Bérmunkás, 1951. július-december (38. évfolyam, 1688-1712. szám)
1951-10-20 / 1702. szám
2 oldal BÉR MUNKAS OSZTALYELLENTÉT A magán kapitalista társadalmi rendszerből ítélve a mai gazdasági helyzetet amelyben élünk, úgy néz ki, mintha minden és mindenki a legnagyobb bőségben, megelégedésben élne. A munkaalkalom, minden munkaképes fiatal, öreg vagy serdülő részére nyitva áll, ha azért az összegért, amelyet a kizsákmányoló osztály fizetni kíván áruba bocsájtja munkaerejét. Soha az Egyesült Államok történetében egy és ugyanazon időben nem volt annyi bérrabszolga alkalmazva, mint ma van. A termelés bámulatos gyorsasággal folyik. A mezőgazdasági minisztériumunk túltermelésről beszél. Azt mondja, hogy az 1951-ik év- bén a szarvasmarha tenyésztés minden eddigi évet felülmúlt és 47 millió marha áll levágásra készen. De nem csak az állattenyésztés terén, hanem a mező- gazdaság minden ágában a legjobb eredményeket értek el az 1951-ik esztendőben. A kimutatás szerint van marhahús bőven és mégis azt jósolják a mi hivatalos közegeink, szakértőink, hogy a hús ára emelkedni fog öt vagy több százalékkal évente egészen 1955-ig. Azután mi lesz, azt ők sem látják. Azt sem látják, hogy miért van hushiány. Ök nem látják, de az osztálytudatos munkások tisztában vannak annak titkaival s csak a farizeust képmutatás, a kapitalista érdekek előtti hasoncsu- szás viszi őket a népámitás, a hazugság mocsarába. Az amerikai ipartelepek, dacára annak, hogy havonta két-három billió dollár értékű hadifelszereléseket gyártanak, mégis az üzletek ros- kadásik tömve vannak mindenfajta árukkal. Van bőven uj automobil, jégszekrény, rádió, televízió, mosógép, bútor, ruha, minden amit az emberi szükséglet megkíván. Mégis hol van a baj ? Mi az oka annak, hogy milliók és milliók éheznek itt az Egyesült Államokban, ebben a tej jel-mézzel folyó Kánaánban. Lakáshiány van, túlzsúfoltan szégyenletes körülmények kö- j zött laknak a munkások. Száz' és százezrek elhagyatott ócska1 viskókban tengetik nyomorult! életüket. Mi, ipari unionisták, j akik csaknem egy félszázadon át Amerika bérrabszolgái elé tártuk elgondolásainkat, nem csináltunk belőle titkot. Meg- i mondtuk, hogy hol és merre van a baj. Elvinyilatkozatunkban is világosan kimondjuk, hogy a “Munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nem csak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.” A amerikai munkásosztálynak a mai napig nem kellett a mi elvünk. Nem tudtuk vele megértetni, sok szomorú okok miatt, hogy a mi utunk az egyetlen ut, amely minden átmeneti rendser, parlamenti vagy más politikai közbevetés nélkül, a munkásosztály gazdasági hatalmával az Egy Nagy Szervezettel érhető el. Ne csodálkozzunk azon, hogy a mi utunk, amelynek forradalmi jellege van, amely egy uj társadalmi rendszert kíván ültetni a régi társadalmi rendszer helyébe, az amerikai bérrabszolgák nem vették komolyan. De nem csak a mi utunkat nem követték saját érdekeiknek javítására, hanem a reformátorok, az úgynevezett munkás politikusok utait is kerülte és még ma is kerüli, mint a macska a forró kását. A napokban egy ilyen reform politikus “munkásbarát” szenátor Aiken, egy csomó földbirtokos előtt tartott beszédében ezeket mondta: “Tizennégy hónappal ezelőtt országunk gazdasági helyzete a tönk szélére jutott. Több mint három millió ember járt munka- nélkül. A mezőgazdasági prosperitásunk a tönk szélén állott és mint az égből a vülámcsapás, úgy hatott ránk a koreai