Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-03-03 / 1670. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1951. március 3. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Ellőfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$2.00 One Year .................. $2.00 Félévre .............................. 1.00 Six Months ........................ 1.00 Egyes szám ára .......... 5c Single Copy ....................... 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .................. 3c Előfizetés külföldre vagy Kanadába egész évre ................. $2.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alá jegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki is közlésük még nem jelenti azt, hogy az ily vélemények egyben azone- „k a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE 42 Infláció felé Dacára az árak és a bérek “befagyasztásának” az árak egyre emelkednek. Ezért a szakszervezetek újabb bérkövetelésekkel léptek fel, mire bizonyos esetekben a már befagyasztott béreket “kiolvasztották” s most már nem az a kérdés, hogy lesz-e általános béremelés a szervezett műhelyekben, hanem csak az, hogy milyen fokú lesz. A béremeléseket természetesen újabb áremelések fogják követni s az ország halad szinte feltartózhatlanul az infláció felé. Az utóbbi hetek gazdasági vitáinál kiderült, hogy az inflációt alapjában véve nem a béreknek s azzal kapcsolatosan az árucikkek árainak emelése okozza, mert ez elkerülhetetlen következménye a háborús ipar gyors Ütemű fejlesztésének. A 30-40 billió dollárt kitevő háborús rendelésekkel egyrészről lefoglalták a békebeli iparok nyersanyagát és igy sokkal kevesebb használati tárgyat készítenek, másrészről pedig még a nagy adózás mellett is sokkal több pénz kerül forgalomba, minek következtében a használati tárgyak árai egyre emelkednek. De azonkívül az a nagy vita, ami a Treasury Department és a Federal Reserve Board között folyik nyüvánosságra hozta, hogy a kormány a hadirendelésekkel járó kötelezettséget egyszerűen uj pénzek nyomásával oldja meg. Állítólag a Treasury Department eddig 3 és fél billió ilyen uj pénzt nyomatott. Ezzel szemben a Federal Reserve Bank azt ajánlja, hogy a háborús rendeléseket csak a befolyó adók és egyéb kormányjövedelmekből kellene fedezni. Ebben az esetben a megcsappant árumennyiség felvásárlására nem volna olyan sok pénz forgalomba és az árak nem emelkednének olyan gyorsan. Egy másik állítás szerint semmi szükség sem volt a békebeü áruk gyártásának megrövidítésére. Az Egyesült Államokat nem támadta meg semmiféle külföldi hatalom s a felfegyverkezés mehetett volna simán a békebeli termelés minden megrövidítése nélkül is. Erre a megrövidítésre csupán csak a háborús szellem emelésére volt szükség. Vezető pozíciókba jutott háború uszítok úgy tartják, hogy ha az amerikai nép a megszokott kényelmi eszközeiben hiányt szenved, akkor az felbőszíti és miután a propaganda ezer meg ezer eszközével azt mondják nekik, hogy ennek az oroszok az okai, igy létrehozzák azt a gyűlöletet, amely egy üyen háború sikeres folytatásához szükséges. Hogy a békebeli iparok megrövidítésére semmi szükség sem volt, azt máris elismerték, amennyiben egymásután jönnek a rendeletek, amelyek egyik vagy másik nyersanyagot felszabadítják a zárlat alól. így például már a réz- és a rézöntvényeket korlátlanul lehet használni békebeli célokra. Az inflációt elősegíti az a csalás is, amit az árak megrögzítésénél tapasztalunk. Az ár-stabilizáló hivatal ugyanis az árak megszabására a nagyiparoktól kéri kölcsön a “szakembereket”, azt állitván, hogy csak azoknak van megfelelő tudásuk arra, hogy miként lehet megrögziteni az árakat az iparok tönkretétele nélkül. Az ilyen emberek természetesen mind érdekelve vannak azon árucikk termelésében, amelyre a maximális árakat megszabják és igy egész biztosan olyan árakat javasolnak, amelyek még mindig túlságos nagy profitot biztosítanak a gyárosoknak és a részvényeseknek. A második világháború hasonló fegyverkezésének idején Roosevelt elnök a gyárakkal vagy bankokkal érdekközösséget nem tartó középosztályból, — rendesen egyetemi tanárok soraiból szedte össze gazdasági tanácsadóit, aldket a tőkések propagandistái gúnyosan a “brain trust” név alá vettek. De Rooseveltnek ezekkel sikerült elejétvenni a nagyobb arányú inflációnak. Ezzel szemben Truman elnök most egészen a nagytőke képviselőire támaszkodik. Miután a kongresszusban alig van szám- bavehető többsége s az is gyakran cserbenhagyja, nagyon tehetetlen, állandóan habozik s semmi erélyes lépést sem mer tenni az infláció megakadályozására, mert az egyben határtalan profit- lehetőségeket is korlátozná és arra nem erős még akkor'sem, ha azt akarná is, ami szintén kérdéses. így tehát semmi kétség, hogy az Egyesült Államok egyre jobban halad a vészes infláció felé. Szakszervezeti árulás A Bérmunkás hasábjain nem dobálódzunk az “áruló” szóval, mert nagyon jól tudjuk, hogy manapság felelőségérzettel nem biró egyének