Bérmunkás, 1951. január-június (38. évfolyam, 1662-1687. szám)

1951-02-03 / 1666. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1951. február 3.

OSZTÁLYELLENTÉT

AZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET

ELVINYILATKOZATA

A munkásosztály és a műnk .Itató osztály főzött semmi közösség nincsen. Nem '.ehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áU.

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparbap dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL !”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az Ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer kezeiét építjük a régi társadalom keretein he'HI.

Az Egyesült Államok puhaszén bányászai, két és fél hónappal szerződésük lejárta előtt, egy újabb szerződésben állapodtak meg, amely 1952. év március 31-ig szól.

A bányabárók és a bányászok megbízottai megállapodtak abban, hogy a szénbányászok napi kepesete, ha teljes időt dolgoznak, tizenhat dollár és 35 cent. Ez a javitás ez év február elsején lép életbe és nagyon szépen hangzanék, ha ugyan akkor a bányabárók is nem nyitották volna ki a szájukat és nem jelentették volna, hogy a bér javítást a szén árának emelkése követi, egész biztosan úgy fogják emelni, — mint mindég — hogy a bérjavitáson meglehetős profitot csináljanak.

Az elmúlt év végefelé a kormány felszólította az iparok és a kereskedelem bitorlóit, hogy az árakat ne emeljék. Ezen időtájt volt, hogy a General Motors felemelte az autók árát, melyet a kormány “erélyes” felszólítása után vissza szivtak. De mivel mi nem eszünk automobilt, igy akarva vagy nem, észre kell vennünk, hogy az életszükségletek árai hétről-hétre, napról- napra emelkednek. A kizsákmányoló osztály nem mond le önkényesen a profitról, a kormány pedig kesztyűs kézzel bánik a profit harácsolok üzérkedéseivel.

Az árakat szabályozó kormányhivatalnok Michael V. Di Salle, amikor tudomására jutott, hogy a bányabárók a fizetés javítás után, a szén árát emelik, kijelentette, hogy “A szén árának általános emelését át fogjuk utalni, a bányászati osztály szakértőjéhez, hogy az azt felülvizsgálja és annak jelentése alapján kérvényezni fogjuk a bányaipar képviselőit az ügy közös megtárgyalására.” Az önkéntes árszabályozás, amelynek hivatása volna, hogy az árak emelkedését megszüntesse és annak megszüntetését rábízza az eladóra, akinek érdeke a minél magasabb haszon.

A bányabárók képviselője is beleszólt a vitába és kijelentette, hogy “Nincsen olyan józanul gondolkodó egyén, aki a szén eladási árát vissza akarná vinni az 1948 vagy 1949-ik évi árakra.” • ,

Nem kell sokáig törni a fejünket, hogy megállapítsuk, hogy ebben a vitában ki lesz a nyertes, a kormány-e, vagy a bányabárók. Egy bizonyos és ez pedig az, hogy a bányász munkások feleségei is azt fogják tápsztalni, hogy sok pénzt keres a férjük, de nem eleget arra, hogy abból az élet szükségleteit beszerezhesse. Korai az öröm, mert néhány hét leforgása alatt, az iparok, a kereskedelem basái, módját találják annak, hogy a kormány hivatalának szentesítése mellett, továbbra is megmaradunk kizsákmányolt, nincstelen bérrabszolgáknak. Nem csak a bányabárók voltak olyan nagy kegyesek, hogy minden harc nélkül, azt lehet mondani minden követelés nélkül megadták a bányászok béremelését. Az elmúlt esztendő második felében, amikor már a harmadik világmészárlás nyilvánvaló volt, a hatalmas társaságok, korporációk, sokszor a szervezeti basák legnagyobb meglepetésére felbontották a régi szerződéseket s az újakat 10-15 cent órabér javítással toldották meg. Jó aratásra, nagy szüretre, van kilátás a kizsákmányoló osztálynak.

Sem a bányászok, sem a többi ipartelepek munkásainak adott bérjavitások, egy szalmaszállal se hozták közelebb az uj társadalom, az ipari szabadság eljövetelét, de még csak nem is enyhített a bérrabszolgák helyzetén, mert a bérek emelését megelőzi és nyomban követi az élet szükségleteinek emelkedése. Az Egyesült Államok kormánya tehetetlen az ipari mágnások, a Wall Street uraival szemben. Egyetlen egy erő van, amely megtörheti erejüket és ez a bérrabszolgák ipari szervezkedése, nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon. Mindaddig, amig a munkásosztály nem használja ipari erejét, a kizsákmányoló osztály kénye- kedve szerint zsákmányolja ki a termelő bérrabszolgákat.

Nem a bérjavitás az, amely ma enyhíteni fog millió és millió bérmunkás pénzügyi helyzetén, hanem az a prosperitás, amelyet a harmadik világmészárlásra való felkészülés kecsegtet. Hatvan, hetven, nyolcvan órákat dolgoznak hetenként és az év végén, amikor az elszámolást megejti, azt látja, hogy odajutott ahová a mádi zsidó, vagy még oda sem, mert az ő fizikai erejét megőrli a tulhosz- szu munkaidő s a korai halál lesz a megváltás számára.

