Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-03-03 / 1670. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1951. március 3.

OSZTÁLYELLENTÉT

Az amerikai szakszervezetek gyalázatos árulásai, amelyet megalakulásuk óta arcpirulás nélkül végeznek, mint a váltóőrök sztrájkjának megtörését, a vasutasok szervezeteinek basái és a több mint másfél millió tagság, szégyenletesen arculcsapta most is, a váltóőrök kis töredékének elszánt harcát.

Az amerikai szakszervezetekben, de legkiváltképpen a vasúti Brotherhoodok szervezeté ben teljesen ismeretlen a szolidaritás és az egynek a sérelme az összeség sérelme. Ezt a tényt szomorúan igazolja a vasúti munkások kés és félévi harca a munkaviszonyok valamint a fizetés megjavítása érdekében.

Az Egyesült Államok kormánya több mint félesztendővel a koreai mészárlás kitörése előtt a vasúti brotherhoodok basáinak kérelmére állami kezelésbe vette a vasutakat és annak igazgatóit katonai mundérba bujtatták, hogy annál is nagyobb nyo- matékot adjanak a vasúti bérrabszolgák követelései elleni határozatuknak.

Néhány esztendővel ezelőtt a mi honatyáink egy “demokratikus” rabszolga törvényt, a Taft- Hartley törvényt léptették életbe, amely törvény különböző pontjai előirják, hogy milyen feltételek mellett léphet az amerikai munkás sztrájkba, de még ezt a feltételeket is hatályon ki- vül helyezhetik, ha azt a Munkáltatók Szövetsége, a Wall Street, az Egyesült Államok elnöke, szövetségi bírái, az ország népének biztonságát látják veszélyeztetve. így történt ez a vasúti váltóőrök munkabeszüntetése alkalmával is. Az állam minden közege a váltóőrök ellen lépett mozgásba. Fenyegették, hogy a vasúti Brotherhoodok központját napi fél millió dollárra büntetik, amig a váltóőrök sztrájkolnak, amikor látták, hogy ez sem fog eredményre vezetni, orvosi vizsgára rendelték be a “Sick and tired” váltóőröket, akiket az orvos nem talált betegnek, azoknak a munka azonnali felvételére kártyát adtak. Ez sem oldotta meg a munkások elszántságát, mert azok helyett, akik felvették a munkát, mások mentek sztrájkba. Az Egyesült Államok elnöke, akit az újságírók megkérdeztek, hogy mi a véleménye a vasúti munkások nyugtalanító sztrájkjáról azzal válaszolt, hogy azok még az “Oroszoknál is rosszabbak”. Nem vonjuk kétségbe az elnök megállapitá- sát, neki tudnia kell, de mindezek nem oldották meg a vasúti munkások zavaros helyzetét és igy a hadsereg főparancsokai vették a kezükbe a sztrájk ügy intézését és kiadták a rendeletet, hogy “mindazon sztrájkoló váltóőrök akik 24 órán belül nem jelentkeznek a munka felvételére, elvannak bocsájtva, minden jogaikat, előnyeiket elveszettnek nyilvánítják”. Mi történt. A váltóőrök látták, hogy a szak- szervezeti basák hónapok óta a vasúti mágnásokkal és a kormánnyal játszanak össze, látták azt is, hogy a vasúti munkások, mozdonyvezetők, fűtők, kalauzok, mühelymunkások, sőt még

saját szaktársaik a váltóőrök is nagy számban munkán maradtak, megvertnek érezték magukat és újból felvették a munkát.

Ez nem csak a vasutas munkásoknak, hanem a szakszervezetek minden tagjának, kell, hogy egy szomorú tapasztalat legyen és a következő lépéseiket a saját szervezeteik ellen kell, hogy irányítsák és egy olyan szervezetben tömörüljenek, mely szervezet a vasúti és szállítási ipari munkásokat szervezi EGY NAGY SZERVEZETBE, amely szervezet a vasúti mágnások és azok közegeinek minden határozata ellenére is, a szállítás, közlekedés munkásai, mint egy ember lépnek harcba sérelmeik orvoslásának érdekében. Ez a szervezet az IWW.

A United States Steel Corporation Gary, Ind. egyik telepén “vadmacska” sztrájkba lépett 750 munkás, mert egyik társukat a társaság jogtalanul elmozdította munkájából. A telepen összesen 6.700 munkás robotol. A bérrabszolgák a CIO acélipari szervezetéhez tartoznak. Csaknem hatezernyi acélipari munkás nem vállalt szolidaritást a sztrájkolókkal és mégis a napilapok, a rádió eszereveszett támadást intézett a sztrájkolok ellen, hogy a háború sikereit akadályozzák.

Most nagy a felháborodás az AFL és a CIO basái között, nem azért, mert Amerika bérrabszolgáinak befagyasztották a bérét, vagy azért mert az élelmiszereket a befagyasztás óta is rohamlépésben emelik, vagy azért mert Truman elnök visszaélt ígéretével. Ugyanis a szakszervezetek basái megállapbdtak a demokrata politikusokkal abban, hogy a munkaügyi minisztérium titkárát Maurice Tobin-t nevezi ki a munkaerőt központosító bizottság igazgatójának. De a demokrata politikusok megszegték Ígéreteiket és az előleges megállapodást és Tobin helyett Arthur Flemmin- get nevezték ki. Erre aztán felháborodtak Mutcheson a Car- penterek, Tobin a kocsisok szervezeteinek elnökei és most erélyesen követelik, hogy az AFL hagyja abba a politikai handa- bandázást és szüntessék be a “Labor League for Political Education” szervezetet, “mert az elmúlt országos választásoknál több mint egy millió dollárt pocsékoltak el, amelyért sem a Fehér Ház lakója, sem pedig a demokrata politikusok kézszo- ritáson kívül semmit sem adtak”.

