Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-03-10 / 1671. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1951. március 10. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$2.00 One Year ............................$2.00 Félévre ............................... 1.00 Six Months ........................ 1.00 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy ....................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio hogy a szezónközti időkben azok állami alamizsnára szorultak, másképpen éhen pusztultak volna. Nem csoda tehát, ha többször sztrájkba is mentek, de DiGiorgio az állami apparátus segélyével mindig leverte az ily megmozdulásokat. Mindez nem titok, hiszen a múlt évben, amikor Bakersfield- ről több mint egy tucat kisgyermek éhhalálát jelentették, vizsgálatot is indítottak és a DiGiorgio vállalat határtalan kapzsiságát szóvátették a lapok. Mindezeket azonban most elfelejtették és csak az hangoztatják, hogy ime milyen nagyszerű demokrata állam ez, ahol egy szegény olasz bevándorló fiú ilyen nagyra viheti! A mi szemünkben azonban az elhunyt DiGiorgio a kielégíthetetlen profitéhséget és a korlátlan kizsákmányolás lehetőségét szimbolizálja. Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki is közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azonosul a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE <■<@*>42 A gazdagok hazafisága Az adókat kezelő Bureau of Internal Revenue igen “szomorú” jelentést tett közzé. Nem arról szól a jelentés, hogy az adók nem elég magasak, vagy nem találnak újabb meg újabb adózási alapokat, mert hiszen közismert tény, hogy mostanában csak két egészen biztos dolog van. Az egyik a halál, a másik pedig az, hogy adót kell fizetni. Pedig hej, valamikor dicsekedve mondották, hogy Amerikában nem fizetnek adót; ma pedig elmondhatjuk, hogy mást sem fizetünk, mint adót, mert másra már nem telik. Ezzel persze az adóhivatal nem törődik és nem is erről volt szó a panaszban, hanem arról, hogy a nagyobb keresettel biró egyének csalnak az adóbevallásnál. Az adóhivatal egész pontosan megmondja, hogy az évi 25 ezer dollár, vagy annál nagyob jövedelemmel biró egyének adó- bevallási iveit nagyon pontosan át kell vizsgálniok, mert a legtöbb csalást tartalmaz. Nem nagyítunk, amikor azt mondjuk, hogy akinek évi 25,000 dollár jövedelme van, az már még itt is a gazdagok közé számítható. És ime, mégis ezen gazdagok, akik a legtöbb esetben nem dolgoznak, hanem másokkal dolgoztatnak és igy mások munkája után kapják ezt a nagy jövedelmet, hálából azért, mert itt olyan gazdasági rendszer van, amely ezt megengedi, még csalnak is. George Schoenman adóbiztos azt állítja, hogy minden 10 Uyen magas keresetű egyén közül 7 megkísérli a csalást s az ellenőrzésük okvetlenül szükségessé lett. A Revenue Commissioner ezen jelentése nagyon jellemző az amerikai gazdagok hazafiságára, akik az adócsalást ugylátszik nem bűnnek, hanem erénynek tartják. A farmerkirály Az amerikai lapok a gazdag embereknek itt mindenkor kijáró dicsérettel és hódolattal emlékeztek meg, a napokban meghalt 76 éves Joseph DiGiorgio, a DiGiorgio Fruit Corporation elnökéről, akinek kaliforniai és floridai zöldség és gyümölcsterme- melő farmjai az agrár-termelés legfejlettebb fokát mutatják. De azonkívül DiGiorgia mint szegény olasz bevándorló került ide hatvan évvel ezelőtt, aki Baltimore városban heti 8 dollárért cipelte a banana csomókat az egyik zöldségáru nagykereskedő üzletében s ime, itt a bizonyíték arra, hogy akarattal és tehetséggel Amerikában milyen sokra viheti mindenki, mert ez az ország a jóalkalmak hazája, stb. stb. A dicsérettel telitett életrajz leírásokból megtudjuk, hogy a fiatal DiGiorgia nem sokáig cipelte vállain a banana csomókat, mert egy banktól 5000 dollárt kölcsönözve egy kis hajót szerzett, amellyel importálni kezdte Délamerikából a banánt, amit igy olcsóbban adhatott a versenytársainál, azokat elbuktatta és amikor egyedül maradt, újra felemelte az árakat. Pár év alatt ezt az üzletet 12 millió dollárért adta el, amivel aztán bankot alapított, majd nagy területeket vásárolt úgy Florida, mint California államokban, ahol a citrus gyümölcsökön kívül a saláta és egyéb zöldség féléket, továbbá szőlőt termeltetett. Mert a farmer-király valószínűleg soha sem forgatta az ásót meg a kapát, hanem felfogadott tehetséges agrár tudósokat, akik a mai agrár tudomány haladásának megfelelőleg szakszerűen kezelték az ültetvényeket, amelyek valóságos agrár “gyárak” lettek, — ha szabad ezt a kifejezést használnunk. De használnunk kell már csak azért is, mert éppen úgy, mint a másféle iparok gyárositása, ez is létrehozta az ipar nincstelenjeit, kizsákmányolt