Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-03-03 / 1670. szám

1951. március 3. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI v EMBERIESSÉG 1951-BEN Soha uiég a történelem folya­mán, olyan nyílt és embertelen uszítás, gyűlölet keltés nem volt mint napjainkban. Hitler aljas uszítás, gyülöletkeltés nem volt népek kiirtására, csak amatőr munka volt, ahhoz a tervszerű­en kidolgozott uszításhoz ké­pest, amely ma az amerikai hír­szolgálat, sajtó, rádió, televízió folytat. Éhez az emberiség ellen elkö­vetett bűnhöz az alaphangot a koreai hadsereg főparancsnok­sága adja meg. Emlékezzünk csak vissza pár évre, amikor Hitler hordái föld­del egyenlővé rombolták le Lidi­ce csehszlovák községet, vagy amikor a náci repülők szétbom­bázták Conventry angol várost, az egész kulturvilágon milyen felháborodás vett erőt. Minden becsületes ember a legförtelme­sebb gazságnak bélyegezte ezt a gyalázatosságot, amellyel a hit­leri Németország önmagát lökte ki a kultur népek társaságából. Vagy emlékezzünk a haláltá­borok borzalmaira, a gázkam­rákra, a megsemmisítő táborok­ra, ahol a zsidó, lengyel és orosz származásúak millióit pusztot- ták el. Milyen felháborodás kö­vette ezt, amikor a hitleri horda leverése után teljes valóságá­ban ismeretes lett ez a szörnyű­ség. Milyen elementáris erővel követelte az egész világ a bűnö­sök megbüntetését, a legszigo­rúbb ítélettel. Beszéljünk arról, hogy mit váltott ki Amerika népéből az, amikor megtudták, hogy a náci és japán imperialisták, minden nemzetközi törvényt felrúgva, hogy kínozták, ölték halomra az amerikai hadifoglyok ezreit? ELTÖRPÜL A MÚLT Nem, ezekről ma már nem ér­demes beszélni. Az uj hadviselé­si mód nem ad jogot arra, hogy Hitleréknek Lidicét emlegessük, mert az uj hadviselési mód, amelynek a bemutatója Koreá­ban folyik le a szemünk előtt, azt igazolja, hogy a nyílt váro­sok “stratégia” bombázása, amelyet Hitler itt-ott beveze­tett, az a mai hadvezetőségnél teljes egészében elfogadott had­viselési mód és ma az egész Ko­rea Lidicévé változott át. Pár héttel ezelőtt a főparancs­nokság utasítása az volt, hogy minden olyan épületet el kell pusztítani, amely alkalmas arra, hogy az ellenség védelemre hasz­nálja. Ezt a parancsot a UN hadsereg és tengerészt repülői legtökéletesebben végrehajtot­ták. Miután minden épület al-1 kalmas arra, hogy az ellenség­nek védelmet adjon. Arra töre­kedtek, hogy Korea egész terü­letén egyetlen épület épen ne maradjon. De ezekben az épületekben nem csak katonák, sőt főleg nem katonák bújtak meg, ha­nem a civil lakosság, asszonyok, gyerekek, betegek, öregek, hogy mi lett ezekkel, azt olvashatjuk és láthatjuk is a mozi híradók­ban, a televízióba, hogy a der­mesztő hidegben ott vándorol­nak az utakon, akik nem fagy­nak meg, akiket nem pusztít el az éhség, azokat a bomba tépi szét a keresztény civilizáció di­csőségére. Miután a benszülött lakosság megbízhatatlannak bi­zonyult, a UN hadsereg “eltávo­lította” őket, millió számra kel­lett elhagyniok a harctérré vált területet, akik meg is ott ma­radtak, nem akartak elmenni, vagy ott rekedtek, azokra vo­natkozott a főparancsnokság azon rendelete, hogy “mindenkit le kell bombázni és géppuskázni, aki mozog” és eme keresztényi parancs következtében, nagyon sok ezer civil nem mozog többé. Az “ellenség” bizony némely­kor visszaüt, gyakran nagyon keményen, nem ve^zi figyelem­be a főparancsnokság nagy ki­jelentését, hogy az “ellenség ösz- szetört, megsemmisült” nem nagy sikere volt ama kijelenté­sének sem, hogy “Karácsonyra otthon leszünk” és miután a UN-be sikerült elgáncsolni a bé­kés