képesek rányomni az áruló bélyeget mindazokra, akik politikai vagy gazdasági kérdésekben nem értenek velük egyet. Hiszen a háborús uszítástól egészen megvadult tehetetlen kis férgek már felénk mutogatva is elég alkalommal kiáltották ezt a nem valami hízelgő jelzőt, sőt az ur jámbor szolgáli között akadtak olyanok is, akik azért neveztek árulóknak, mert a már idejétmulta babonáikra vetjük rá a felvilágosítás fényét. Most azonban mink is használjuk ezt a kifejezést; használjuk a felelőség teljes tudatával és az esemény ismertetése után az olvasóra bízzuk, ítélje meg, hogy jogosan használtuk-e? Az amerikai vasúti munkások már két és fél év óta követelnek béremelést. A vasúti társulatok két és fél év óta állandóan huzták-halasztották a tárgyalásokat és a béremelésből nem lett semmi, noha a megélhetési árak egyre magasabbra szöktek. A vasúti munkások számos igen erős szakszervezetben egyesültek. Ezen szervezetek csaknem száz százalékosak, az az a megfelelő szakmákban az összes alkalmazottakra kiterjednek, igy várható volt, hogy ilyen erős szervezettel a bérköveteléseknek hamarosan érvényt lehet szerezni. Egyik ilyen szakszervezet a “Brotherhood of Railroad Trainmen” nevű is, amelyhöz a váltó kezelők, vonatösszeállitók, stb. tartoznak. Ezt a szakszervezetet, — mint minden igazi munkásszervezetet — a munkások alakították, azoknak a pénzén tartják fenn s azok fizetik a tisztviselőket is. És mégis, amikor a tagság a két és félévi huza-vona után már megunta az eredménytelen alkudozást és egyszerűen abbahagyták a munkát, azt állítva, hogy betegek, a tisztviselők a tagság ellen fordultak. Az osztálybiróság a szokot módon kiadta a rendeletet, hogy a munkások azonnal vegyék fel a munkát s miután azok nem engedelmeskedtek a rendeletnek, Edward A. Tamm szövetségi biró maga elé idézte a Brotherhood of Rairoad Trainmen vezetőségét és úgy a biró, valamint az amerikai munkásság nagy csodálkozására azok BŰNÖSNEK MONDOTTÁK MAGUKAT, ILLETŐLEG A SZERVEZETET. A biró erre 75,000 dollár bírságot szabott ki a szakszervezetre. A tárgyalás folyamán az egyik union tisztviselő ezt a kijelentést tette: “Ez a bűnösség elismerése például fog szolgálni a union tagságának, hogy nem fognak ‘vüd-cat’ sztrájkokat rendezni s általában nem tesznek semmit a tisztviselők tudta és akarata ellen.” Ez a bűnösség elismerése és ezen tisztviselő nyüatkozata mutatja, hogy ebben a szervezetben úrrá lett az a felfogás, hogy nem a munkás pénzéből fizetett tisztviselőknek kell alkalmazkodni a tagság akaratához, hanem fordítva. Az a szakszervezet, amelyben ez az uralkodó szellem, már nem a tagság, nem a munkásság, hanem csak a tisztviselők érdekeit szolgálja s azon tisztviselők, akik ily durván szembehelyezkednek a szervezet tagságának az akaratával egész jogosan árulóknak nevezhetők. Az osztálytudat hiánya A szakszervezeti árulást lehetővé teszi az, hogy az amerikai szakszervezeteknél teljesen hiányzik az osztálytudat. Erre igen érdekes példát nyújt most a Los Angeles County bírósága előtt folyó ama kártérítési pör, amelyet bizonyos Leon E. Clifton nevű sajtóügynök indított az AFL-hez tartozó Retail Clerks Union 770-es lokálja ellen. Ezen pör okirataiból megtudjuk, hogy körülbelül 15,000 taggal rendelkező szervezetben a tagság nem sokat tud a szervezet ügyeiről, amit a Joe DeSilva titkár vezetése alatt álló pár tisztviselő intéz teljhatalmulag. Ez a DeSilva még 1946-ban felfogadta Cliftont sajtőügynöknek, havi 115 dollár és 25 dollár kiadási költség fizetésért. A pörirat többek között aztán ezt mondja: Mondottam akkor DeSilvanak, hogy én nem a munkásokkal, hanem a munkáltatókkal (management) érzek és azoknak is dolgoztam még eddig mindig. Mármost ha elvállalom ezt az állást, akkor többé nem mehetek vissza dolgozni a munkáltatókhoz. DeSilva azonban megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mert Local 770 az egész életemre biztosítja a munkát. Az “egész életből” azonban ugylátszik, hogy csak két év lett, a 62 éves Cliftont elküldték, aki most a még várható hátralevő éveire követeli a fizetést, valami 80,000 dollárt. Ebből az aránylag elég jelentéktelen ügyből ami nagyon kirívó s amit kiemelünk az, hogy ime egy szakszervezeti tisztviselő felfogadott szervezeti sajtőügynöknek, tehát a szervezkedés irányítójának egy olyan embert, aki bevallotta neki, hogy munkásellenes érzelmű. Nem baj, — mondotta DeSilva, — most majd a munkások fizetnek s akkor azoknak dolgozol; üzlet csak üzlet, mi a külömbség? Nagy a valószínűsége annak, hogy ő maga is hasonló eréllyel dolgozna a munkáltatóknak, ha ott nagyobb jövedelemre tehetne szert. Sőt még azt is hajlandó vagyunk elhinni, hogy ezen szervezetnek a külömböző füszerüzletekben és drogériákban dolgozó tagjai között is akad elég, aki ugyancsak igy gondolkodik. Az amerikai szakszervezetekben nagyon vigyáznak arra, hogy a tagság osztálytudatra ne ébredjen. Mert az osztálytudatos szak- szervezetekben a tagság törődne a szervezet ügyeinek intézésével