Az AFL központi vezetőségének ez év junius havában tartandó ülésein viharos gyűlések várhatók. A központi vezetőség titkára George Meany erélyesen követeli, hogy Truman elnököt azonnal támadják meg és leplezzék le, a szavukat be nem váltó demokrata politikusokkal egyetemben. A CIO, amely szintén részese a fentnevezett szervezetnek Phillip Murrayval az élen, olyanképpen foglaltak állást, hogy alkalmat kell adni úgy Truman elnöknek, mint a deAZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVIN YILATKOZATA

A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem 'ehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milUói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll.

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal eló'segitik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL !”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az nj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.

mokrata politikusoknak, hogy hibáikat jóvátehessék. Még: mindég nem tudták megtanulni ezek a szakszervezeti basák, hogy az “urakkal nem jó egy tálból cseresznyézni”. Ahelyett hogy komolyan a bérrabszolgák érdekeiért foglalnának állást és azokat szerveznék, tanítanák a munka és a tőke közötti ellentétre, ehelyett a zon rágják a csepüt, hogy ki legyen egyes miniszteri tárcák betöltője.

Emlékezzünk csak vissza, nem is olyan régen, az elmúlt világmészárlás kezdetének idejére 1939-re, amikor mint az amerikai mondja “A régi jő napokat éltük”. Abban az időben, amikor a háziasszonyok egy dollárral bementek a füszerüzletbe és vettek egy font kávét, egy font darált húst, egy tucat tojást, egy font zsírt, egy nagy üveg tejet és egy kenyeret és ennek tetejébe a dollárjából még néhány centet vissza is kapott. Ma a dollárért kap egy font kávét, a legjobb esetben kap még hozzá egy kis kenyeret. A többi felsorolt dolgokért még másik egy dolláron felül kell, hogy fizessen.

1939-ben egy négy tagú család heti élelmezése nem került többe mint 9-10 dollárba, ma egy ugyan ilyen család élelmezése 25 dollárnál is többe kerül. A ruházat terén 60 dollárból bevásárolhatott feleségének egy szőrmével díszített gyapjú téli- kabátot és még akkor maradt, hogy önmagának vehetett egy öltözet jó ruhát, egy pár cipőt, egy kalapot, egy tucat harisnyát, féltucat inget, öt alsó inget és alsónadrágot. Ma ha ugyanezt a kabátot akarja feleségének megvenni, akkor a '50 dollárból nem, hogy ő maga magát is felrhuzná, hanem nem is elegendő. Ugyan ezen idő alatt a rayon női ruhát 2 dollár 50 centről 10 dollárra emelték, íz egy dolláros női mosó ruha ma 4.50 cent. Női rayon alsóruha 75 centről 3.25-re emelkedett az 5 dolláros gyermekruha 18.20 cent, egy pár női cipő, házkörüli 2 dollárról 10-12 dollárra emelkedett.

Azok, akik azon elmélkednek,

hogy mi történt a dollár vásárló képességével, emlékezzenek csak vissza, amikor 1939-ben 5 centért egy jókora nagy darab szappant kaptak, 5 centért a street cáron, subwayn, elevátorokon utazhattak, amikor 50 centért hajatvágattak és borotválkoztak, amikor tízezer dollárért a jómódú bankár urak vásároltak kényelmes kastélyokat. Ezt nem Krisztus urunk születése előtti években, hanem a mi urunk 1949-ik esztendejében, alig 12 évvel ezelőtt volt életben. Hogy mi történt a dollárral 1939 óta, legjobban láthatjuk, ha veszünk egy 5 centes cukorkát, amelyért az automata gép még mindig öt centet vesz, de annak nagysága a felénél jóval kisebbre zsugorodott össze. Összehasonlítva az 1951-es keresetünket az 1939-es keresetünkéi, azt tapasztaljuk, hogy ma, amikor “nagyon sok pénzt keres a munkás”, egy jó része eltűnik mielőtt megkapja azt. A másik részét pedig az élelmiszer uzsorások emelik el.

A koreai háború kezdetén a szövetséges hadseregek csaknem teljesen csütörtököt mondottak a mechanizált felszereléseikkel, a koreai és kínai hadseregek régi rendszerű felszereléseikkel szemben.

A szövetséges seregek repülő, tankjai, legújabb előmenetelükben megrendítő, borzalmas eszközöket használnak, nem csak a koreai és kínai katonákkal szemben, hanem az utjukba akadt lakosággal szemben is. Ezt az eszközt már az elmúlt világháborúban használták itt-ott, a japánok ellen, “Napalm Gasoline Jelly”-nek nevezik. Ezt a borzalmas eszközt a repülőgépek ezer és tízezer gallon számra ön- tik le a katonákra, a lakosságra, városokra, falvakra egyaránt. Ez a napalm gasoline (va- selin és gasoline keverék), ahogyan a földre ér, lángba borul és lehetetlen azt elfojtani. Embereket, nőket, gyermekeket elevenen égnek el, városokat, falvakat, erdőket perzselnek fel. Ez elől, úgy mint az atombomba elől, nem lehet menekülni, mert befolyik a pincékbe, üre-