megoldást, uj irányvonalat jelölt meg a főparancsnokság, amelyet hihetetlen szádizmussal “népszerűsítenek” lapjaink és a rádió, valamint a televízió. Ölni, minél több ellenséget beletenni a “húsdarálóba” és a hivatalos je­lentések és a rádió, televízió komentátorai, csak úgy csurog­nak a vértől. Színes leírást ad­nak arról, hogy a katonák, re­pülők, hadihajók, mennyi ellen­séget öltek meg. A napokban egy helyi televiziónt hallgattam és néztem, ennek a vén asszony­nak Dorothy Fuldheim-nek, aki pedig “liberálisnak” van elköny­velve, szinte állatiassá vált az arca, ahogy lelkesen beszélt arról, hogy hány vöröst öltek meg az elmúlt napon. Szinte csurgótt a véFa száján, amikor a “husdaráróról” beszélt. Kár nem emlékezni arra, hogy Hitler is igy csámcsogott a vér- zabálásban, a dicsősége tető­pontján és főleg arra kellene emlékezni, hogy mi lett a végze­te, amikor az ellenség is átvette a taktikáját és szintén műkö­désbe állította a “húsdarálóját”. Ma a nagy technikai fölény te- ) szí ezt a darálást lehetővé, de ez a “rendőri akció”, aminek az el­nökünk nevezte, már hozott egy pár meglepetést, egy kis “kiszé­lesítést”, amelyet annyira óhaj­tanak a háborús uszítok, a mi fiainkat is beterelhetik a hús­darálóba, akkor nem hivatkoz­hatunk kultúrára, emberiesség­re, amelyről először itt felejt­keztek meg. PONTOS SZÁMOK ' Még egy nagy meglepetést hozott ez a koreai háború, hogy ha a nagyszerű kémszervezete a főparancsnokságnak nem is tud­ta megállapítani, hogy a “meg­semmisített” ellenség ott várja a “karácsonyi hazamenteit” of- fenzivával a Mandzsúriái hatá­ron és ennek következtében ve­szett el az a sok áldozattal, hó­napokig tartó előnyomulás, na­pok alatt, de viszont valami cso­dálatos, soha az eddigi háborúk­ban nem tapasztalt pontosság­gal működik az az intézménye, amely a legpontosabban megál­lapítsa az ellenség veszteségeit, halottakban, sebesültekben és foglyokban. Az eddigi tapasztalat azt iga­zolja., hogy még a saját veszte­ségnek harcközben való megál­lapítása csak hozzávetőleges szo­kott lenni, az ellenség vesztesé­gét viszont csak feltételezik, most éppen az ellenkezője tör­ténik mindennek. A saját veszteségeink — na­gyon benfentesek szerint — nagyságát nem tükrözik vissza közel sem, a hivatalos jelenté­sek és a betegségben, fagyásban elpusztultak, vagy kórházba ke­rültek nincsenek a veszteség lis­tában feltüntetve. Ugyan igy a jelentések szerint egyetlen re­pülő sem veszett el, mind hibát­lanul tért vissza. Csak amikor már rémhírek járnak a nem lis­tázott veszteségekről, akkor en­nek ellensúlyozására kap a pol­gárság szűkszavú jelentést a fagyási esetek ezreiről és hogy 405 repülőgép pusztult el, a be­tegekről még a 8 hónap alatt nem látott napvüágot jelentés. De viszont ha a repülőink sok ezer láb magasságból bombáz­nak, vagy égő gazolinnal öntik le a városokat, csapátokat, a jelentés pontos számot ,ad az eredményről, nem hozzávetőle­ges, hanem pontosan, hogy 213 halott éá 1127 sebesült, hogy ha a csapataink visszavonulnak, ak­kor is pontosan jelenti a főpa­rancsnokság, hogy az elmúlt napon 12,348 katonája veszett el az ellenségnek halottakban és sebesültekben. Ha a hadiha­jók 10-15 mérföld távolságról ágyuzzák az ellenséget, akkor is tévedés nélkül megírják a vesz­teséget. Vannak akiknek a szokásuk, hogy feljegyzik a jelentések szá­mait, ezek megállapítják, hogy a főparancsnoki jelentésekben, minden vöröst megöltek, egy­be azonban mindenki egyetért, és pedig, hogy ezeket a főpa­rancsnoki jelentéseket nem le­het komolyan venni. Az ott fel­tüntetett számok, hasból készül­tek és legfeljebb telefon szá­moknak