Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-11-10 / 1705. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1951. november 10. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre .......-..................$2.00 One Year ......... $2.00 Félévre .............................. 1.00 Six Months ........................ 1.00 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy ...................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki ín közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azon” -K a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 amivel meglephetné a feleségét, de még jobban Amerika népét. És addig, amig erre a kérdésre feleletet nem kapunk, azt kell feltételeznünk, hogy a sztékkel, meg mindenféle más fontos ter- melvénnyel hihetetlen méretű csalást követnek el azok, akik lefoglalták azon az alapon, hogy a termelőseszközöket sikerült birtokukba venni. Az eltűnt szték Az árszabályozó iroda direktora, Michael V. DiSalle, irodája és saját maga dicséretét célozva azt a kijelentést tette, hogy az árszabályozás az amerikai fogyasztó közönség 6 vagy 7 billió dollárját mentette meg január elseje óta, vagyis mióta az árszabályozó adminisztráció működésbe lépett. A koreai háború kitörése után az árak azonnal emelkedni kezdtek, — mondotta DiSal- le, — január elsőre már 8 százalékot értek el, de akkor közbelépett az árszabályozó iroda és azóta az emelkedés ha nem is állt meg, de úgy lelassult, hogy legfeljebb csak egy percentek tesz ki. Tegyük fel, hogy a “Kövér Mike”, — mintahogyan az újságok DiSallet elnevezték, — a legtisztább szinigazságot állítja. Akkor nyüvánvaló, hogy valaki, vagy valakik meg akarták rabolni az amerikai népet hat vagy hét billió dollár erejéig. Ezt a rablást csak “Kövér Mike” irodája gátolta meg. Amikor ezt a kitűnő szolgálatot megköszönjük az áradminisztrátornak, mindjárt meg is kérdezzük: És a rablókat legalább jól elzárták a vasrostélyok mögé? Mert tudjuk a gyakorlatból, hogy a pár dollárt ellopó, vagy rabló egyéneket szigorúan megbüntetik még akkor is, ha a lopás vagy rablás nem sikerül nekik. Elegendő a büntetésre az is, ha rájuk bizonyítják a rablási kísérletet. Mike azt állítja, hogy egész sereg gyárost, kereskedőt, bankárt, közszolgálati korporációkat, stb. akadályozott meg az árak illetéktelen felemelésében, vagyis abban, hogy a fogyasztó közönséget jogtalanul megrabolják, de nem hallottuk, hogy a rabláson igy rajtaért egyének közül csak egy is a börtönbe került volna eddig. Csak nem akarja elhitetni velünk, hogy büntetés csak az apró-cseprő zsiványoknak és rablóknak jár ki? A hat vagy hét billiókat rablók továbbra is “nagy” emberek maradnak, akik első sorban jogosak minden szépre, jóra és élvezetekre abból, amit az összeség kitermelhet? DiSalle mondott még valamit, ami igazolni látszik azt a feltevést, hogy az amerikai rendszerben igenis ezen nagy rablóknak jár ki a munkásság termelte javak legértékesebb része. Legalább is erre lehet következtetni ezen szavaiból: Az árak melkedése nagyon bonyolult s egymással bizonyos összefüggésben állnak. Jelenleg a husnemüek áremelkedését láthatjuk legjobban. Szerencsére, az amerikai háziasszonyok ezt ellensúlyozni tudják úgy, bogy olcsóbb minőségű húst vásárolnak. Nem is tudom, hogy ma kik vehetnek sztéket? De azt mondhatom, hogy az én feleségem panaszkodik, hogy neki bizony nem telik sztékre. Márpedig Mr. DiSalle 20,000 dollár évi fizetést, utiátalányt és az extra kiadások megtérítését kapja, vagyis a jövedelme any- nyi, mint 7 vagy 8 átlagos munkáscsaládé. Akkor bizonyos, hogy a munkáscsaládok asztalára sem kerülhet szték s meg kell elégedniük az alantasabb kvalitású húsokkal. A szték, — vagyis a legjobb minőségű hús — igy tehát csak azoknak jut, akik nem dolgoznak, akik csak másokkal dolgoztatnak, akik másokat kizsákmányolnak, akik mások munkájából élnek. Mert akik már DiSallenál is nagyobb jövedelemmel bírnak, semmi esetre sem számíthatók a munkások soraiba. Igen ám, de a sztéket szolgáltató állatokból ma éppen any- nyi sztéket vesznek ki, mint tavaly, tavaly előtt, vagy bármely más években. A kihizlalt sőre nem tudja, hogy most profitharácsoló háborús időket élünk s ha tudná, altkor sem volna képes a testét úgy felépíteni, hogy most kevesebb szték legyen benne. És ha a koreai háború előtt mindenkinek jutott szték, hová tiint el most úgy egyszerre? A kizsákmányoló paraziták oszálya oly kisszámú, hogy képtelen elfogyasztani az összesét. A katonák is panaszkodnak, hogy nem kapnak sztéket, tehát oda sem viszik. Akkor mit csinálnak azzal a rengeteg sztékkel, amit a vágóhidra került állatokból kivágnak? Talán csak nem semmisitik meg csupán azért, hogy az árakat fentartsák? Igaz, Uyesmire gondolni nagyon erős fantáziára vall. De mintha hallottuk volna már az ilyesmit, nem is olyan régen és nem is valami messzi, idegen országból! Jó lenne, ha “Kövér Mike” utána nézne, hogy hová tüntetik el a rengeteg sztéket s akkor talán vehetne pár-fontos darabot, Churchill a nyeregben Mint előre látni lehetett, az angol választások nem okoztak mélyreható változást sem az angol nép életére vonatkozólag, sem pedig a világ ügyeinek folyására. Valójában csak az történt, hogy a kormány élére és a miniszteri székekbe más emberek kerültek. Nagy, valóban mélyreható gyökeres változások még akkor sem történhetnének, ha a hatalomból kiesett és a helyüket elfoglaló “államférfiak” politikai és gazdasági felfogásai között igazán nagy ellentétek lennének, miután a szavazók egyik fél mellett sem döntöttek túlsúllyal. Sőt, a kormányra jutott konzervatív párt 12,721,346 szavazatával szemben a vesztett munkáspárt 12,911,588 szavazatot kapott, vagyis többet, mint a győztesek. A kerületek beosztása folytán azonban Churchillék 17 mandátummal többet nyertek s igy ők kerültek a bársonyszékbe. Azonban a szavazatok ily elosztódása mellett a kormányzó pártnak mindig figyelembe kell venni az igen erős ellenzéket. így nagyon valószínű, hogy a Churchill kormány pár jelen féktelen belső intézkedést leszámítva folytatni fogja az Attlee kormány politikáját. Church ül, most hogy már hatalomra került, jobban meggondolja háborúra uszító beszédeit, mint azelőtt. Mert Churchill, aki már az első vüágháboruban is jelentékeny szerepet vitt, jól tudja hogy két világháború győzelme hová juttatta az angol birodalmat. Még egy ilyen győzelem s akkor Angliáról majd csak a történelmi könyvekben lehet valamit találni! Szakszervezeti vezérek Amerika s talán a világ egyik legnagyobb és legforgalmasabb kikötőjét, a New York öböl szolgáltatta óriási medencét, heteken át lezárva tartotta a rakparti munkások sztrájkja. De átterjedt a sztrájk az egész keleti partvonalra, — Bostontól le egészen Atlantáig. Hiába igyekeztek megfélemlíteni a sztrájko- lókat azzal, hogy “hazaárulást” követnek el, ha megakadályozzák a Koreába induló hajók rakodását, a munkások szilárdan állták a helyüket. Pedig ebben a a nehéz sztrájkban nem csak a munkáltatók ellen kellett küzdeniök, hanem kemény harcot kellett vivniok SAJÁT SZERVEZETÜK, az AFL-hez tartozó International Longshoremen’s Association ellen is. Ez hihetetlenül hangzik ugyan, noha nem az első eset, hogy az amerikai szakszervezetekben a vezetőség az őket eltartó tagság ellen fordult. A mi lapunk évtizedek óta magyarázza s példákkal mutatott rá, hogy a szakszervezetek a mai formájukban igen sok esetben ném szolgálják a munkások érdekeit. A new j orki rakparti munkások sztrájkja is egy ilyen bizonyíték. Az International Longshoremen’s Association elnöke Joseph P. Ryan, aki keresztülvitte évekkel ezelőtt, hogy évi 20,000 dolláros fizetéssel ÖRÖK ÉLETRE választották meg. Ryan nevezi ki az alantasabb tisztviselőket, ő köti meg a munkáltatókkal a szerződéseket, szóval úgy rendelkezik a szervezettel, mintha a saját magán üzlete lenne. Most is megegyezett a hajóstársulatokkal 9 cent órabérjavitásban, holott a munkások 25 centet követeltek s ugylátszik megelégelték Ryan atyáskodását, mert sztrájkba mentek a további béremelésért. Ryan persze mérges lett s dühös rendeletekkel akarta a munkásokat a munka felvételére kényszeríteni. Amikor az nem használt, a munkáltatókkal együtt felfogadták Jerry Anastasia nevű hírhedt sztrájktörő ügynököt, aki egy csomó rendőr támogatása alatt 75 gengszterrel megjelent a brooklyni rakodó helyeken s verekedést kezdtek. A sztrájkolok szolidaritását azonban ez sem törte meg, sőt hozzájárult ahoz, hogy a sztrájk átterjedt más városokba is. És ekkor történt az a szégyenletes eset, amire a munkás- mozgalomban kevés példa van, — ha van egyáltalán. A sztrájkolok látván, hogy Ryan és a többi tisztviselők milyen nagy erély- lyel dolgoznak a sztrájk megtörésén, SZTRÁJKŐRSZEMEKET ÁLLÍTOTTAK saját szervezetük irodája elé. Mert valóban szégyenletes dolog, hogy akadnak olyan szak- szervezeti vezérek, akik az őket eltartó, — méghozzá igen jól eltartó — tagság akaratával igy szembeszállnak. De nyíltan megmondjuk, szégyene ez azon munkásoknak is, akik ilyen szervezetet építettek fel, akik örök-életre választanak tisztviselőket es minden hatalmat a kezükbe helyeznek. A rakparti munkások most a saját tunyaságukért, nemtörődömségükért, vagy gyávaságukért fizetnek ilyen nagy árat. Az örökös tisztviselőség csakis ilyen állapotokhoz vezethet. Azért ugyanilyan dolgok megismétlődnek az AFL csaknem minden international szervezetében. A legtöbben ugyan nem vá- ; lasztják örökéletre a vezetőket, de olyan erős pártgépezetet építenek fel, hogy azok révén újból meg újból megválasztják őket egész életükön át, ami tehát ugyanazt jelenti. A 75-80 éves “vezérek”, akiknek a semmi munkáért, (mert mindent a segítőik végeznek) igen nagy jövedelmük van, természetesen elveszítik a munkásokkal az összeköttetést, a munkásokkal való érzést, konzervatívokká lesznek, akik úgy tekintenek