proletárjait. És ez az, amiről a DiGiorgiot elparentáló cikkek mitsem szólnak. Nem mondják el, hogy az ilyen túlzó módon gépesített farmokon csak a betakarításhoz kell nagyszámú munkás, akiket az ország minden részéből összecsőditenek, de akik a szezon után kenyérkereset nélkül maradnak. Nem mondták el ezen cikkek, hogy a DiGiorgio kaliforniai farmjaira összecsőditett migratori munkások a szezon után olyan ínségben éltek, hogy a gyermekeik közül számosán éhen pusztultak. Ez az egykori szegény olasz gyerek úgy fizette a munkásait, “Fair Deal” álarc nélkül A Truman adminisztrációja és a szakszervezeti vezérek közötti szakadás egyre mélyebb lesz. A vasúti szervezetek hivatalos lapja “Wake Up Labor!” cimü vezércikke gúnyos hangon Írja, hogy Truman “Fair Deal” politikája “uj arccal” jelentkezik. Ez az arc annyira uj, hogy nem is lehet ráismerni. De hogyis lehetne, mikor a mobilizációs direktor, Charles E. Wilson minden állást a nagytőke képviselőivel töltet be s szak- szervezeti vezéreket teljesen mellőzi. Wilson eddigi tanácsadói: Clay generális, a Continental Can Corporation elnöke; Fred Se- arls a Newmont Mining (Morgan vállalat) kompániától; Sidney Weinberg a Goldman-Sachs bankár cégtől; Howard Chase a General Millstől; Alfred Howse a Forest Land Companytól, stb. Ezeket a kiváló szakembereket a kormány INGYEN kapta, csak éppen a költségeik fedezésére kapnak napi ötven dollárt, de a nagyobb fizetést a társulataiktól húzzák, amiért természetesen csak köszönetét érdemelnek, hogy legfőbb embereiket Uyen ÖNZETLENÜL adják a haza szolgálatába. A szakszervezeti vezérek azonban most kétsébevonják ezt az önzetlenséget és azt állítják, hogy a mozgósítási program teljesen a nagytőkések kezeibe került, akik a saját érdekeik szerint intézkednek. A “Fair Deal” álarc nélkül tehát azt jelenti, hogy a “Big Business” teljesen a nyeregbe került. Hirdetések Az amerikai Census Bureau jelentése szerint 1948-ban az Egyesült ÁUamok 10,282 újságjában és 4610 folyóiratában 2,837,861,000 dollárt kitevő hirdetést tettek közzé. Ezen kívül természetesen még igen nagy összeget képviselnek a rádión, a plakátokon, filmeken, röplapokon és a posta utján terjesztett hirdetések is. De csupán az újságok és a folyóiratok által felvett hirdetésekből is átlag 18 doUár esik minden amerikaira, ha pedig a 39 millió családot vesszük alapul, akkor mondhatjuk, hogy minden amerikai család abban az évben átlagosan 73 dollárt fizetett hirdetésekre, mert hiszen a hirdetéseket végeredményben a fogyasztók fizetik meg. A hirdetés a tőkés termelő rendszer pazarlásának egyik legjellemzőbb tényezője. Mert mi szükség van annak hirdetésére, hogy az emberek lakjanak jó lakásokban, egyenek jó ételeket, ruházkodjanak rendesen s általában igyekezzenek magasabb életszínvonalon élni? Ha a néptömegeknek megvan a szükséges jövedelmük és van elég használati anyag, akkor hirdetés nélkül is vásárolnak. A hirdetés csak azt a célt szolgálja, hogy az egymással versengő gyárosok vagy kereskedők a maguk árui felé csalják a vevőket s igy a saját profitjukat emeljék. És mégis erre a társadalmüag teljesen értéktelen aktivitásra Uyen rengeteg összeget pocsékolnak ebben az országban. És miután ebből igen sok ember él, — az újsághirdetéseket például 4610 ügynökség kezeli, azok bebeszélik, hogy a hirdetés az emberi civilizáció egyik legfontosabb aktivitása, amiért a gyakorlói nagy jutalmat érdemelnek és kapnak is. A tőkés termelő rendszerben ennek a társadalmilag káros, vagy legjobb esetben semmi értékkel sem biró munkának is nagy tekintélyt adnak s kényelmes megélhetést nyújtanak a gyakorlóinak. De emellett ezen jelentésből kidomborodik az is, hogy amig ezen újságok és folyóiratok az előfizetések és minden más részről 1,019,707,000 doUár jövedelmet mutattak ki a hirdetésekből befolyó 2,837,861,000 dollárral szemben, nyilvánvaló, hogy jövedelmük kétharmadát a hirdetések szolgáltatják. így nem csoda, hogy ezen lapok és folyóiratok oly hűségesen szolgálják a hirdetőket, — a gyárosokat, bankárokat és kereskedőket, — szóval az amerikai uralkodó osztályt. NEM ZÁRTÁK LE A VILLANYT London — Amikor Attlee miniszterelnök az országgyűlésnek bejelentette, hogy az angol király a megnövekedett kiadásai következtében nem képes fizetni a villany és a gázszámláit, nem küldték ki a közalkalmazottat, hogy zárja le a villanyt és a gázt a királyi palotában, hanem tudomásul vették a miniszterelnök azon javaslatát, hogy az állam utaljon ki évi 40,000 fontot ($112,000) erre a célra. A fenséges urnák ugyanis a gárdához tartozó összes léhütőket el kell tartani, azért nem jutott pénz a villanyszámlára, de Attlee elintézte a dolgot és igy a Buckingham palotában nem kellett mécseseket gyújtani.