számíthatnak. MIÉRT MINDEZ? A felelet kézenfekvő, semmi más célja nincs ennek a bosszú­hadjáratnak, nagyképü kijelen­téseknek, a véres leírásoknak, a nevetséges “pontos” számok­nak, a harc hihetetlen elvadulá- sának, mint a vérszomj felkelté­se, a gyűlölet fokozása, a hábo­rús hisztéria növelése. Csak igy vélik lehetőnek az őrült háborús felkészülést, az adók és árak emelését, a profitnak hallatlan megnövekedését. A főparancsnoki jelentések, a lapok és minden propaganda szerv munkája dacára is, ha las­san is, de állandóan növekedik a háborús uszítással szembeni ellentállás, annak meglátása, hogy ennek és a készülőben le­vő világháborúnak, semmi köze sincs az amerikai nép jólétéhez, szabadságához, hogy a nép csak áldozatokat hoz, vérben, az élet­nívója sülyedésében, a jogainak megnyirbálásában. Hogy ez igy van, azt igazolják azok a leve­lek tízezrei, amit a törvényho­zók kapnak a háború ellen, de egyes lapok szavazási próbái is. így legutóbb a Cleveland News rendezett szavazást a háború kérdésében, a feltett kérdések között volt, hogy “Visszavon­juk-e, csapatainkat Koreából”. A válaszok 62 százaléka igen­nel felelt, hogy “Koreába ma- radjunk-e amig ott rend nem lesz?”, 63 százalék nemmel sza­vazott. Éhez hasonló arányban ellenezték azt is, hogy csapato­kat, vagy fegyvert küldjön a kormány Európába. Ennek a reakciós lapnak ez a szavaztatása mutatja azt, hogy nem az amerikai nép az, amely háborút akar. Az amerikai nép úgy mint az orosz, francia, kí­nai vagy olasz nép, békét, jólé­tet akar, csak a külömbség az, hogy itt ez a béke akarat ma még nem nyilvánul meg szerve­zett formában, hogy a háborús uszítok terrorja elnyom minden ilyen törekvést. De, az egyre sú­lyosodé gazdasági helyzet, a veszteségnek folytonos növeke­dése, a háború profitolóinak a kapzsisága, az amerikai népből is ki fogja váltani a készülő vi­lágkatasztrófával szembeni el­len tállást, hogy megmentse a gyermekeit, a városait, sőt az egész emberi kultúrát, a pusztu­lástól. A “MARTÍR” ÖZVEGYE Hogy mennyire megváltozott az amerikai közvélemény gyá­rosok iránya, arra sokkal job­ban rámutat egy kis hirecske, mint sok nagyhangú uszítás. A clevelandi Scrips-Howard lapba a Cleveland Press-be egy cikk jelent meg, amelyben az írónő nagy lelkendezve adja tudtunkra azt a megtisztelte­tést, hogy egy volt magyar arisztokrata nő, kinek az első férje egy valódi magyar báró volt, a második férjét, aki ma­gyar miniszter, három magyar napilap tulajdonosa és nagy an- ti-kommunista volt “az oroszok kivégezték”, ez a nő most itt egy gyárban dolgozik és most lesz amerikai polgár, ki mielőtt férj­hez ment, Magyarország leghí­resebb színésznője volt. Őszintén megmondva nem so­kat tudok a “művésznő” első­számú férjéről, a másodikról sem tudnék apró részleteket, de annyit tudok, hogy helyreigazít­sam a cikkíró egyes tévedéseit a “mártír”-ról, akinek a neve Rajnis Ferenc volt. Rajnis Ferencet nem az oro­szok végezték ki, hanem a ma­gyar bíróság ítélte halálra és s akkor a szervezkedés nem sülyedne le egyszerű “business”-szé. Az amerikai munkásság nagy tragédiája, hogy nem fogott rajta az Industrial Workers of the World szervezet osztálytudat­ra ébresztő tanítása. Az állami erőszak, amit ezen szervezet letö­résére igénybevettek, továbbá a közvéleményt informáló eszkö­zök és intézmények teljes kisajátítása kiölte az amerikai munkás­ságból az osztálytudatot. Nem csoda tehát, hogy most a szak; szervezeti vezérek csak mint “üzletet” kezelik a szakszervezeti mozgalmat és akkor és úgy árulják el, amint speciális anyagi ér­dekeik kívánják.

Next

/
Oldalképek
Tartalom