Most, hogy egy újabb prosperitásra, egy újabb vágásra van kilátás a kizsákmányoló osztálynak, hát a mi honatyáink, ipari mágnásaink meg vannak rémülve, hogy a munkás nagyon sok pénzt fog keresni és inflációt fog okozni. Az ipari mágnásaink kiadták a jelszót, vagyis a megoldást, hogy a munkás 40 óra helyett 45-50-et dolgozzon minden tulórázási pótlék nélkül. Azt mondj ák ezek az urak, hogy az ország biztonsága megköveteli, hogy a bérrabszolgák is áldozzanak annak oltárán. Úgy csevegnek ezek a semmitevők, mintha mi herék volnánk és ők volnának azok, akik mozgásban tartják az ipar és kereskedelem kerekeit.

A mi “demokratikus” honatyáink másképpen vélekednek és a szakszervezetek basáinak áldását élvezve pengetik, hogy törvénybe kell iktatni a 49 órás munkaidőt és azonfelül túlórázásért járó fizetésért a munkás köteles állami kötvényeket vásárolni s ezen kötvényeket csak a kormány engedelmével válthatja be a háború utáni években, vagyis amikor már az infláció veszedelme elmúlott. Eszük ágában sincsen ugyanezt tenni a kizsákmányoló osztály által nyert hatalmas profittal. Az más, az magántulajdon és annak szentségét a törvények biztosítják.

Mindennek az oka maga a munkásosztály, amely még mindig el van szédülve az egyéni érvényesülés maszlagétól, még mindig elhiszi, hogy tisztességes utón nagy vagvonra, milliókra tehet szert, még mindig elhiszi, hogy gyermeke ennek az országnak kormányzója, elnöke lehet. Ezt a tévhitet a mi szak- szervezeti basáink is ápolják, akik néhány darab ezüstért eladják és eladták a munkásosztály nemzetközi szolidaritását, lepaktálnak a kormánnyal, a kizsákmányoló osztállyal, hogy saját önző érdekeiket helyezhessék előtérbe.

Az elmúlt világháborúban a “demokráciáért” kellett harcolnunk, görnyedésig robotolnunk, ma a nyugati civilizáció megmentéséért kell ugyanezt tennünk. Azért a nyugati civilizációért, amely megszülte Horthy, Hitler, Mussolini, Franco, stb. bitangokat. Azért a civilizációért, amely ezer és ezer mérfold- nyire hazájának határától, fegyverrel kezében gyilkolja az ázsiai “barbár” rendszer követőit. Az a civilizáció, amelyet fegyverekkel kell megvédelmezni, megérett a pusztulásra. Vagy ma az a civilizáció, ha ártatlan nőkre, gyermekekre öregekre atombombát dobnak, vagy az, ha falvakat, városokat, a munkásosztály nehéz munkaerejének alkotásait felperzselik. Ma ezt nevezik civilizációnak. Ezt nevezik keresztényi szeretetnek.

1942 julius 10-én az egész világ civilizált népe felháborodott a német hadvezetőség ama brutális eljárásán, hogy Csehszlovákia Lidice nevű faluját, amiért abban a szerencsétlen faluban egy tömeggyilkos, akasztófavirágot Heydrich nevű náci rendőrbiztost megölték, elsöpörték a föld színéről, lakosságával egyetemben.

A civilizáció megmentése érdekében 1950 november 9-én ugyan üyen eset fordult elő. A New York Compass tudósitója irta Korea Tuomi nevű városában öt amerikai katonát, akik előőrsi szolgálatot végeitek, lesből agyonlőttek. A hadvezetőség elhatározta, hogy annak megtorlásául a várost megsemmisítik. Amerikai tankok, ágyuk és repülőgépek a fenti napon keresztülvitték a hadtest parancsnokok határozatát és Tuom várost elsöpörték a föld szinéről. Ez a nyugati civilizáció.

Az egész világot a militariz- mus borzalmas fekélye pusztulással fenyegeti. A világ balkezes politikusai rabláncokat raknak a termelő bérrabszolgák millióinak kezére, lábára. A keleti és nyugati államok kultúráját, a munkáskezek alkotását s magát az embert semmisitik meg.

Ebben a mai fejlett társadalmi rendszerben, ahol a technika fejlődése túlszárnyalta a termelő hadsereg fejlődését, nem volna szabad a keleti és nyugati államok népe között külömbséget tenni. Nem volna szabad fajt és fajt megkülömböztetni. Nem volna szabad nemzet és nemzet között viszályt gerjeszteni. Az egész világon csak két nemzetiség van s ez a kizsákmányolt és a kizsákmányoló és “E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkássága mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a Bérrendszert”.

Nyugat Németország parlamentjének pénzügyminisztere azzal a panasszal járult a német honatyák elé, hogy az okkupáló hadsereg borzalmas adót vet ki a német népre. A legújabban benyújtott számlák között szerepelnek “Hat darab főző fazék 560 dollár”. Ezüst evőeszközök 3.600 dollár, hat cigaretta tartó 66 dollár, 33 darab szőnyeg 45 ezer dollár. A Keresztény Demokrata párti képviselők kifogásolták ezen számlák egyenlítését, ugyancsak kifogásolják, hogy a megszálló hadseregek részére 39 ezer cseléd, 39 ezer szakács és felszolgáló, valamint 66 ezer automobil vezető és más civil alkalmazottak lássák el a kényelmüket. Kifogásolják azt, hogy egyes tisztek feleségeiknek a német adófizetők pénzéből vásároljanak kelengyéket. Ezt a szégyenletes dolgot az hozta napvilágra, hogy a pénzügy- miniszter újabb 300 millió dollárt kért a jövő évi költségve- j tésre, amely ez év márciusában kezdődik, amelyre már előzőleg megszavaztak egy billió dollárt.