gyáva szolgalel- küség szellemét; hogy segítsen felépíteni azt az uj embert, akiben a közösség iránti odaadás, a haza önzetlen szeretete,' a népek testvériségének az eszméje az ész és a szív kormányzója. Ez a szerep az írókra vár, mert ők — Stalin szép szavai szerint: “a lélek mérnökei”. Irodalmi életünknek azonban mindezen elért eredmények dacára is vannak még nagy fogyatékosságai is, amelyeket két főkérdés köré lehet csoportosítani. 1. Tovább kell folytatnunk a harcot az irodalmi pártszerüség érvényesítéséért. 2. Fokoznunk kell irodalmunk eszmei és művészi színvonalát. Lenin útmutatása az irodalomról, hogy “Az irodalmi munkának az egyetemes proletármunka részévé kell lenni”, már egyre inkább megvalósul irodalmunkban is, ami azonban nem jelenti azt, hogy ebben a tekintetben is ne lennének még további tennivalóink. Nyilvánvalóan továbbra is központi feladat marad a harc az irodalmi pártszerüség elveinek még erőteljesebb érvényesítésére. De ez egyben azt is jelenti, hogy továbbra is éles harcot kell folytatni az ellenséges, burzsoá irodalmi irányzatok ellen. A “LÁZADÓ EMBER” Ilyen irányzat a kispolgári -anarchizmus, mely nyíltan már nem jelentkezik, de egyes irók gondolkodásában és magatartásában igen. Még mindig vannak irók, akik azt tartják, hogy a kötelező normákon felül állnak, hogy az Írónak minden szabad, hogy az íróra nem kötelező a közösség fegyelme és ha ezen jogukat nem ismerik el, akkor megsértődnek. Jellemző erre az igen tehetséges Tersanszky J. Jenő írónak — remélem csak időleges, — elvadulása irodalmi élettől. Hires figurája Kakuk Marci, a kispolgári anarchista lázongás jellegzetes alakja. Lényegileg ugyanilyen. — bár jóval egészségesebb figura, Tamási Áron “Ábel” nevű székely góbéja is. * Egyenlőségi jelet nem lehet tenni, de mégis itt kell szólni Nagy Lajosról is. Nagy Lajos a Horthy-rendszer idején harcos iró volt, — “1919 május” cimü novellája a proletár-forradalom méltó'megörökítése. Novelláival, erősen kritikai hangú rajzaival, éles szatírával bírálta a fennálló rendet, — de szintén csak kispolgári lázongással. A “Lázadó ember”-t s különösen a folytatását olvasva az az Ítélet támad bennünk, hogy a múltról sem lehet a mának szólni úgy, hogy a kávéház ablakán át nézzük az életet. (Folyttajuk) AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVINYILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milUói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek keU folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Ugy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül
