Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)
1951-02-24 / 1669. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1951. február 24. OSZTÁLYELLENTÉT AZ INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN YILATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérr ndszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, Így az egyen esett sérelme az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein beHJl. Az Egyesült Államok háziasszonyai az elmúlt napokban, amikor az újságok öles betűkkel hozták, hogy “Befagyasztották az árakat” mosolygás és öröm vonult végig az urcukon. Mohón áapták az újságokat, olvasták a “jó” hirt. Alig hogy belefogtak az olvasásba, máris bus- komorrá változott az arcuk és szidták a kormányt, hogy olyan szemérmetlenül járt el velük szemben. Heteken, hónapokon át hagyták, hogy az élelmiszer uzsorások, nap-nap után emeljék az árakat és amikor már a végletekig felsrófolták, akkor a január 25-iki árfolyam szerint befagyasztották azt. Ugyan ezen befagyasztással párhuzamosan a kormány hivatalos közegei, akik a fagyasztást világgá röpítették és nyélbeütötték, sietnek kijelenteni, hogy az árak nem vonatkoznak a mezőgazdasági termékekre, mint zöldség, gyümölcs, tej, vaj, tojás, sajt, stb. nem fagyasztották be a friss halakat és halféléket. Az orvosok, ügyvédek és más hivatásos szakértők diját. Az orvosok annyit vehetnek a betegtől, amennyi éppen nekik tetszik. Ha valakinek ügyvédre vagy valamelyes szakértőre van szüksége, hát azok is mint minden időben pőrére vetközte- tik áldozataikat és azt a kormány jóváhagyásával teszik. A ház és telek spekulánsoknak is szabadkezet adott a kormány. Ezek még nem húzták le az utolsó bőrt a népesség, a munkásság túlnyomó többségéről. A 20 dolláros lakásért hatvan dollárt, sőt még annál is többet kell fizetni. Háziállatról, de leg- kiváltképpen gyermekekről a háziurak hallani sem akarnak, ahová befogadják azokat, ott nagyon meg kell zsírozni a háziúr markát, hogy a szive megessen a kisdedeken. Könyvek, folyóiratok, újságok, árait is teljesen rábízzák a kiadó vállalatokra. A biztosítás minden fajtáját szabadjára engedték. Annyit és úgy szabják meg az árakat, amint azt ők jónak látják. Nincsen az Egyesült Államokban, de még az egész világon sem egy másik intézmény, amely olyan magas haszonra dolgozna, mint a biztositó társaságok. Mindennek tetejére azzal biztatnak bennünket, hogy a következő néhány hónapban még újabb öt-hat százalékot fog emelkedni az élelmiszerek árai. No de fagyasztottak be más dolgot is, ami nagyon is közelről érint bennünket és ez a mi fizetésünk — ezt befagyasztották. De itt is van aztán kibúvó. “Ha a munkaadó jónak látja, emelheti munkásainak fizetését, óránként öt centtel, de ezt be kell, hogy jelentse a fizetéseket szabályozó hivatal főnökének és annak felülvizsgálása után engedélyezik, vagy visszautasítják azt. Azt mondják a mi csepürágó politikusaink, hogy a munkások fizetésének emelése inflációt okoz és azt meg kell akadályozni, minden áron, de legjobban a munkások kizsákmányolásán. Arról is csevegnek ezek a semmitevő urak, hogy a bányászok legutóbbi 20 centes | órabér emelését törvény ellenes- i nek minősitik, mivel az nem volt életben január 25-én. Ugylát- szik, hogy minden áron újat kívánnak huzni a bányászokkal. De nem csak a bányászok vannak sakkban, a vágóhídi munkások százezrei, akiknek munka és fizetési szerződéseik néhány hét múlva jár le és 25 centes órabér javítás követelést szavaztak meg. A városi és állami alkalmazottak, tanítók, postai alkalmazottak stb.,. szégyenletesen alacsony bérért kell, hogy robotoljanak. Fizetéseik nagyon, de nagyon távol áll az amerikai életstandardtól. De még ezektől is sokkal mélyebb kátyúba jutottak azok, akiknek nyugdiját, illetve nyugdíj járulékát a koreai háború kitörése előtt szabták meg. A ruha és ruhanemüeknek az árát is befagyasztották. A 60 vagy 70 dolláros ruháért vagy kabátért egy év múlva is annyit kell fizetni, de a minőséget a ruhagyárak tulajdonosainak legnagyobb megelégedésére nem fagyasztották be. Azért a pénzért amit ma fizetünk, a minőség nagyon hitvány, de minél jobban sülyedünk bele a háborúba, annál satnyább lesz ruházatunk, a megszabott árak mellett. Az árak befagyasztása ellen tiltakozik az utcasarki szatócstól az Egyesült Államok Chamber of Commerce-ig min- rették volna emelni az életszük- denki. Ők még magasabbra sze- ségletek árait. Az nem okozott volna inflációt. No de nem kellett nekik sokáig busulniok, a kebelbarátaik, a részvényeseik, az ügynökeik egyben tudtukra adták, hogy mérsékletesen emelhetik áraikat, hogy “tisztességes” profitot húzhassanak befektetéseik után. A munkás egyedüli befektetése, a munkaereje, és annak az árának emelése veszedelmet hoz az országra, mert inflációt okoz. A munkáltatók kutyaszövetsége, helybeli