háború kitörése, amely teljesen megváltoztatta a depresszió felé vezető utunkat. A háborús rendelések újból mozgásba hozták az iparok kerekeit, mindig több és több munkás nyert alkalmazást, mely által vásárló képességük emelkedett. A koreai háború minden kétséget kizárólag egy súlyos következményektől mentette meg az Egyesült Államokat. “A koreai háború emeli a munkások vásárló képességét s ennélfogva az iparok kerekei újból mozognak, hogy előállítsák a szükségleteket. A szükségletet, keresletet előállítottuk, sőt még jóval többet. És hol vagyunk ma. Ahelyett, hogy a bejósolt áruhiány állott volna be, csaknem minden szükségleti cikkből tömve vannak a raktárak. Hogy az ipari mágnásokat a kormány minél nagyobb termelésre ösztökélje, hogy a harmadik világháború szükségleteit kielégítse, nagy adómentességi kedvezményekben részesíti őket. Ilyen kedvezményben részesül a General Motors társaság, amely az ország külömböző részeiben 41 uj telepet épit 245 millió dollár értékben dacára annak, hogy eme hatalmas vállalat ma termelő képességének csak 10 százalékát fordítja a háborús felszerelések gyártására.” Tovább folytatva a szenátor ur egy kellemetlen helyzetbe jutott, a kapitalista társadalmi rendszert illetőleg, amelyből aztán már ő sem volt képes kivezető utat találni és igy folytatta : “Világosán látható, hogy az Egyesült Államok iparainak termelő képessége olyan hatalmássá fejlődik, hogy egy világháború nélkül is képesek leszünk öt millió embert fegyverben tartani s a nép összes szükségleteit előállítani. Ha elérkeztünk ahoz az időhöz, amikor nem fenyeget bennünket a háború veszedelme és az iparok felszabadulnak a háborús szükségletek gyártásától, egy hatalmas probléma előtt fogunk állni. Mélyen elszomorító ez az esemény, hogy mint egy hatalmas nemzet, csak úgy tudjuk fentartani a munkások foglalkoztatását, gazdasági prosperitásunkat, ha háború fenyeget bennünket, vagy ha háborúban vagyunk.” Ezt és ehez hasonló halálos ítéletet milliószor harsogtuk az amerikai bérrabszolgák fülébe s amint közömbösen húzzák tovább az igát, éppen úgy elsiklanak Aiken szenátor szavai felett is. Az a közömbösség, melyet az amerikai munkás tanúsít a társadalmi eseményekkel szemben, készteti és ösztökéli a kizsákmányoló ostályt, hogy ké- nye-kedve szerint emelje az élet- szükségletek árait és ez mindaddig igy fog maradni, amig “Mint osztály nem szervezkednek s kezükbe veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.” A fentebbi sorok igazolására, még nagyobb világosságot vet az Egyesült Államok munkaügyi minisztérium titkára Tobin, aki Bostonban a “munka napján” tartott beszédében a következőket mondta: “Az amerikai szakszervezeti mozgalom sohasem volt az osztályharc szellemében vezetve és több mint bizonyos, hogy soha sem lesz. Alapjában véve a legharcosabb ellenfele a világ kommunista mozgalmának.” “Az amerikat munkás nem azért tömörül a szakszervezetekbe, hogy a kapitalista társadalom ellen harcoljon, ő részese kíván annak lenni és ezt bizonyítja az, hogy a szakszerveetekben tömörül.” Igaza van Tobin miniszter urnák. A szakszervezeti munkás vak, elvakitják őt a szakszervezeti basák, a munkásbarát politikusok. Tobin kimutatja, hogy 49 millió amerikai dolgozik az iparokban bérért, fizetésért, de sohasem tömörültek mint munkásosztály, nem cselekszenek úgy, nem gondolkodnak úgy és nem szavaznak úgy. Ebben is igaza van Tobin urnák. A amerikai munkás még ma közömbös, még nem tanulta meg, hogy “A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek millió között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály áll.” A munkaügyi miniszter tudatában van annak, hogy a szak- szervezetekben szervezett munkásság eszméletlen állapotban van. Nem eszmélt még annak tudatára, hogy munkásosztály és kizsákmányoló osztály van, nem ébredt még tudatára annak, hogy “E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, amig a vüág munkásai mint ostály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.” A világ társadalmi eseményeinek rohamos átalakulása, előbb- utóbb kifogja nyitni szemeit s leveti magáról az ózsdi szervezkedési formát s a szétszaggatott szakszervezeti csoportulások helyett a IPARI szervezkedést, az EGY NAGY SZERVEZET eszméjét teszi magáévá, amely servezeten keresztül leszámol nem csak az uralkodó osztály szekerét toló szakszervezeti basákkal, nem csak a kizsákmányoló osztállyal, ezzel a társadalmi rendszerrel. De mielőtt ezt tenné, meg kell, hogy ta1951. október 20. CHICAGO FIGYELEM! A Bérmunkás chicagói olvasói november 11-én vasárnap délután pontosan egy órai kezdettel TÁRSAS EBÉDET rendeznek a Lincoln Auditorium éttermében, 4219 Lincoln Ave. Ez alkalommal is, a múltban nagy sikert aratott disznótoros ebédet, hurkát-kol- bászt és finom süteményeket, valamint elsőrendű hűsítőket szolgálunk fel, mérsékelt árak mellett. Felkérjük a Bérmunkás valamennyi olvasóját, hogy a siker érdekében minél nagyobb körben agitáljanak. A Rendezőség. nulja, hogy “A munkásosztály történelmi hivatása, hogy meg- zsüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nem csak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést, amikor a BÉRRENDSZER már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.” AZT MONDJA az amerikai közmondás, hogy “a politikai boszorkány konyhák nagyon furcsa házastársakat szülnek”. Ez a közmondás nagyon is igaz a nemzetközi politikát illetőleg. Az elmúlt hónap, az az szeptember első hetében San Franciscóban Amerikán kívül 49 külömböző nemzet gyűlt össze, hogy összeházasodjanak a “civilizáció egyik legbarbárabb nemzetével (amint ezt nekünk a második világháború kitörésekor honatyáink és a kizsákmányoló osztály minden szócsöve tudtunkra kívánta adni) Japánnal. A “szabadságot szerető” 49 ország között Argentina volt az első aki a békeegyezményt aláírta. Az az Argentina, melynek Peron család a teljhatalmú diktátora. A 49 szabadságot szerető és terjesztő országok valamennyié, beleértve a Egyesült Államokat is, olyan kormányzati rendszerük van, amely a hatalmas kizsákmányoló osztályt képviselik, amely osztály a bérrabszolgák határtalan kizsákmányolásából él. A Japánra kényszeritett béke egyezményt Amerika egy hatalmas győzelemnek könyveli el. Nem azért, mert Japán felett győzedelmeskedett, hanem mert győzelmet aratott Oroszország, Kina és a Népi Demokráciák felett. Most már aztán gőzerővel fogott hozzá az amerrikai kizsákmányoló ostály minden szócsöve, hogy Amerika népe minél előbb keblére ölelje az uj szövetségest, Japánt és igyekezzenek elfelejtetni velük Pearl Harbort, ahol mint nekünk mondták annak idején, a japán repülők alattomos támadásának ezer és ezer amerikai fiú lett az áldozata. A japánok eme orvtámadása kény- szeritette az amerikai kormányt a Japán elleni háborúba. Azt mondották akkor, hogy “we never forgot Pear Harbor”. Amerika a humanitárus szerepét játszotta San Franciscóban és keblére ölelte “ellenségét” Japánt