és országos, még nem adta fel azon tervét, hogy a 40 órás munkahetet 48 órára bővítsék ki. Még ma a mi szak- szervezeti basáink “erélyesen” tiltakoznak a munkahét óráinak emelése ellen, azonkívül^ hogy azt mésfélszeresen fizetnék, de holnap már lejebb adják, néhány zsíros védelmi állásért, ők maguk fogják a bérrabszolgákat ösztökélni, hogy az “ország védelme érdekében áldozzanak” és meg lesz a kizsákmányolok szent akarata, a hatalmas profit őszentsége zavartalanul folyik a feneketlen zsákjukba. Cserben hagyták a munkás- osztályt a Taft-Hartley törvény megszavazásánál, cserbenhagyták a munkásosztály a MacKar- ran, sajtó, szólás és gyülekezési szabadság elleni törvény életbeléptetésén. Megegyeznek a kormánnyal, hogy ma már nincsen szükség az “uj osztás” vagy a Truman-féle “igazságos osztás” életbeléptetésére. De nem csak ezektől a reformoktól, hanem a munkásosztály nemzetközi szolidaritásától, az osztályharctól fosztották meg az amerikai bérrabszolgákat. Néhány rongyos ezüst darabért, Iskáriot Judás módjára támogatják a háborús uszitókat. Lecsapolták, félrevezették a munkásosztály forradalmi tevékenységét és ebben nagyban segítettek az úgynevezett munkás politikai pártok vak vezérei. Ők még bünö- sebbek mint Iskáriot Judás, mert tudatában voltak és még ma is vannak, hogy a munkás- osztály hatalma, gazdasági erejében van. Kétkarú mozgalmat kívántak építeni, jobb és balka- rut, a jobbot felhasználták a politikai handabandázásra, a balt pedig lekötötték, annak mocsarába. Ezért van az, hogy Amerika osztályharcos bérrabszolgái ma a koncentrációs táborok kapui előtt állnak. A világ kizsákmányoló osztálya háborút folytat, hogy árujának minél hatalmasabb piacot, minél hatalmasabb profitot szerezzen magának. Nem törődnek azzal, hogy hol, melyik országban, milyen nemzet, faj, szin vagy vallásu nép vásárolja azt meg, a fő a profit. Még azzal sem törődnek, mint a jelen eset is bizonyítja, hogy az úgynevezett ellenséggel kössenek üzletet. A világ kizsákmányolt bérrabszolgáinak is egyesülniük kell szin, faj, vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül, a saját háborújukra. Ezt a háborút nem fegyverekkel, ágyukkal, bombákkal vívják. Ebben a háborúban a világ kizsákmányoló osztálya áll szemben a világ kizsákmányolt osztályával. Ezt nem a parlamentben, nem a kü- lömböző országok városainak lerombolásával és azok fiainak' lemészárlásával lehet lesz elérni, hanem a munkásosztály gazdasági erejének forradalmi alapokon való megszervezésével, amelynek a jelszava nem a “tisztességes napi bért, tisztességes napi munkáért”, hanem “Le a bérrendszerrel”. Ennek elérésére szügségtele rínék, sőt károsnak tartjuk az államkapitalizmust, mint átmeneti rendszert. Egy olyan hatalmasan kifejlődött ipari országban mint Amerika, nincs szükség semmiféle átmeneti rendszerre. Itt társadalmi változásra van szükség, a magántulajdon rendszeréből a közös termelése rendszerbe az Ipari Demokráciába. Erre kell, hogy szervezzük minden erőnket, az egész világ bérrendszere ellen. Az Egyesült Államok elnöke az utóbbi időkben nagyon sűrűn hangoztatja, hogy mindenkit addig kell adóztatni, amig az nem “fáj”. Nekünk bérrabszol- gáknak már néhány esztendeje nagy fájdalmat okoz az adózás. Keresetünkből minden héten leveszik a tejfölt és amikor az üzletbe megyünk 1 fontos kenyérért, 15 centet kémek és 16- ot vesznek, az egy cent az adó. És igy megy ez minden árucikkel, amire a kezünket rátesz- szük. Ha a háziasszonynak kézitáskája elszakad (a bevásárlásnál erre kevés eshetőség van — szedő) és valahol újat kell neki venni, arra már lukszus adót, vagyis minden dollár után 20 centet kell fizetni. Az elmúlt év végefelé egy újabb kereseti adót nyomtak ránk, de ez nem volt elég, mert most újból azzal kecsegtetnek bennünket, hogy keresetünket megnyirbálni készülnek^ Az eddigi egy dollár adó helyett, egy dollár és 30 centet szándékoznak kivenni nyomoru- ruságos keresetünkből. Az elmúlt év végefelé nagy kegyesen kaptunk 5-10 vagy 15 cent órabér javítást. Úgy vélekedtünk, hogy arra nagy szükségünk van, mert egész éven át rohamosan emelkedtek az élet- szükségletek árai, de annyira kiigazították a régi fizetésünk lajtsromát, már ott állt a végrehajtó s az öt dolláros javításból, a felét, vagy még annál is többet magának vindikálta. De nem elégedett meg, mert most a másik feléért nyújtja ki kezét. Ez már aztán igazán nagy sebet üt a bérrabszolgák gyomrán. A dolgozók fizetési borítékjából kihalászott dollárokért fegyvereket, ágyukat, bombákat vásárolnak, eddig is azt tették, de most még több fegyverre, bombára van szükség, ennélfogva még nagyobb adót kell, hogy kivessenek. De lesz ez még másképpen is. Lesz majd egy olyan társadalmi rendszerünk, amelyben az adót, a munkásmilliók keservesen megkeresett adóját, az emberiség hasznára fogják
